|
Ébli Gábor |
Harminc év gyûjtõi munkájának eredménye kapott állandó bemutatóhelyet a Vass László kollekciójának veszprémi elhelyezésével. A gyûjtõ huszonöt évre helyezte letétbe anyagát az új Modern Képtárban, a tíz éve kortárs mûvészeti küldetéssel létrehozott Mûvészetek Háza kezelésében. Mivel a gyûjtemény meghaladja az egyszerre kiállítható mennyiséget, a tárlat évente változó összetételben lesz látható. A múzeumhoz ezer kötetes kortársmûvészeti könyvtár társul; az önkormányzat foglalkozik a mûvészettörténet egyetemi oktatásának megindításával. A Vár utca 3-5-7. alatt, három épület összekötésével létrehozott múzeum két év alatt készült el. A beruházás százharminc millió forintos költségét hatvan százalékban a város állta, a többi a gyûjtõ, az NKÖM és a Széchenyi-terv hozzájárulása. A Dunántúl modern múzeumi térképe újabb helyszínnel gazdagodott. A múzeumnak a vár látványos hátteret ad; újra látogatható
a Püspöki Palota is. A Csikász Galéria és a Pincegaléria idõszaki kiállításokkal egészítheti ki az állandó tárlatot. A Vass Gyûjtemény egyúttal a második nyilvános (eredetileg budapesti) magánkollekció a Balaton-felvidéken, Vörösváry Ákos diszeli Látványtára mellett. További analógia Patkó Imre egy-egy külföldi darabot is tartalmazó gyûjteményének múzeuma Gyõrött, illetve a Vasarely Múzeum Pécsett.
| ||
A múzeummá lett épületek átalakítása jól sikerült. Turányi Gábor építész bátran szabdalta át a tereket, egyszerre alkalmazott nagy üvegfelületet és intim térkiképzést. Az épületegyüttes klasszicizáló, ami illik a várbeli környezethez és a geometrikus gyûjteményhez. A sok kis tér személyessé teszi a múzeumot, megtartva a magángyûjteményi jelleget. Ez harmonizál a kiállított képek viszonylag kis méretével, hiszen Vass kollekciója lakásban is jól elhelyezhetõ munkákból áll. Az épület ugyanakkor bejárataival, erkélyeivel, az egyik sarokban kívülrõl is teljes betekintést engedõ üvegfalával hangsúlyozottan kitárulkozó és hívogató, s ezzel a külsõ és a belsõ tér párbeszédére ösztönöz. A burkolatok és a színek visszafogottan elõkelõek, de nem semlegesek vagy sterilen fehérek, hangsúlyozva, hogy egy nyilvános elhelyezésû gyûjtemény teret engedhet az egyéni ízlésnek. Az újrarendezett kertben Pán Márta szobra áll. A visszafogottság hozta meg a múzeum kommunikációjának sikerét is. Bár errõl a kérdésrõl idehaza (még) nem szokás külön beszélni – mondván, beszéljen a kiállítás magáért – dicséretet érdemel Bayer Ilona szervezése. A város illetékesei és a gyûjtõ öntömjénezés nélkül, rokonszenves büszkeséggel prezentálták az új múzeumot. Mûvészeti életünk szekértábor jellegét tekintve üdítõ volt a politikai utalások hiánya, a nemzetközi kitekintésû kiállítási vezetõ (Geskó Judit), és a mottó: mûködjön az intézmény a kortárs mûvészet nyelvtanodájaként.
| ||
A múzeumi elhelyezés nem elõzmények nélküli. Veszprémben 1999-ben és 2000-ben volt látható válogatás Vass gyûjteményébõl (míg az Ernst Múzeumban 1996-ban, illetve Gyõrött 2000-ben szerepelt az anyag egy része; s a kollekcióért Pécs is versenyzett). A Barcsay Jenõvel való megismerkedésbõl a hetvenes években kibomló gyûjtésnek Vass mintegy öt éve azért adott nemzetközi irányt, hogy a nyilvánosság elõtt egyetemes kontextusban jelenjenek meg magyar alkotások. Miután mára már közel harminc külföldi alkotótól szerzett mûveket, most visszatér a magyar darabok gyûjtéséhez. A múzeum megnyitásával tehát a gyûjtés harmadik szakasza veszi kezdetét: a gyûjtemény élõ jellegének fenntartása érdekében fiatal magyar mûvészek munkáival gyarapodik majd a kollekció. A múzeum valóban kortárs intézménnyé válhat, ha a modernizmus (Gyarmathy Tihamér: Bálvány, 1957; Lossonczy Tamás: Színtapintás, 1948) és a neo-avant-garde mára letisztult figurái (Fajó János, Maurer Dóra) mellett új, jövõbeni fontosságukban pontosan még nem megítélhetõ alkotókat és mûveket is felvállal.
