|
black&decker |
|
Mint a címbõl is láthatjuk, a kiállítás két, egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalomra épült. Bár a valóságban viszonyuk fordított: elõbb éri az élõ szervezetet valamilyen külsõ vagy belsõ hatás (inger), majd azt követi a visszahatás (reflex). Nyilván az ingerreflex szóösszetétel túl idétlenül hangzott, így megpróbálkoztak fordítani a sorrenden. Nem kívánnék túlságosan mély ütéseket bevinni a kurátor(ok)nak, de nem tartom tarthatónak az olyan kérdések feltevését (sõt, nyomtatott formában való megjelentetését), hogy „Mi vált ki a mûvészben olyan ingert, hogy úgy érezze, reflektálnia kell? Gondolati, filozófiai probléma? Politikai, történelmi? Érzéki és milyen jellegû?…Ihletett pillanatait hogyan tudná megfogalmazni szavakban?” A mûvészi produktum szempontjából tökéletesen irreleváns, hogy ki milyen módszerekkel dolgozik (rohadt almát szagol, évekig érlel/dédelget egy-egy ötletet), bár kétségkívül érdekes dolog mûhelytitkokról olvasni. (Az olyan kérdéseket pedig, hogy a számítógép csodás találmány vagy „ördögi eszköz”-e, örökre számûzni kellene a mûvészetrõl szóló diskurzusból.) A kiállítás koncepciója nyilvánvalóan az volt (s feltehetõen a címet is ily módon lehet értelmezni), hogy az egy-egy teremben párosával kiállított, fotóalapú mûveket alkotó mûvészek munkái valamilyen módon kapcsolódjanak egymáshoz. (Esetleg reflektáljanak egymásra, egy közös problémára, illetve ingerekkel bombázzák a látogatókat.) Míg egyes mûvészek munkásságában nem volt nehéz a közös pontokat felfedezni, úgy mindenképpen meglepetés a kiállítás elsõ termében látható két alkotó, Bozsó András és Csontó Lajos mûveinek „egymásra találása”. Ennek alapvetõ feltétele persze az volt, hogy mindkét mûvész új mûveket készítsen, hiszen a Bozsótól megszokott, camera obscurás, romos-lepusztult tájképek nehezen illeszthetõk a Csontó-féle emblematikus képekhez. Ez utóbbiak jellemzõje egyfajta talányos képes beszéd, azaz az emberiség kollektív emlékezetében tárolt, archetipikusnak tûnõ fényképekhez illesztett banális szavak, mondattöredékek alkalmazása. Csontó itt azon állóképeinek szemléletét folytatja tovább, amelyeken egy-egy VLS-tag kvázi-alteregójaként pózolt, azaz megõrizve önmagát magára húzta egy másik ember külsõdleges jegyeit. Az egymás mellé vetített, hatalmasra nagyított arcképek itt azonban folyamatosan változnak, szinte észrevétlenül alakulnak át. Néha csak megszaporodnak a kellékek (égõ cigaretta, kinyújtott nyelv), máskor egy másik ember (például egy nõ) arcává változnak át, miközben alattuk, kissé a folyó-szöveges fényreklámokhoz hasonlóan megállíthatatlanul halad a következõ kijelentés: örökre hurcolom hiszékenységemet. Bozsó András sorozata (Átok rátok barátok) is az identitás kérdését veti fel. Az arc jellegzetes jegyei – a haj, a homlok, a szem, a fül, az orr, a járomcsont, az áll vagy a száj – milyenségébõl alakul ki az egyén össze nem téveszthetõ külsõ képe. Ezek minimális megváltoztatásával azonban új és új egyének képe klónozható. Bozsó ehhez saját és fotós barátainak arcjegyeit keveri össze, oly módon, hogy a manipulált (mûvészien génkezelt) „egyedek” különbözõségükben mégis nagyon hasonlítanak egymásra. A folyamatos átalakulás/átalakítás, az ismerõsbe csempészett ismeretlen (zavaró) elem, a torzulás és a rejtõzködés mind olyan eszközök, amelyekkel újraírható az önarckép vagy a portéfotó mûfaja. Már nem a Rembrandt-féle kutató tekintetû pózolás, a „ki vagyok én” a kérdés, hanem hogy hol húzódik az önazonosság határa – s e problémára mindkét mûvész igen erõs mûvekkel hívja fel a figyelmet. A kiállítás rejtett koncepciója is innen bontható fel: az egyes termekben kiállított mûvek ugyanis három tradicionális festészeti/fotómûvészeti mûfajra reflektálnak: az elsõ terem az önarckép/portréfotó, a második a tájkép, a harmadik az életkép hagyományos kereteit feszegeti. Belátom, hogy Haris László mûveinek nem ez a deklarált céljuk, hiszen a K-sorozat darabjai „a világgal harmóniában élõ keleti életszemlélettel” tartanak rokonságot. A misztikus nyugalom lenyomatai valójában festményekrõl készült makrofotók – ilyen értelemben tehát egy mesterséges, keretbe zárt világ nonfiguratív, tájszerû részletei. A tájkép meditatív, költõi megközelítése Halas Istvánra is jellemzõ – még oly módon is, hogy jelzésszerûen felismerhetõ Pilinszky János hatása („Egy kerti, szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl”). Az ember nélküli, feszesen komponált képpárok különös dualitása egyúttal mintha újra értelmezné a sztereoképek tradícióját is: csak éppen itt nem vizuális együttállást látunk (tehát nem a két szem különbözõ nézetei helyezõdnek egymás mellé), hanem ellentétek viszonyán alapuló, különbözõ tereket, amelyeket a nézõnek gondolati, fogalmi síkon kell egymásba/egymáshoz illesztenie. Ez a középsõ terem kétségkívül kilóg némileg a kiállításból: a mûvek által megkívánt, befelé forduló, kontemplatív megközelítést egyre nehezebb a befogadónak elõhívnia magából – természetesen ez nem jelenti azt, hogy az ilyen típusú mûveknek ne lenne létjogosultságuk. A harmadik teremben az életkép/dokumentumfotó ironikus/álnaív felülírásával találkozhatunk. Jokesz Antal a hetvenes években, kutyaperspektívából készített dokumentarista fényképeit nagyítja és színezi újra: az esetleges képkivágatokban feltûnõ torzult vagy töredékes alakokat élénk neonszínek zárják egy szinte szürreális világba. Ezekben az ellesett utcai jelenetekben különös jelentõsége lesz néhány tárgynak (Brifkó, óra, földre ejtett virág), amelyek azonban mindig kötõdnek a valósághoz. Ellentétben azokkal a szinte értelmezhetetlen jelekkel, alakzatokkal, amelyek Gerhes Gábor beállított szituációiban bukkannak fel, s amelyek dekódolása során a képnézõbõl rejtvényfejtõ válik. (Enyészõ struktúra felismerése és beazonosítása). A mûvész az általa kreált fikciós realitással totálisan megszünteti a valóság fogalmát: míg az amúgy megrendezett életképeknek volt közük a tényekhez, s ebbe kukucskált bele a fotográfus, addig Gerhes manipulált fotóin a köznapi módon viselkedõ szereplõk beledermednek egy irreális világba. Ebbe a helyzetbe a fényképész maga is beletartozik – a Bizonytalan kimenetelû cselekedet rögzítése címû mûvön például ott látjuk ballonkabátban, amint éppen lekapja a kezében puskát szorongató férfit – a reflexió ingere, lám, megsokszorozódott gyõzelmet aratott a való világ fölött. |