1999 óta Párizsban él.

2000-ben megalakította a Gabor Gado Quartetet.

Lemezei:

Joy-együttes: Crosscultures, 1987. Hungaroton

One Glimpse is Not Enough, 1999. BMC

Greetings From the Angel, 2000. BMC

Homeward, 2001. BMC

Corners of My Mind (Winand Gáborral), 2001. BMC

Orthodoxia, 2002. BMC

Cs.J.: Azt hiszem nyugodtan állíthatjuk, hogy olyan helyzetbe került, mint sok más Magyarországról eltávozott honfitársa, vagyis a nagyközönség jobban ismeri külföldön, mint saját hazájában. Ezért legjobb lesz, ha a karrierje kezdetén kezdjük a beszélgetést. Honnan indult el, hogyan lett zenész?

G.G.: A zenével gyerekkoromban kerültem kapcsolatba, de ebben semmi különleges nincs, hiszen a zenével valamilyen formában minden gyerek kapcsolatba kerül. A meghatározó az volt számomra, hogy a zenei általános iskolának köszönhetõen bekerültem a Kodály-féle oktatási rendszerbe, ami kitûnõ lehetõség az általános zenei ismeretek megszerzésére. Amikor hangszert kellett választanom, a tanáraim a hegedût javasolták. Néhány évvel késõbb azután, amikor megalakult a klasszikus-gitár tanszak a pécsi zeneiskolában, átmentem oda. 1980-ban bekerültem a budapesti Bartók Béla Zenei Szakközépiskola dzsessz tanszakára.

Cs.J.: Komolyzenei érdeklõdése ellenére mégis miért a dzsesszt választotta?

G.G.: Amikor elõször meghallottam George Bensont gitározni, olyan nagy hatással volt rám, hogy eldöntöttem, dzsessz-szel fogok foglalkozni. A tanulás mellett, gyakorlatilag tizenöt éves koromtól kezdve - korkedvezménnyel - rendszeresen játszottam vendéglátóhelyeken, éttermekben, bárokban. Annyira gyerek voltam, hogy egyáltalán nem az anyagi szempontok motiváltak, csak a zenélés lehetõsége. Nálam sokkal idõsebb kollégákkal végigjátszottuk szinte a teljes Broadway-zene irodalmat, és ez nagyon jó iskola volt számomra.

Cs.J.: A legutóbbi lemezét hallgatva, az volt a benyomásom, hogy zenéjében szinte eltûnik a határ a komolyzene és a dzsessz között.

G.G.: Igen, nekem a klasszikus zenében vannak a gyökereim, nem pedig a folkban, mint például Dresch Misi vagy még több más kollégám esetében.

A klasszikus zenei forrás például a komponálásban is jelentkezik: nem dzsesszritmusban, hanem nagyon széles egységekben, zenei formákban gondolkodom. A klasszikus zene nagy korszakaiból, nagy mestereitõl jönnek ezek a hatások. A régebbiek közül többek közül Monteverdi volt számomra meghatározó, azután természetesen Bach. Késõbb a romantika, Liszt, Chopin kezdett érdekelni, utána pedig az impresszionistákkal, köztük Fauré-val, Debussy-vel, Ravellel foglalkoztam elég sokat.

Cs.J.: Mióta él Párizsban, s miért éppen ott? Mi volt az oka annak, hogy eljött Magyarországról?

G.G.: 1995-ben feleségemmel már éltünk itt néhány hónapig, azután újra otthon dolgoztam. 1999-ben adódott olyan alkalom, hogy itt telepedjünk le. Egészen fiatal korom óta meghatározó számomra a francia irodalom. Tizennégy-tizenöt éves koromban találkoztam többek között Flaubert, Balzac könyveivel. Emellett az impresszionista festészet is lebilincselt. Eljövetelemnek viszont elsõsorban szakmai oka volt. Párizsban olyan dzsessz-élet van, olyan fajta nacionális keveredés, amibe, úgy éreztem, hogy be kell kapcsolódnom, mert rámtelepedett a magyar belterjesség, amibõl ki akartam szabadulni. Nem arról van szó, hogy ezért a belterjességért valaki is hibáztatható, ez a történelmükbõl adódik, ezt kaptuk, ebben élünk, és ebben is éljük végig az életünket.