| ||
A gyûjteménybõl az idei évre bemutatott anyag a negyvenes évek végétõl (Korniss Dezsõ: Gyászoló, 1948) máig húzódik. Barcsaynak fõhely jut (különösen szép darab a Vörösben sárga, 1976), s a másik kulcsszerepet kisebb képeinek egy fõfalon való ikonosztáz jellegû elhelyezésével Konok Tamásnak adja a rendezés. Kis munkák hármas-négyes csoportjainak egymás melletti szoros elhelyezése ugyanakkor nem szerencsés olyan alkotók esetében, mint Bak Imre, Nádler István vagy Hencze Tamás. Ettõl a generációtól érdemes lenne korábbi munkákat választani (jelenleg zömmel a kilencvenes évek mûvei láthatóak), s azokat egyénenként érvényesülni hagyni. Mindez a jelen formában inkább egy tablóra hasonlít, amely nem igazán reprezentatív mûvekkel képvisel egy mûvész csapatot, s kevéssé ad képet az (amúgy nagyon is önálló utakat járó) alkotókról. A kiállítás klasszikusai közé tartozik Marosán Gyula, Deim Pál és Veszelszky Béla is. A kollekció máig is mértékadó, Sík Csaba által írt 1997-es kötetében még nem is szereplõ Veszelszkytõl közvetlenül az egyik bejárat mellett, kiemelt helyen szerepel egy rá jellemzõ – ugyanakkor a gyûjtemény konstruktív irányától értelemszerûen eltérõ – darab. Ez azt a folyamatot jelzi, amelynek során Vass sokáig kizárólagosan geometrikus ízlése egy ideje fogékonnyá vált az absztrakció más irányaira is. Sõt, a veszprémi rendezés meglepetése a természeti indíttatását és figurativitását megtartó Tóth Menyhértnek (nem érdemtelenül) juttatott rangos hely. Tóth felértékelõdését Vass szemében már elõrevetítette, hogy képe szerepelt a gyõri kiállítás vezetõjének címlapján. Most Veszprémben az emeleti részt kapták meg mûvei. E kiállítási rész súlyát, szinte kultikus üzenetét sugallja az is, hogy Tóthról több – igen kifejezõ – portréfotó is látható itt (Vass az utóbbi idõben kezdte mûvészek portréfotóit vásárolni). A földszinti, a geometrikus hegemóniát megõrzõ termekben szerepel Balogh László, Lantos Ferenc, Hajdú László. Plasztika külön egységben és a képanyagot kísérõ elhelyezésben is látható (Ézsiás István, Budahelyi Tibor, Halász Károly, Barta Lajos, Farkas Ádám, Víg Tamás, Hetey Katalin, Megyik János, Csiky Tibor, Haraszty István, Gulyás Gyula; Haász István és Szikora Tamást síkreliefje). Az elvonatkoztatott, de alakábrázolásból induló munka éppúgy megjelenik klasszikusoknál (Lossonczy Ibolya, Jakovits József, Vilt Tibor), mint kortársaknál (Mata Attila). A plasztikák köre anyaghasználat, térszemlélet, formavilág szempontjából kiemelkedõen gazdag, s ez a médium hazai elhanyagoltságának tükrében a veszprémi tárlat egyik erénye. Az igazi kihívást jelentõ nemzetközi anyag vásárlásában Vass külföldön élõ szakértõi tanácsra, sõt közbenjárásra támaszkodott. Több munka közvetlenül a mûvészektõl származik. Egyes festményekbõl (Rita Ernst, Andrzej Gieraga), akvatintákból (Eduardo Chillida, Robert Mangold) és nyomatokból korábban is látható volt hazai bemutató (Max Bill, Verena Loewersberg, Karl Georg Pfahler, Camillo Graeser, Günther Uecker, Richard Paul Lohse, Jerzy Grabowski, James Juszczyk, Thorsten Ridell, Antoní Tapies, François Morellet). Az utóbbi évek fontos vételei voltak Bridget Riley és Kenneth Martin „kinetikus” rajzai, illetve Peter Halley és Manfred Mohr akril munkái. A mostani tárlat legerõsebb munkái Aurélie Nemours és Jean Dubreuil képei; kompozíciójukban különlegesek Luigi Tomasello és Adolf Luther alkotásai. A franciás túlsúlyt erõsítik meg Yves Popet, Henri Prosi, Bernard Venet, és a Párizsban élõ magyar mûvészek, Molnár Vera és Nemes Judit, akik fontos szerepet játszottak a kollekció alakulásában is, amint sok tekintetben irányadó Vass számára Kovács Attila is.
| ||
A nemzetközi anyag rendezése színvonalas, csakhogy túlontúl elválik a magyar alkotásoktól. Kissé kettészakad a tárlat: a magyar mesterektõl szereplõ, méretükben és motívumukban nem mindig eléggé erõs mûvek a valóságosnál gyengébben kerülnek ki a megmérettetésbõl. Ezen lehet segíteni: a mérce a jól választott (magyar és nemzetközi) olajképek, plasztikák és rangos grafikák szintje legyen. Ezt egészítheti ki az egyre inkább elfogadott (árában is reális) sokszorosított grafikáknak a mûfaj technikai változatosságát is felvonultató anyaga. A magyar részben kevés, de jobban választott mû erõsebben szólna. A gyûjtemény idei tárlaton nem szereplõ alkotói sok szálon kapcsolhatók a jelenlegi válogatás irányaihoz. Van közöttük külföldön dolgozó magyar (Anna Mark), klasszikus (Fekete Nagy Béla), illetve fiatal (Radák Eszter) mûvész, plasztikai (Csorba Simon) és képi (Lukoviczky Endre) problémákkal foglalkozó alkotó; geometrikus absztrakt (Károlyi Zsigmond), életmûvében sokféle irányt kipróbáló (Schéner Mihály) illetve filozofikus kérdéseket boncolgató festõ (Kõnig Frigyes). Az évenként cserélõdõ rendezés lehetõséget nyújt a sokszínûség bemutatására, miközben a nonfiguratív elkötelezettség megmaradhat, szolgálva a magángyûjtés öntörvényûségének, egyszersmind köznevelõi szerepének bemutatását. |
||
|
|
||
|
|
