ANRI SALA videóinak legszembeötlõbb jellemzõje, hogy lassú tempójú, hosszú snitteket használ, szinte alig fedezünk fel vágásokat. Mintha véletlenül otthagyná a kamerát valahol. Elsõ látásra úgy tûnik, hogy nem is akar többet a már létezõ jelenségek dokumentálásánál, ám a rögzített valóságszeletek minden esetben elcsúsznak egy leheletnyit a kiemelt történet, tér, helyzet abszurditása, vagy a szereplõk személye, viselkedése folytán a fikció, a szürrealitás felé. Sala a spontaneitás és a figyelmes kidolgozottság között egyensúlyoz, miközben egyiknek sem ad igazán elõnyt, inkább természetesen mozog az általa figyelembe nem vett határok mezsgyéjén, s ezzel sajátos vizuális nyelvet alakít ki.

A Kunsthalle nagy, elsötétített tereiben a mûvek jellegéhez illeszkedõen, különbözõ módokon installált videómûvek az alkotó viszonylag fiatal korához képest meglepõen kiforrott, egységes képet mutatnak. A videók és a fotók kifinomult szociális érzékenységrõl és szociálpolitikai érdeklõdésrõl tanúskodnak, erõsen individuális, gyakran a mûvész személyéhez köthetõ megközelítésben. Ugyanakkor a személyes élethelyzetek, tapasztalatok általánosabb jelenségekre, a kollektív emlékezet mûködésének anatómiájára is rámutatnak.

Az elsõ videót egy bekeretezett képre emlékeztetõ lapmonitoron látjuk. Az eredeti 19. századi fekete fehér fényképen három, varrógép mellett ülõ, népviseletbe öltözött, elfedett arcú albán nõt látunk. A videóanimáción a varrógép tûje alól egy színes textildarab tûnik elõ, amelyen Edouard Manet híres képe, a Reggeli a szabadban ismerhetõ fel. A viszonylag korai mû, a mûvészettörténeti kikacsintáson túl, a különbözõ kultúrák és társadalmi szokások által meghatározott normák eltéréseire céloz, ami utal a mûvész késõbbi munkáiban körvonalazódó szociális vonatkozásokra is.

Anri Sala Missing Landscape, 2001

Az albán emberek életéhez kapcsolódik a focizó kisfiúkról készült film (Missing Landscape, 2001) is. A mozdulatlan, ottfelejtett kamerán át, mely nem követi sem a labdát, sem a gyerekeket, gyakran csak a meghajlított vasdarabból álló kaput látjuk. A néhány gólon kívül nem történik semmi, mint ahogy Sala egy fotóján, egy tiranai utcán lefényképezett szemétsarok esetében sem. A kiemelt, rögzített, és kiállított élethelyzetek azonban beszédesebbek, tartalmilag gazdagabbak, mint bármely narratíva. A cím a többi videóra is jellemzõ pillanatokra utalhat, amikor nem látjuk, de érezzük valaminek, jelen esetben a labdának a jelenlétét.

Hasonlóan eszköztelen, és tartalmában tömör Anri Sala két éve, a Velencei Biennálén bemutatott Uomoduomo címû videója. A milánói dóm magas fõhajójában lévõ padok elsõ sorában nagykabátban ülõ, idõs férfi alszik, le-lebukó fejjel. A háttérben, nézelõdõ, felfelé figyelõ turisták tûnnek elõ a mellékhajót elzáró oszlopok között. Míg az utóbbi teljesen megszokott mindennapi látvány, az üres padsorok elején alvó férfi jelenléte zavarba ejtõ, hiszen az alvás intim és profán aktusát egy nyilvános és szakrális térben látjuk. Mégis van a filmben valami meghitt, valami megejtõ. Talán, az amúgy kiszolgáltatott, magányosnak tûnõ férfit körülvevõ biztonságos, nyugalmat árasztó közeg, vagy az alvó ember látványa által felidézett, mindenki számára ismerõs élmény miatt.

Anri Sala Uomoduomo, 2001

Sala ebben a mûvében is kellõ pontossággal elegyíti a talált szituáció, a személyes élmény és a közös tapasztalatok mentén felfejthetõ mondandó szálait, épp úgy, mint a Naturalmystic (Tomahawk #2, 1998/2002) címû mû esetében.

