ebben rovatban egy-egy olyan, újabban beszerzett forrásmunkát (könyvet, katalógust, CD-ROM-ot) mutatunk be, mely a mûvészeti gondolkodás alakulásának, az új médiumok alkalmazásának kérdései iránt érdeklõdõk számára fontos lehet. Az itt ismertetett kiadványok az Artpoolban tanulmányozhatók.

Artpool Mûvészetkutató Központ

Budapest VI. Liszt Ferenc tér 10.

Tel.: 268 0114, fax: 321 0833

e-mail: artpool@artpool.hu

internet elérés: http://www.artpool.hu/

Nyitva: szerdán és pénteken 14--18 óráig

Fluxus-tapasztalat elsõ kézbõl

Hannah Higgins: Fluxus Experience

Kiadta a University of California Press,

Berkeley and Los Angeles, 2002

Ha valaki a saját szülei és azok pályatársainak munkásságáról ír könyvet, hajlamosak vagyunk történeteket várni, afféle kulisszatitkokat, melyeknek gyerek fejjel volt tanúja a szerzõ és most kész a nyilvánosság elé tárni. (Aki nem tudja, Hannah Higgins két neves fluxus mûvész, Dick Higgins és Alison Knowles lánya.) Ám szenzációs titkok helyett komoly tudományos mûvet kapunk, filozófiai megalapozottságú, több éves kutatómunkára épülõ szöveget. Tematikus Fluxus krónikát és értelmezést. Történetek azért akadnak: ahogy találomra kinyitom a könyvet a 100. oldalon (!), mindjárt rábukkanok Geoffrey Hendricks tanító célzatú szakállvágó akciójának a leírására, melyet a véletlen bekalkulálhatatlan, életszagú momentuma avat történetté. A sztori így hangzik: egy napra rá, hogy a Ray Johnsonnal folytatott beszélgetés során Hendricksben felmerült a gondolat, hogy megszabadul legendás szakállától, Johnson lenyisszantott arcszõrzetet kapott postán. A szakállat nyomban továbbította Hendricksnek azzal a paradox megjegyzéssel, hogy arról tudja majd azonosítani egykori tulajdonosát, aki természetesen aktív szerepet játszott az akcióban. Higgins számára azonban a történet csak ürügy, hogy mûvészet és valóság viszonyáról polemizáljon, arról, hogy a valóság, adott esetben egy gumilabda, bizonyos helyzetben mûvészetté válhat, míg máskor észrevétlen elsikkad.

Csaknem hasonlómód észrevétlenül sikkasztották el a mûvészet történetébõl a Fluxust, azt a mozgalmat, mely a valóság mûvészetté avatásán fáradozott. Megjelent ugyan róla egy alapos kronológia Owen F. Smith tollából, rendeztek egy nagyszabású kiállítást In the Spirit of Fluxus címmel a minneapolisi Walker Art Centerben, amelybõl egy rendhagyó ,,kísérleti" katalógus is született, és publikáltak a témáról néhány esszét meg tanulmányt, egészében mégis visszhangtalan maradt. Visszhangtalan maradt, mert soha nem volt egyetértés abban, hogy valóban mûvészetnek tekinthetõ-e ez az ötvenes években indult, mintegy négy évtizeden átívelõ különleges mozgalom, vagy inkább anti-mûvészetnek, mely azzal állt ellen a szisztematikus besorolásnak, hogy zavarba ejtõen sokféle mûfajt és törekvést felölelt és számos nemzet eltérõ karakterû mûvészének nyújtott alkotói keretet több generáción át. Tény, hogy maguk a Fluxus mûvészek sem értettek egyet soha - ismeri el a szerzõ rögtön a könyv elején - sem a stílus, sem a tartalom, sem a jelentõség dolgában, (sõt, olykor személyes ellentétek is megosztották õket). Ezt pedig nem szeretik a mûvészettörténészek. Maga Hannah Higgins, a tudományos kutató is szembesül ezzel a nehézséggel, azt mondja, úgyszólván lehetetlen pontos képet festeni a Fluxusról, mert az meghaladja a mûvészettörténet hagyományos fogalmi kereteit.

