A ,,What is important?" koncepciójának hátterében a hétköznapi, véletlenszerû, ,,hic et nunc" fotók özöne, és az ezzel párhuzamos (látszólag ellentmondásos) szándék, a valóság láttatásának konceptuális stratégiája húzódik. Olyan ez, írja a kiállítás berlini társkurátora, Dorothee Bienert a katalógusban², mint a Füst címû film³ Auggie-jának fotói, amelyeket a brooklyni trafikos minden reggel pontban 8-kor ugyanabból a nézõpontból készített a boltja elõtti utcasarokról. Mindegyik kép ugyanolyan, és mégis mindegyik más. A látszólag banális, semmitmondó fotókon azután Paul, a film másik szereplõje, hirtelen felfedez egy részletet, ami saját életére nézve felmérhetetlen jelentõségû: az egyik fotón
a bolt elõtt elsétáló, azóta már halott feleségét pillantja meg...

A jelentéktelenbõl így lesz fontos, a legfontosabb. Mindnyájan ismerjük ezt a képnézegetési élményt, amit Roland Barthes a következõképpen ír le: "A második elem megtöri a studium-ot. Most nem én keresem (...), hanem õ tör elõ a jelenbõl, s átjár, akár a nyíl. Van a latinban egy szó, amely ezt a sérülést, szúrást, ezt a hegyes szerszám okozta ismertetõjegyet jelöli. (...) Ezt a második elemet én punctum-nak nevezem, mert a punctum szúrás, kis lyuk, kis folt, kivágott seb, mint hazárdjátékban a kockadobás. Egy fénykép punctum-a az a véletlen valami, ami rögtön belém szúr."⁴

A kiállítás változatos, heterogén, a fotográfia számos területét érintõ munkákkal járja körül a problémát. Az egyik bemutatott mû például teljesen hétköznapi hirdetési plakátokból áll: gyógyászati segédeszközöket, fûtõberendezéseket mutatnak a fotók. A krakkói szerzõ, OSKAR DAWICKI két éven át egy reklámügynökség munkatársaként tervezte a plakátokat. A legfontosabbat azonban elrejtette: a két év során megtervezett, s több tízezer példányban kinyomtatott poszterek, szórólapok mindegyikén megjelent Dawicki icipici, alig észrevehetõ önarcképe, a textilminta egyik háromszögében, fûtõszálak között, vagy éppen egy manöken körmébe rejtve... A szórakozott vagy tanácstalan nézõ a plakátok elõtt elsétálva máris könnyedén a következõ mû felé fordulhatna, ám Dawicki ennél rámenõsebb: beavatja a nézõt az akcióba, nagyítókat és kinagyított részleteket mellékel a mûhöz, ezekkel élvezhetõk, sõt egyáltalán észlelhetõk - punctum-okként - a nagy egészbe olvadó mini-portrék.

Bigert & Bergström Waiting Room

,,Fontos": az angolban a latinból ered, ,,important", ,,im-portans", vagyis az, ami az értéket magában hordja, amit az egyén vagy a közösség kiválaszt és magáévá tesz. A germán nyelvekben ugyanez a szó másképpen alakul: németül ,,wichtig", svédül ,,viktigt", szó szerint az a dolog, amely meghatározó súllyal bír (a magyar forma - ,,font-os" - is ehhez a jelentéshez áll közel). Mintha az, hogy valami fontos-e, attól függne, mennyire súlyos, nehéz. Erre az etimológiailag felboncolt szóra, valamint a relativitáselméletre - amely a nehézkedést az idõ lassulásával hozza összefüggésbe - épül BIGERT & BERGSTRöM Waiting Room címû metaforikus fotóinstallációja⁵. Áttetszõ, gömbalakú, halszem-optikával készített fotográfiák lógnak a plafonról a félhomályban úszó kiállítási térbe; a váróterem negatívban, a benne helyet foglaló személyek pedig pozitívban tûnnek fel. Ezekkel a technikai csavarokkal, valamint a gömbök lassú rotációjával a szerzõk paradox módon felerõsítik az idõt megállító, hipnotizáló hatást.
A várótermet Bigert & Bergström a végtelen súly és nehézkedés metaforájaként értelmezi, amely, mint egy ,,anti-idõ" s ,,anti-tér", bosszantóan jelentéktelen perceket, idõkiesést jelent, ugyanakkor, s itt a másik paradoxon: nagy jelentõségû dolgok felfedezését is hozhatja.

A látszólagos ellentmondások azután más mûvekben is továbbgyûrûznek: hiszen, hogy mi a fontos, megközelíthetõ onnan is, mi nem az. Többen választották a kiállítás mûvészei közül a válaszkeresésnek ezt a módját, a jelentéktelen felõl megközelítve a fontosat, s a valóságot úgy ábrázolva, hogy közben a befogadó képzeletvilágára támaszkodnak. A dán JOACHIM KOESTER munkáiban konkrét helyszíneket dolgoz fel. A tárlaton bemutatott hatalmas méretû színes printekbõl álló sorozata Lengyelországban, Bialowieza közel 10 000 esztendõs rengetegében készült, amely az egyetlen megmaradt példa az Európát egykor összefüggõen fedõ õsi erdõtakaróra. A képek (romantikus, festõi tájképek vagy dokumentumok?) az erdõ két arcát mutatják: a sûrû sötét vadont, amelyet átszõnek a mesék, legendák és képzelet szülte fantazmagoriák, s ugyanakkor a nemzeti kincsként nyilvántartott, szigorúan õrzött természetvédelmi területet. Az erdõt, amelyben ,,Piroska" járkál a kosarával - amelyrõl mindannyiunk emlékezetében pontos kép él a gyerekkorból - és a helyszínt, amilyen az valójában. Koester képei csupán megmutatják, a finn ILKKA HALSO viszont bele is nyúl a természet csendjébe. Restoration címû hatalmas digitális printekbõl álló, ironikus képsorán páratlan és látszólag érintetlen õsnövényzet látható - durván felállványozva. A fiktív építési területeket felvonultató sorozat azt az abszurd ötletet vázolja: mi lenne, ha a rongálódó és veszélyeztetett természetet az ember az épületek módjára, a mindentudó technológiával, restaurálással ,,mentené meg"? A bizarr ötlet mindenesetre szintén festõi ,,csendéleteket" eredményez.