Hangstúdióban ülõ férfi, az általa képzett hangokkal, egy Tomahawk rakéta lezuhanását, majd a pár másodperc után bekövetkezõ detonáció hangját imitálja. A mû személyességét fokozza, hogy a kis tévéképernyõn látható férfi által létrehozott hang csak egy fülhallgatóból hallható, tehát egyszerre csak egy látogató lehet tanúja a másik által emlékezetbõl utánzott hangjelenségnek. Sala egyik szerb barátjának emlékezetébe Belgrád bombázása során vésõdtek be, az elsötétített lakásában ülve hónapokon át hallgatott hangok. Ezeket idézi fel, imitálja, behunyt szemmel a párizsi stúdióban. Egy személyes tapasztalatot, a háborút megélni kényszerült egyén emlékezetét, nyomasztó élményeit, egyben emberek százezreinek közös történetét individuális metszetben mutatja be. Akárcsak a mûvész édesanyjával készített riportjában, amelyben szintén összemosódnak az egyéni és a kollektív emlékek.

Anri Sala Intervista, 1998

Az Intervista (1998) címû videó Anri Sala elsõ munkái közül való. Amikor a mûvész Párizsba költözött, hogy filmezést tanuljon, édesanyja utána küldte személyes dolgait. A csomagban talált, számára ismeretlen fekete-fehér videószalagon Sala az egyik fiatal nõben édesanyjára ismert rá, aki egy a 70-es években, a kommunista párt által rendezett kongresszuson szólalt fel. A film azonban néma volt, így a hang, illetve a szöveg keresésének történetébõl végül a mûvész az egyik legmeghatározóbb mûvét alkotta meg. A videó azt a folyamatot dokumentálja, ahogyan egy szájról olvasni tudó szakember segítségével sikerült rekonstruálni a beszédet, valamint azt, ahogyan a mûvész édesanyját - aki maga is meglepõdik egykori elfogultságán - a személyes és a politikai múlttal való szembesülésrõl faggatja. Az Intervista, akár csak a Naturalmystic (Tomahawk #2) a politikai és társadalmi lét egyéni tapasztalatoktól, életektõl való elválaszthatatlanságát bizonyítja. Egy személyes vallomás, élmény felidézésén keresztül hozza közelebb a szintén személyes nézõpontból közelítõ látogatóhoz, a sokak által megélt, közös emléket. A még mindig feldolgozatlan kollektív emlékezetet, amely nem csupán Albánia, nem csak a szocialista múlttal rendelkezõ ország, hanem bármely politikai, társadalmi változást, háborút elszenvedett generáció sajátja.

A politikai változásoknak az élet minden területére gyakorolt hatását egy másik aspektusból mutatja be az Arena (2001) címû munka. A kamera lassan körbejárja a kihalt tiranai állatkertet, amely a kilencvenes évek végére, a politikai változások hatására gazdátlanná vált. A néhai lakók többsége már nincs meg, néhányat elajándékoztak, többet elaltattak, a kóbor kutyákon kívül csak néhány vadállat maradt, például a vasketrecbe zárt oroszlánok, amelyek a városi járókelõk élelmezési jószándékára vannak utalva. Ez a film talán még az emberi történeteknél is erõsebben rávilágít a kiszolgáltatottság következményeire, az ebbõl eredõ sérelmekre, illetve ezek mindenkori fenyegetésére. A gyakran láthatatlanul, de mégis mindenütt, az emberek és az állatok társadalmában egyaránt jelen lévõ agresszióra világít rá a Nocturnes (1999) címû munka is, amely két eltérõ, de számos ponton azonosságokat hordozó életmódot mutat be parallel módon. Egy halakat gyûjtõ, és velük élõ szenvedélyes akvarista, és egy a Balkánon harcoló légiós beszél életérõl, tapasztalatairól. Az akvarista a halak életérõl, az általuk az akváriumban kialakított kis társadalom törvényeirõl mesél, egy új hal befogadása által okozott konfliktushelyzet példáján keresztül. A katona ezzel párhuzamosan a megélt háború, a fegyver használatának, és az emberi élet kioltásának személyes tapasztalatairól, önnön lelkiismeretével vívott harcairól, illetve az agresszióra való rákapásról, a pszichés függõségrõl vall.

