,,Contemporary art is a club well worth joining."

A londoni Parlament épületével szemben, az 1922-ben épült neobarokk stílusú, tradicionálisan márvánnyal és tölgyfával burkolt egykori közigazgatási épületben, mintegy 40.000 négyzetméteren látható Charles Saatchi gyûjteményének legjava, valamint Damian Hirst idõszakos kiállítása (augusztus 31-ig). Az iraki születésû, zsidó származású reklámguru, a Saatchi & Saatchi cég alapítója az egyik legnagyobb mecénása a kortárs brit mûvészetnek. Tulajdonképpen a Tate Modern - vagyis az állam - funkcióját is átvállaló gesztusával egy újabb turistaattrakció nyílt meg London szívében: a Eurostar végállomásánál, a London Eye és a kétes Dali Universe tõszomszédságában, a London Aquarium és a Namco Station felett, egy ugrásra az újabb bõvítés alatt álló National Gallery-tõl. A kortárs brit mûvészet egyik jellegzetessége, hogy az üresen álló raktárak, gyárépületek, irodaházak adta térbeli lehetõségeket kihasználva egyre monumentálisabb méreteket ölt. (Anish Kapoor például idén tavasszal a Tate Modern turbinatermében kiállított monumentális installációja után² nápolyi metróállomások megtervezésére kapott megbízást.) Talán ez is az egyik oka, hogy az 1985-ben alapított, eredetileg szintén egy festékgyár épületében mûködõ galéria új, tágasabb helyre költözött, ahol akár évi 750.000 látogatóval is számolhat.

Norman Rosenthal az 1997-es Sensation kiállítás katalógusában publikált manifesztum jellegû írásában már megelõlegezte Saatchi sikerét is, amikor új kortárs mûvészeti és kulturális központként³ jelölte ki London szerepét a jövõben. Párizs, New York, sõt Düsseldorf példáját követve London is történelmi szerepre vágyott. Az adottságok megvoltak, és a körülmények is kedveztek az új mûvészet születésekor. A Young British Artists (YBA) néven ismertté vált csoport az 1988-as mitikus Freeze kiállítás⁴ kapcsán került reflektorfénybe. Nyilvánvalóvá vált dominanciájuk fordulópontot jelentett a perifériára szorult, provinciális brit mûvészeti életben. A fiatalok az 1980-as években a Goldsmiths Collage radikális légkörében, a hagyományos mûvészeti nevelés merevségét elvetõ tanárok (Jon Thompson, Yehuda Safran, Richard Wentworth, Michael Craig Martin) vezetésével váltak érett, tudatos mûvészekké⁵. A mûfajok átjárhatósága, az intenzív szemináriumok és konzultációk, valamint a gyûjtõkkel és mûkereskedõkkel fennálló kapcsolatok motiválták a diákokat. Damien Hirst vezetésével új szubkultúra jött létre, a ,,Freeze generáció", melynek tagjai együtt állítottak ki, egymást támogatva elnyerték a kezdetben vonakodó nagyközönség érdeklõdését és kijelölték a kortárs brit mûvészet fejlõdésének irányát. Munkáikkal, amelyekkel teljesen új és radikális állásfoglalást, megközelítésmódokat képviseltek a realizmus, a realitás és az élet kérdéseit illetõen - szerelem, szex, divat, táplálkozás, hulladékok, betegség, orvoslás, halál, tabuk stb. - a pop art generációja óta példátlan visszhangra találtak. Mûveik komolyak, humorosak, sõt közönségesek, hagyományos és meghökkentõ nyersanyagokból, illetve technikákkal készülnek - Chris Ofili emberi szõrzetet és elefántürüléket, Marc Quinn a saját vérét, Sarah Lucas zöldségeket használt fel -, és
a legeltérõbb szemléletmódokban gyökereznek. Mûvészetükben kimutatható a Dada, Marcel Duchamp, az Arte Povera, Joseph Beuys, Bruce Nauman, valamint a minimalizmus és a konceptualizmus hatása. Richard Shone értékelése szerint a mûvészet mindig is egy változó, fejlõdõ nyelv, melynek ,,szavai" szabadon idézhetõk, bõvíthetõk új jelentéstartalmak és érzelmek kifejezésekor, anélkül hogy puszta utánzatokká silányulnának⁶. A 20. század brit mûvészetének történetében a harmincas években a Hampsted-kör (Moore, Hepworth, Nicholson és Herbert Read), majd a hatvanas években a Pop Art váltott ki igazán nemzetközi visszhangot (ez utóbbi talaját az ötvenes években az Independent Group készítette elõ). A 90-es években az YBA mûvészei váltak a modernista és a brit mûvészeti tradíció folytatóivá.

Damien Hirst The Physical Impossibility of Death in the Mind of Someone Living, 1991

Bár a régi County Hall épülete súlyos tömegével csekély élményt nyújt az építészetet kedvelõ látogatónak, mégis elõnyös választásnak tûnik, mivel két bejárata és hatalmas alapterülete miatt a londoni múzeumokban megszokott tömeg jól eloszlik. Kétméteres, feketeruhás õrök, ingyenes The Guardien magazin, magas barokk álboltozatok, virágfüzéres stukkódíszek, oszlopos-párkányos-timpanonos architektúra és a nagy ablakokon keresztül beáramló természetes megvilágítás adja a gyûjteményhez méltó hátteret. A központi udvarok köré szervezõdõ folyosókból nyíló hivatali szobákban, amelyeknek berendezése mindössze egy kandallóra, egy nem mûködõ faliórára és az egyen faburkolatra korlátozódik, mindig önállóan kap helyet egy munka. A néhány tárgyalóteremben, illetve könyvtárban ugyanakkor szabadon érvényesülhetnek a nagyobb alkotások, teljesen más hatást kiváltva, mint egy steril modern környezetben.

