|
Bodor Kata |
|
A kép tárgya a kép hiánya. Az üres diavetítõ csak világít, de nem átvilágít, mert nincs mit, mert nincs kép. Vagyis kép van, hiszen a képen a falat látjuk a kép helyét kijelölõ fénycsóvával. A Slide No 1 (Dia No1., 2002) egy még el nem készült fotó képe, s míg a kiállítás többi darabja valamilyen fénykép alapján, annak ihletésére jött létre, itt a Múzsa hallgatott. A Slide #1 a jövõ képe, a tiszta lap, mely várja, hogy az Idõ rajtahagyja nyomát. A kiállítás többi képe viszont a múltra, az emlékekre épül.
Luc Tuymans kiállítása a Pinakothek der Moderne 21-es termébõl indul – amely a 21. század mûvészetének van fenntartva –, de a képek a továbbiakban a folyosók, beugrók, lépcsõk végeláthatatlan rendszerében, a nézõt mintegy labirintusba kényszerítve gyûrûznek tovább. A kiállítás gyengéje – követhetetlensége – erénnyé változik, hisz egy-egy képciklus így térbelileg is zárt egységet képez. A labirintus-jelleg miatt hatványozottan érezzük, Tuymans képei közt fogódzó nélkül bolyongani veszélyes vállalkozás, hiszen a meg-nem-értés csapdájába eshetünk. A kiállítás rendezõi térképpel segítik a tájékozódást, míg Tuymans a képek készültének alapjait, fényképeit mellékeli vezetõnek. Képei ugyanis régi fényképek újraértelmezései. Tuymans fényképeket készít, hogy fessen. A képkivágás, a színvilág, az elmosódó körvonalak azonban nem is ezeket idézik fel elsõsorban, hanem sokkal inkább saját emlékképeinket, azt, ahogyan megõrzünk valamit az átélt eseményekbõl, nem komplett, precíz, éles képeket, hanem részleteket, elmosódó látványokat, hangulatokat. A Passió sorozat (1998/99) hátterében egy hetvenes években készült idegenforgalmi kiadvány áll. A mûvész gyermekként szüleivel járt Oberammergau-ban, egy dél-németországi kis faluban, ahol egy színpadi Passiójátékot néztek meg, s az elõadásról készült fotókat késõbb egy reklámújságban látta viszont. A megfakult fényképeken az éjszakai elõadás néhány szereplõje, színpadképe furcsa, néhol mindent elborító reflektorfénybe veszve jelenik meg. Péter és Pál alakja olyan, mint az éppen zajló jelenetben szöveg nélkül maradt, színpad szélére szorult színeszeké, akik figyelik az eseményeket s várják a végszót. A kereszt-refeszítés jelenetén a lámpa fénye a szenvedõ Krisztusra irányul, aki szinte nem is látszik a képen, helyette az õt beborító fehér folt uralkodik. Ez a fényjelenség ragadta meg Tuymansot, hiszen a fényképek emiatt homályosak, míg a festmények életlensége az emlékezés homályosságára utal. Így az eredeti fotók a mûvész saját emlékképeivé váltak. Júdás arcára már nem emlékszik, belõle csak egy sárga köpeny emléke maradt, s a pénzt tartó kezek a fényárban oldódnak fel.
| ||
A diavetítõ, a kifakult fényképek világa után nem meglepõ, hogy a kiállítás címadó darabja, Az Aréna (1978) is egy fényjelenségen alapuló technikát idéz fel. A dioráma egy fóliára festett vagy fényképezett, térhatású kép, amely a világítástól függõen különbözõ színhatást kelt. A fóliát Tuymans egy festett vászon elé helyezte, és a fólia belsõ részére ragasztott figurákat, a hátsó rész így alig látszik, s a felragasztott alakok is csak foltokként hatnak. Az aréna és szereplõi ugyanúgy ködbe vésznek, mint a Passiójáték néhány szereplõje. Nézõk vagyunk, akik figyelnék a porondon zajló eseményeket, de kirekesztettekké válunk azáltal, hogy nem látunk tisztán, mert a fólia zavarja a képet. A hatás nagyon hasonló ahhoz, amit a Filmkockák sorozat (1981/82) fotói között láthatunk azokon a képeken, ahol egy rücskös, vastag üvegajtó mögül tûnik elõ egy nõi arc. A képsorokat követve fokozatosan ismerjük fel az arc formáját. Az Aréna esetében mindenáron szeretnénk meglátni, mi van a fólia mögött, az Exhibits (Kiállított tárgyak, 2002) sorozat elõtt állva pedig elszégyelljük magunkat ugyanezért. A kiállított tárgyak ugyanis nem mások, mint oltárszerû talapzatra állított majmok, akik különbözõ szexuális pózokban ágálnak.
| ||
Tuymans e dioráma képet egy japán természettudományi múzeumban látta, ahol kitömött majmok voltak így beállítva. A képek taszítóak, szégyent keltenek a nézõben, aki voyeurként lesi ki az intimitástól megfosztott aktust. A kiállítás labirintusában itt-ott felbukkanó fényképcsoportok nem feltétlenül kapcsolódnak a kiállított képekhez, inkább rámutatnak Tuymans alkotói módszereire. A képeken épületrészletek, vizuális játékok, fényjelenségek, apró tárgyak felnagyítva jelennek meg. E részletek válnak a késõbbi festmények kiindulópontjaivá. A képek között nincs kapcsolat, ahogy a mûvész egyéb képciklusai között sincs általában, s a kiállítás nem is próbál úgy tenni, mintha egy vezérgondolat köré épülne fel. Luc Tuymans képei arról a világról szólnak, melyben élünk, melyet megfigyelünk, melyben emlékképeink s bûneink egyaránt jelen vannak. |