Ilkka Halso Restoration

További paradoxonként, a Baltikum mûvészei közül egyre többen használják
a fekete-fehér fotó dokumentatív jellegét fiktív valóságok bemutatására.
A német FLORIAN SLOTAWA Hotel Works címû kisméretû fekete-fehér fotósorozatán szállodai szobákat örökített meg. Hasonló megoldásokat az útmenti ,,touring hotelek" folyosóin láthatunk, amelyeket a saját szobáikról készült kis fekete-fehér fényképekkel díszítenek. Slotawa fotói azonban akciókat dokumentálnak. A hotelszoba sajátja, hogy a kényelem soha nem lesz olyan, mint otthon; a vendég kérhet még egy kispárnát, de attól az még mindig csupán hotelszoba marad... A szerzõ azonban nem csak egy kispárnát kér, hanem arra az egyetlen éjszakára, amit bennük tölt, a szobákat saját kényelme szerint kuckóvá, ,,negatívvá" tekeri ki: a fotók ezt a sajátos, átmeneti Lebenswelt-et láttatják. Megnyugodhatunk, mondja, távozás elõtt a szoba mindig visszakerül eredeti állapotába. A finn JARI SILOMäKI humoros és melankolikus töltetû, fekete-fehér riportfotó-sorozata mélyebb, filozofikusabb, a fotográfiában meglévõ lehetõségeket és mítoszokat elevenít fel. A szerzõ megpróbálja a fotó segítségével értelmezni, rendezni életét. A képek önmagáról készített portrék változó helyszíneken - például Budapesten, a Keleti-pályaudvaron -, de mindig egy-egy fiatal hölgy közelében, akit azután azonosításképpen be is karikáz a fotón, majd a következõ aláírást fûzi mindehhez: ,,Önarckép azzal, akibe beleszerettem (hely, dátum, óra, perc)". Pontos dokumentáció egy lehetõségrõl, amelyet csupán a fotó teremtett, s amely épp ezért sohasem következett be. Játék a fotó egy különös, egyedi vonásával: az idõbeniséggel (a kép látása, befogadása idõben eltolódik a készítés pillanatához képest). ,,Fényképen látni valamit csakugyan annyi, mint szembetalálkozni a lappangó varázslattal"⁵ - írta Susan Sontag. Ez a lappangó varázslat a fiatal lány közelsége, egy intim közelség tûszúrásnyi (punctum) lehetõsége, amely csak a képeken létezik, a valóságban nem. A fotó értelmezése, vizsgálata csak akkor lehetséges, amikor az ábrázolt jelenet már a múlté. Immár csupán az elkészült fotográfia adhat választ arra, hogy ,,mi a fontos".

Jari Silomäki Önarckép azzal, akibe beleszerettem...

A kérdés referenciákban gazdag, benne rejlik a bevezetésben feltetteken túl a fotográfia számos további alapproblémája: a mûvészet befogadása, a látás,
a fotográfia jelene, önazonossága... Így lesz egy kiállítás a huszonegy teljesen különbözõ mû kavalkádjából. Gondolhatnánk talán azt is, hogy a kérdés annyira általános, hogy magától értetõdõen felfûzhetõ rá szinte bármely fotográfiai alkotás. Lehet, hogy ez igaz, ám tény az is, amit a moszkvai mûvészet-történésznõ, Ekaterina Degot ír a katalógusban: a kortárs mûvészetben pozitív kritikát leginkább az jelent, ha egy mûvet nem ,,jónak" vagy ,,szépnek", hanem ,,fontosnak" tartunk. És nincs rosszabb, mint egy alkotást ,,jelentéktelennek" nevezni.

A 90-es évek elejétõl igen aktívan mûködõ Ars Baltica fórum tíz balti-tengeri országot tömörít, s a közös történelemre és kultúrára építve mindig más-más tagországban szervez évente több mûvészeti projektet: zenei és táncfesztiválokat, illetve szimpozionokat. Ez utóbbiak egyike a háromévenként megrendezett kortárs fotófesztivál, amely - és ezt a kurátorok is többször kihangsúlyozták - nem tematikus tárlat, hanem inkább kutatómunka és párbeszéd.
A triennále katalógusa egyébként a mûvészek életrajzain kívül ,,vitafórum" is, a szimpozion aktája: elméleti írásokat tartalmaz a fotográfiáról - illetve annak szerepérõl a kortárs mûvészetben -, a térség egy-egy országának fotóintézményeirõl, mûvészeti szcénájáról, s mint ilyen, komoly elméleti hátteret nyújt az amúgy is elgondolkodtató kiállításhoz. Ez is fontos. A régi vagy újkeletû kérdések feltevése, az érezhetõen elmélyült munka a három kurátor és a huszonegy mûvész között: leginkább ez az, amitõl jó ez a kiállítás. A triennále anyagát Kielt követõen idén és a jövõ évben további német, norvég, litván,
finn, észt, lett, lengyel és svéd helyszíneken mutatják be.