Cs.J.: Az Európához csatlakozás nem fog ezen segíteni?

G.G.: A történelem minden nép számára hihetetlenül meghatározó. Mint a majmok, elsajátítottunk felszínes, külsõdleges dolgokat, de az igazság az, hogy annyira be vagyunk ágyazódva ebbe a kultúrába, hogy abból nemigen lehet kilépni.

Cs.J.: De Magyarországon kiváló zenészek vannak, és ön is remek zenészekkel játszott együtt. Mégsem sikerült kilépniük ebbõl a bezártságból?

G.G.: Az igaz, hogy nagyon jók a magyar zenészek, csak az a probléma, hogy ha az ember belegondol abba, hogy harminc-negyven év múlva is ugyanazzal a ritmusszekcióval fog dolgozni, az nagyon elkeserítõ. Akkor fejlõdünk, ha találkozunk új irányzatokkal, új zenészekkel, új emberekkel, és ezt a személyes kontaktust nem pótolják a hanghordozók. Ez a mûfaj annyira élõ, hogy ebben részt kell venni, jelen kell lenni. Abban a környezetben, amit otthagytam, nem lehetett továbblépni. Amit meg lehetett tenni, azt megtettem, csak sajnos annyira egysíkú az általános és vele együtt a mûvészeti gondolkodás - és fõleg az utóbbi tíz-tizenkét évben vált azzá -, hogy lehetetlen volt továbbfejlõdni. Az a presszió, amit a szocializmus okozott, nagyon-nagyon jót tett a mûvészetnek és a kultúrának, mert ez volt a szellemi szabadság egyetlen kitörési formája. Szerintem csodálatos mûvészet született az ,,átkos" évek alatt Magyarországon. Az emberek ugyan tönkrementek belé, de a mûvészet megmaradt. Ami viszont utána jött, az eléggé kiábrándító volt, nem ezt vártam. Az történt, hogy az egész életforma, és ezen belül a mûvészek életformája is, a konformizmus felé fordult, és ennek isszuk meg most a levét. El kellett jönnöm, hogy olyan emberekkel találkozzam, akik nem ilyen hatások alatt állnak, akiknek az élete a kreativitásban vagy a kreativitás utáni vágyban gyökeredzik.

Cs.J.: Mégis súlyos döntés lehetett, hiszen otthon már jó neve volt, zenei körökben jól ismerték. Mindent elölrõl kellett kezdenie. Nehéz volt?

G.G.: Nem ment egyik pillanatról a másikra. És ennek egyik fõ oka az volt, hogy én nem vagyok alkalmas a jam session-féle bemutatkozásra. Alkatilag teljesen képtelen vagyok rá, pedig itt az a szokás, hogy az ember elmegy ilyen összejövetelekre, felkönyörgi magát a színpadra, és akkor megpróbálja két perc alatt megmutatni, hogy mit tud. Helyette inkább vállaltam azt a fájdalmat, amit az okozott, hogy az ember a kutyának sem kell, azok után, hogy otthon eléggé ismert volt már. Ez nem hiúsági kérdés, azt hiszem, hogy ezt mindenkinek nehéz lenne elviselnie. A legnagyobb problémát az okozta, hogy amivel én foglalkozom, az élõ mûfaj, amit napról napra kell mûvelni. Az ember sok mindent meg tud oldani otthon egymaga, de a dzsessz az társas mûfaj.

Cs.J.: Hogyan sikerült mégis kapcsolatot találnia más zenészekkel, és zenélési lehetõséghez jutnia?