A látott sorsokból az állandóan küzdelemre kényszerítõ ösztönök folyamatos jelenléte olvasható ki, amely csak nehezíti az életet, a társadalmi lét mindennapjait, komplikáltabbá teszi a szociális formákba rendezõdést.

A kiszolgáltatottságból és az egyenlõtlen erõviszonyokból adódó konfliktusok alapgondolatát viszi tovább letisztultabb, eszközeit tekintve még puritánabb képi megoldással, de immár politikamentesen Sala egyik újabb videója a Ghostgames (2002), amely szinte poétikus tömörséggel mesél a játék és a konfliktus közelségérõl, azonosságairól.

Anri Sala Ghostgames, 2002

Fénypásztákkal meg-megvilágított, apró, áttetszõ testû rákok szaladgálnak az éjszakai tengerpart homokjában. A sötét homokban táncoló fénykörök, és a bennük áttetszõvé váló, gyorsan mozgó piciny kis testek líraian festõi képet adnak. Az erõs képi élmény és a hangszóró által felerõsített hangok, a tenger morajlása és a partra csapó hullámok súrlódása, azt az illúziót keltik, mintha a nézõ a helyszínrõl követné figyelemmel a furcsa játékot, annak részesévé válva. A rákokat követõ fénycsóvákban fel-feltûnik a két ember játékos lába, amint a kis állatok mozgását követve, azok menekülési útvonalait próbálják elállni.

A videóinstalláció marasztal, és egy idõ után lassan világossá válik, hogy mit is látunk.

A fény elõl menekülni próbáló kis rákok a lábak és a kamera fogságában róják kilátástalan köreiket. Az ártatlannak tûnõ némajáték azonban egyenlõtlen küzdelem, az agresszió tompított formája. Még ha ártatlanul is, de a kiszolgáltatott és a fölénnyel bíró küzdelmét imitálja, s együttérzést, sajnálatot vált ki a nézõbõl.

A Ghostgames, ahogy Sala többi videója is, a dokumentumfilmezés és a videómûvészet határán mozog, letisztultságában és festõi fényképezésmódjában azonban a többihez képest határozottabb lépést tesz a képzõmûvészeti kifejezés irányába, a reális és szürreális között különbséget nem tevõ mûvészi magatartás felé.

A bécsi kiállításhoz - is - tartozó hanginstalláció Anri Sala ,,identitásvallomása": nem érzi magát közelebb sem Tiranához, sem Párizshoz, mint bármely nagyvároshoz a világban. A videóiban gyakran szerepelõ kutyák, csakúgy, mint a legújabb projektjében fõszerepet játszó taxik, Sala számára a nagyvárosi életmód szimbólumai. Világszerte, különbözõ nagyvárosok egy-egy taxijában helyezett el hanginstallációkat, aktualitása lévén legutóbb Bécsben. A taxikban mindenütt a világon ugyanaz hallható: a Forma 1 versenyautóinak felpörgõ motorja, mely a békés utasszállításnak meglehetõsen ellentmondó, nyomasztó, frusztráló érzetet kelt vezetõben és utasában egyaránt, akiket Sala mintha a mû címével akarna megnyugtatni: No Formula 1, no cry (2003).

Az általános nagyvárosi identitás felvállalásában koncentrálódik Sala globális társadalmi problémaérzékenysége. A videókból kikerekedõ általános érvényû társadalmi anekdotákat a filmek lassú, szemlélõdõ tempója sajátos jelleggel, az alig érzékelhetõ misztikus pillanatok jelenlétével ruházza fel.

Az élet tulajdonságainak, azok különbözõ aspektusainak felvetésével játszó mûvek egyrészt bizonyítják, hogy Sala megérett erre a nagyobb lélegzetvételû bemutatkozásra, másrészt jelzik, hogy a bécsi Kunsthalle fiatal külföldi mûvészeknek is nagyobb teret adó, kísérletezõ, de koncentrált programja jó úton jár.