A látogatót Damian Hirst 1996-os munkája fogadja, a két tehén tizenkét részre metszésébõl összeálló Some Comfort Gained from the Acceptance of the Inherent Lies in Everything címû installációja az élet és a halál folyamatait vizsgálja, miközben Ron Mueck törpeméretûre torzított, Rodin-i pózban könyöklõ Angel címû szobra (1997) tekint le ránk. A hiperrealista szobrásznak párhuzamosan a National Gallery is rendezett kiállítást⁷, ahol többek között egy monumentálisra nagyított, állva vajúdó nõalakja látható 2002-bõl. Hirst tartósított állat-tetemeinek elõzménye, amely révén a mûvész neve egyszerre közismerté vált, a szintén üvegtartályban - de még egészben - elhelyezett tigriscápa (The Physical Impossibility of Death in the Mind of Someone Living, 1991) a galéria tengelyében áll. Ebbe a sorozatba tartozik a magányos bárány (Away from the Flock, 1994) és a hosszában elmetszett kismalac is, amelyet elektromos szerkezet mozgat (This little piggy went to market, this little piggy stayed at home, 1996). A mauzóleum felé vezetõ folyosón Hiroshi Sugimoto VIII. Henriket és feleségeit ábrázoló fekete-fehér fotósorozata (1999) látható, amely Madame Tussaud viaszképmásai után készült. A galéria kupolatermében és az oszlopok által határolt ,,oldalkápolnákban" kapott helyet Sarah Lucas Bunnyja (1997), Au Naturel (1994) matraca, Sod You Gits (1990) fénymásolata, valamint Jenny Saville hátaktja (Trace, 1993-4) és Hybridje (1997). Itt látható Jake & Dinos Chapman fához kötözött, kasztrált és megcsonkított katonákat ábrázoló dioráma szobra (Great Deeds Against the Dead, 1994), melyet Goya A háború borzalmai címû rézkarcsorozata inspirált, valamint Tracy Emin Automatic Orgasm (2001) címû ágytakarója és az ominózus My Bed (1998) installáció. Hirst több mint egymillió fontért elkelt monumentális festett bronzszobra, a Hymn (1996) a biológia szertár szemléltetõeszközéhez hasonlóan tárja elénk az emberi test belsõségeit. Mueck pedig Dead Deadjének (1996-97) aszott, meztelen férfitestét, és a Mask (1996) mogorva, borostás önarcképét teszi közszemlére.

Tracey Emin My Bed, 1998

Csak a nagyterem után kezdõdhet a folyosók és a szobák bejárása. A rendezés nagy érdeme hogy a jól kiválogatott anyag minõségileg egyenletesen eloszlik, a nézõ teljes és alapos körképet kap és végeredményben még e sokoldalú mûvészek egyes karakterjegyei is leszûrhetõek. Glenn Brown hiperrealista stílusban másol képeket (Dali-Christ, 1992) ami miatt a Dali Alapítvány korábban be is perelte. Richard Wilson installációjának szagán semmilyen szellõztetõrendszer sem segít, ugyanakkor a 20:50 (1987) könnyen egy érzéki csalódás áldozatává teheti a keskeny acélhídon sétáló nézõt. A híd mellvédje mögött a fáradtolaj tükörsima felülete feszül, amelyrõl a mozgás során különbözõ dimenzióban vetül vissza a mennyezet. A szobákat elválasztó falakon Tracy Emin, Sarah Lucas, Tom Hunter képei függnek, valamint a Saatchi-kedvenc Paula Regotól a Dog Women, a The Fitting és a The Interrogator's Garden. Külön teremben kaptak helyet a legfiatalabb felfedezettek. Ian More monumentális illuzionista kollázsa, a Canyon Recreated a perspektíva határait feszegeti egy szoba két szemközti fala mentén felhalmozott és mélységbe veszõ hangfalak felsorakoztatásával. Christian Ward szintén monumentális hallucinogén képét (Inside the Island) a Világörökség részét képezõ Yakushimában látott esõerdõ, sziklák, vízesések és barlangok inspirálták. James Hopkins munkája a The Band három használhatatlan, torz formátumú alaphangszer a basszusgitár, a dob és a szintetizátor térbeli installációja. Dave Falconer több száz döglött élõsködõt halmoz fel (Vermin Death Stack, 1998), de az állatkereskedõtõl beszerzett egerekrõl mindig csak egy másolatot készít.

A hátsó - nem Temze felõli - díszbejáratból nyíló, szürke márvánnyal burkolt tágas hallban látható Duane Hanson csomagjai között másnaposan szendergõ, pocakos, borostás élethû turistája (Traveller, 1988) és a Woman and Child in Stroller (1985). Hanson turistái Saatchi ügyes reklámfogásaként, London egyik legforgalmasabb bevásárló utcájában, az Oxfod Street egyik áruházának kirakatában köszönnek vissza.