G.G.: 1999-ben a BMC-nél megjelent az elsõ lemezem, a One Glimpse is Not Enough, így végre volt a kezemben egy olyan anyag, amit be lehetett mutatni. Bementem különbözõ helyekre, amikrõl úgy gondoltam, hogy érdekelhetem õket, és odaadtam a lemezt, hogy hallgassák meg. Az elsõ munkát egy kávéházban kaptam a Sorbonne közelében, a rue Mouffetard-ban. A tulajdonos még a jelenlétemben feltette a lemezt, és rögtön hozta a füzetét, hogy beírja, mikor játszom nála. Idõközben sok zenészt meghallgattam, mert kerestem, hogy ki az, akivel együtt tudnék játszani. Egy alkalommal elmentem egy olyan helyre, ahol Matthieu Donarier, a jelenlegi szaxofonosunk játszott. Nagyon fiatal ember, de már akkor együtt zenélt többek között Daniel Humair-rel, ami nagy dolognak számított. A szünetben megkérdeztem, hogy nem lenne-e kedve velem játszani. Meghallgatta a CD-met, s két nap múlva igent mondott. Matthieu akkor már két-vagy három éve együtt dolgozott egy trióval, aminek azután a dobosa, Joe Quitzke is csatlakozott hozzánk. Volt egy magyar nagybõgõsünk, aki sajnos nem vált be, és akkor került hozzánk a nagyon tehetséges Sébastien Boisseau, akire már kilenc éves korában felfigyelt a szakma. Így állt össze a quartettünk.

Cs.J.: 1999 óta öt lemeze jelent meg, méghozzá sikeres lemezek, míg elõtte egy sem. Ezek szerint Párizs tényleg jó hatással volt önre, termékenyítõen hatott?

G.G.: Igen, egészen biztos, hogy ezeket a lemezeket a változásnak köszönhetem, mert úgy érzem, hogy mindez eddig is bennem volt, csak egyszerûen nem tudott felszínre jönni.

Cs.J.: A szakmai újságokban hosszú cikkek jelennek meg önrõl, legutóbbi lemezüket sokan vásárolják, a koncertjeikre szinte lehetetlen bejutni, pedig olyan dzsesszt játszanak, amit nem könnyû befogadni. Mivel magyarázza, hogy zenéjüknek mégis ilyen széleskörû sikere van?

G.G.: Egyrészt talán a furcsaságával. Az tudott dolog, hogy Párizsban mindenre odafigyelnek, ami kicsit is különleges, és ezt a fajta kelet-európai melankóliát az itteni közönség nem ismeri közelrõl. Másrészt az lehet az oka, hogy össze tudtam építeni a klasszikus és kortárs zenei nyelvezetet a dzsessz ritmikájával, frazeológiájával. Azt nem mondom, hogy harmóniai felépítésével, mert inkább a dzsessz hívta az összes többi mûfajokból ezeket a strukturális dolgokat. Mindez ajándékszerûen adódott számomra, sohasem akartam tudatosan létrehozni, mert ezt nem is lehet tudatosan akarni. Ebbõl egy olyan fajta hang született meg, ami nem nagyon található meg másnál.

Cs.J.: Ez a fajta zene nemcsak a közönség számára jelenthetett különlegeset és újat, hanem a zenekar francia tagjainak is. Nem okozott nehézséget a számukra szokatlan zenei és játékstílus?

G.G.: Természetesen igen, de mindnyájan keresõ (nem pénzkeresõ), nagyon nyitott emberek. Az is nehezítette a dolgukat, hogy azoknak a daraboknak a hátterét, amelyeket valamelyik általam nagyra becsült író vagy gondolkodó inspirált, nagyrészt nem ismerik, egyrészt kultúrájuknál, másrészt koruknál fogva sem. Ily módon nem tudtunk azonnal összehangolódni, és csak egy három éves, kemény munka eredményeképpen született meg lemezünk, az Orthodoxia. Az érdekes az, hogy megfordult a dolog, és õk a zenémbõl kiindulva kezdik megismerni mindazt, ami azt eredetileg inspirálta.