Talán itt jön jól a Fluxussal való ,,vérrokonsága", ez a szoros személyes kötõdés segíti át a kutatót a vállalkozás mélypontjain és ösztönzi kitartó, elfogulatlan megértésvágyát. Higgins abból indul ki, hogy a Fluxus lelke a tapasztalat, azaz az életet igenlõ világban-benne-lét és az ezt kísérõ reflexió. A Fluxus mûvészek aktív közremûködést vállalnak a világgal, és a világgal való konfrontációból értelmezik önmagukat. Az én és a világ találkozásának a szerzõ két formáját emeli ki: a performance mûvészethez tartozó, mindennapi történéseket feldolgozó Eventet és a személyes használatra dobozolt Fluxus tárgyakat/nyomtatott kártyákat. Úgy véli, ezek képviselik legjobban a Fluxust mozgató tapasztalatot és ezeket középpontba állítva igyekszik felgöngyölíteni és helyére tenni a mozgalmat. A hagyományos interpretáció rendre csõdöt mond, amikor értelmezni próbálja ezeket, mert halott kategóriákba kényszerítve az átélésre és részvételre felhívó akciókat, valamint a használatra szánt tárgyakat, lehetetlenné teszi valódi megtapasztalásukat. Higgins ezért nem az egyes munkák jelentését kutatja, hanem azt, hogy a Fluxusban, mint mozgalomban hogyan mûködik a tapasztalat.

Módszerét (szerzõi stratégiáját) a helyretétel szó írja le legpontosabban, amit mégiscsak egy konkrét munka újraértelmezésén keresztül tudunk szemléltetni. Daniel Spoerri és François Dufrêne 1963-ban Optique Moderne címmel kiadtak egy könyvet, mely preparált szemüvegeket mutat be. Az egyik szemüveg lencséibõl például két tû szegezõdik a viselõ szemének, melyek - ha felteszi a szemüveget - elkerülhetetlenül megszúrják a retinát. A mûvészettörténeten iskolázott nézõ nyilvánvalóan úgy értelmezné a tárgyat/a tárgy képét mint a látás/látvány kioltását, hisz a látvány elméletileg a perspektíva enyészpontjában, illetve a lencsék fókuszpontjában keletkezik, ahol most a hegyes tûk vannak. Ez az interpretáció lehetséges ugyan, mégis a (Fluxus mûveket övezõ) negatív megközelítés példája - mondja a szerzõ. A pozitív értelmezés a vakság felvállalt megtapasztalása lenne mint alternatív vizuális tapasztalat.

Ez a meghökkentõ paradoxon, bármilyen furcsa, objektum és szubjektum szétszakítottságának filozófiai problémájára kínál megoldást. Hisz a perspektíva reneszánsz találmánya test nélküli szemmé degradálta a szubjektumot, amikor a kép enyészpontjába helyezte és létrehozott egy kizárólag onnan értelmezhetõ illuzórikus világot, melyben az objektum léte - így a saját testünké is - kérdésessé vált, mert csak a szubjektum precepcióján keresztül adott. Daniel Spoerri mûve arra tesz kísérletet, hogy az illúzió ellenében megalkossa a látás tapasztalati modelljét, azaz visszahelyezze a szemet az emberi testbe és megmutassa az érzékelés tapasztalati határait. A szemüvegnek tehát nem a látás kioltása a célja, hanem hogy szemléltesse, elméletben lehetséges a világ eltérõ módon való érzékelése. Ez a dinamikus modell persze csak úgy mûködik, ha a nézõ maga is aktív részt vállal benne (bár a szemüveg hordása nem javallott).

Összefoglalásképpen tehát annyit mondhatunk, hogy a Fluxus Higgins szerint egy olyan mozgalom volt, mely mûvész és nézõ aktív együttmûködését tûzte ki célul, hirdetve, hogy a tapasztalat nem pusztán az alkotók elõjoga, hanem a közönség felelõssége is. Mûvészet vagy sem, mindenképpen a világ és önmagunk alternatív szemlélete.