Cs.J.: Zenéje, a hagyományos dzsesszben szokatlan módon, nagyon fegyelmezett, pontosan kidolgozott. Úgy érzem, hogy zenélés közben soha nem engedi el magát, aminek következtében hatalmas energiák halmozódnak fel, amiket ellenõrzése alatt tart. Ez a visszafojtott energia izgalmas feszültséget hoz létre.

G.G.: Valóban sok igazság van ebben. Egyrészt az a véleményem, hogy az energiával való tudatos bánás sokkal célravezetõbb, mint bármi más. Egy sok-sok lépcsõs fejlõdés eredményeképpen jutottam erre a meggyõzõdésre, ugyanis tíz-tizenkét évvel ezelõtt még másképpen használtam az energiát. Az energia lebilincselte az embereket, és én is élveztem ezt fajta zenélést, de a nagy energiában elveszett a forma. Rá kellett jönnöm erre, és ehhez hihetetlen segítséget, tanítást kaptam más mûvészektõl, leginkább ARVO PäRT észt zeneszerzõtõl. Nagyon furcsa dolog, hogy õt a kortárs mûvész kategóriába sorolják (mert ugye mindig mindent kategorizálni kell). Persze, hogy kortárs, mert itt él közöttünk, most él, de olyan emberrõl van szó, akinek az ortodox vallási kultúrában gyökerezik a mûvészete, és aki a mai napig liturgikus zenét ír. Tõle tanultam meg azt, hogy mit jelent az idõ a zenében, mit jelent a lassúság, a monotónia. Peter Brook életrajzi munkájában olvastam, hogy õ is ezt az eszközt használja, és egy amerikai kortárs színházi társulattal kapcsolatban Pilinszky is a monotónia, mint formai eszköz fontosságát említi naplójában. Az idõ az egyik legfontosabb elem az ember életében. A hosszú formai ívekben, hosszú-hosszú gondolatokban való járkálást pedig Keith Jarrett-tõl tanultam. Nem apró fázisokban gondolkodom, nem aprózódom el, ami nagyon furcsának tûnik a dzsesszben otthonos emberek számára, mert ott inkább rövid kis gondolati egységek vannak.

Cs.J.: A legutolsó lemezének címe Orthodoxia. Miért?

G.G.: Én nagyon fontosnak tartom a hagyomány hûségét, és nekem az ortodoxia a hûséget jelöli. Szabad szeretnék lenni, mint mindenki más, de a szabadságot csak úgy tudom elképzelni, hogy annak van egy biztos, mindenki számára érvényes, univerzális fundamentuma, ami a szent könyvekben meg van írva. A kaotikus lelki vagy szellemi beállítottság inkább anarchiát szül, mint szabadságot. Az ortodox kultúrában született zenét lebilincselõnek érzem, és erõsen hatottak rám azok az orosz filozófusok is, mint Nyikolaj Bergyajev, Vlagyimir Szolovjov vagy Mereskovszkij, akik még közvetlenül az ortodoxia felhígulása elõtti utolsó pillanatban lefektették a modern élet számomra is élhetõ lehetõségét. De megemlíthetném Dosztojevszkijt vagy Tolsztojt is, akiket szintén nagyra tartok, vagyis összefoglalva azt mondhatom, hogy számomra a szláv kultúra alapvetõen fontos. Szláv kultúrát pedig ortodoxia nélkül nem lehet elképzelni, mert abban van minden szláv kultúrának a gyökere, még az ateistáénak is. Mert ahogy Bergyajev állítja, orosz lélek vallásosság nélkül nincs, tehát az ateizmus is egyfajta vallás. Úgy is mondhatnám, hogy ez a lemez tisztelgés a szláv kultúra elõtt.

Cs.J.: Az említett lemez, mint ahogy a korábbiak is, a Budapest Music Center (BMC) kiadásában Magyarországon készült. Franciaországi sikere például szolgálhat arra, hogy egy színvonalas alkotás és egy hozzáértõ kiadó munka eredményeképpen magyar mûvészek külföldön is sikert érhetnek el. Úgy gondolom, a BMC megérdemli, hogy néhány szóval az õ munkájukról is beszéljünk.

G.G.: Elsõsorban kortárs zenével foglalkoznak, és csak kisebb mértékben dzsessz-szel. Egy olyan lelkes, mondhatnám megszállott emberekbõl álló kis csapat, amelyiknek nem a pénzszerzés az elsõdleges célja, hanem a zenéért dolgozik. Ha a BMC nem lenne, akkor a magyar kortárs zene borzalmas helyzetbe kerülne, mert nem tudná sehol reprezentálni magát. A kortárs magyar zenészek között van néhány olyan szerzõ - és ez nemcsak az én véleményem, hanem a szakmában nagyon járatos embereké is - aki világméretekben is kimagasló tehetség. A BMC-nél most készült el Kurtág György fiának egy csodálatos lemeze, most dolgoznak Eötvös Péter felvételein, és meg kell említenem Tihanyi Gellértet is, akinek a neve még nem annyira ismert Nyugat-Európában, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallani fognak róla. A kiadó missziót teljesít, mégis nehéz a helyzetük, mert csökkent az állami támogatásuk. Az elmúlt évekhez képest nevetségesen kevés szubvenciót kaptak, és küzdenek az életben maradásukért, pedig megszûnésük a magyar kortárs zene számára végzetes lenne. Ez az államra nézve nagyon szomorú, hiszen a magyar zene jövõjérõl van szó. Tudom, hogy más kulturális területen is csökkent az állami támogatás, mert most a gazdasági szempontok kerültek elõtérbe, de kultúrálatlan nemzet még sohasem tudott kiemelkedõ gazdasági eredményeket felmutatni, sehol a világon. Sajnálatos lenne az is, ha nem valósulhatna meg a párizsi IRCAM-nak, Pierre Boulez kortárs zenei központjának mintájára létrehozandó létesítmény remek terve. A világ minden nagyvárosában van ilyen kortárs zenei centrum, és ha ezt sikerülne Budapesten is megvalósítani, az csodálatos lenne az országnak, nem beszélve arról, hogy három olyan magyar zenész dolgozhatna itt, mint Ligeti György, Kurtág György és Eötvös Péter, akik erre örömmel vállalkoznának. A BMC vezetõje GõZ LáSZLó harsonamûvész, aki, hogy biztosítani tudja a kiadó mûködését, olyan hatalmas energiát igénylõ munkát végez, hogy a zenélés kicsit háttérbe szorult nála. Gõz Lászlónak jelentõs érdemei vannak a magyar kortárs zenében. Alapító tagja volt a hetvenes évek végén alakult 180-as csoportnak, ami a legfontosabb magyar kortárs zenei vállalkozás volt. Többek között olyan zeneszerzõk ajánlottak nekik darabokat, mint John Cage vagy Krzysztof Penderecki. Szerencsére Lacinak azért idõnként zenélésre is jut lehetõsége, így például õ is játszott a Winand Gábor énekessel készült Corners of My Mind címû lemezünkön, ami Franciaországban 2002 decemberében elnyerte az év dzsesszlemeze címet. Most készülünk egy új lemez felvételére, amin ugyancsak Winand Gábor fog énekelni és Gõz Laci ezen is közremûködik majd.

Cs.J.: Rajta kívül kik szerepelnek még ezen a lemezen?

G.G.: Magyar zenészekkel és Winand Gábor közremûködésével fog készülni, a szokásosnál nagyobb zenekarral, a gitár, a dob, a nagybõgõ mellett trombita, szaxofon, pozan, és Kovács Ákos megszólaltatásában klarinét is lesz. A lemez egyik érdekessége az a darab, ami már a Greetings From the Angel címû lemezemen is szerepelt, de ami Winand Gábor elõadásában teljesen más arcát fogja megmutatni.