|
Százados László |
|
Sziget-statisztika Nagyratörõ tervekkel indultak a tizenegyedik Sziget szervezõi: a tavalyi nullszaldó után, a 2001-es 30 milliós nyereséget megcélozva az elõzõ két év 355, illetve 361 ezres nézõszámának meghaladását remélték. Az idõjárás azonban keresztülhúzta a számításaikat, hiába vett az elmúlt évhez képest szervezettebb, színvonalasabba startot az idei Sziget. Két nap esõ és dagonya után öt nap por és kánikula következett. Bár az elõbbi egyeseket a ritmikus sportgimnasztika és a vízibalett összeházasítására, iszapban elõadott egyéni koreográfiákra ihletett (ld. Woodstock-feeling), másokat viszont elriasztott. Az elsõ két nap mínuszait (a vártnál 27 ezerrel kevesebb ember + 90-100 millió forint körüli veszteség) a vasárnapi hatvankétezres sziget-történeti nézõcsúcsban kulmináló, egyre fokozódó érdeklõdés végül is semlegesítette. A végeredmény: 355 ezer szigetelõ és nullszaldó*. (Az 1993-ban alapított Sziget Kulturális Menedzser Iroda Kft. bevételeinek már csak kb. háromnegyedét adja a Sziget, hiszen a Budapest Parádé, a Sportsziget vagy a VOLT Fesztivál is a „cég” rendezvényei közé tartozik.) Az egyik leghatékonyabb együttmûködést ezévben valószínûleg a British Councillal, illetve a Brit nagykövetséggel sikerült kialakítani, aminek tizenhét zenekar, hat DJ és egy színházi produkció (Goldie, Moloko, Asian Dub Foundation, Massive Attack, Morcheeba, Lamb, Zion Train, Shan MacGowan & The Popes), a minõségi programokat erõteljesen meghatározó névsor lett a következménye. Néhány új helyszín is bekerült a körforgásba: az eddig is fel-felbukkanó divatbemutatók például saját kifutót kaptak. Mindeközben persze megmaradtak a korábbi biztos pontok is: az in-kalosok, az öregúr a bejáratnál a világvége-prospektusokkal, zenei mantrázás és az ingyenkaja sorok a krisnásoknál, a jól bevált punnyadó helyek, s visszatért a múlt évben megismert indiánunk is: üdezöld, virágmintás nyári ruhácskában járta szellemûzõ táncát a színpadok elõterében.
| ||
Konzum-Sziget Az immár Pannon GSM sziget – a Pepsi kiszállt a fõszponzori szerepkörbõl – erõteljes és öles léptekkel halad a kommercializálódás ‘Fényes Ösvényén’. Már nemigen lehet tudni, hogy tulajdonképpen mi is az alapfelállás. Vajon a sziget idálmûködésének biztosítása miatt kell a multikat bevonni, akik számára van annyira fontos reklámhordozó a Sziget, hogy megéri, ha alvállalkozóként részesülnek annak rájuk is kisugárzó aurájából, vagy pedig áttértünk a szolgáltatás-ismertetõ, termékbemutató és -tesztelõ feladatkörre. Nem ugyanaz a szereposztás. (Néhol már egy kissé elragadta a hév szponzorokat: az egyik legstupidabb beetetõ-rendezvény a Pannon GSM nevéhez fûzõdött. A 2000-ben abszolvált „egyszerre csókolódzó párok” kategóriájában felállított Sziget-Guiness rekord után, idén egy újabbra vágytak. 25 méter átmérõjû, 390 négyzetméteres Fesztivál körképnek aposztrofált antikreativitás-gyakorlatuk 6000 szigetelõ áldozatkész rabszolgamunkájával készült napokon át: az elnyert színkód alapján mindenki kifesthetett egy elõre megadott területet, egy elõre megrajzolt képen. S ha már a dohogásnál tartunk, szponzorok ide, vagy oda, vajon mi a francot kerestek a katonák harci ketyeréi, bemutatói a Szigeten?) Ha a Budapest Parádét „kulturális expóként” definiálják a rendezõk, akkor milyen meghatározás illik a Szigetre, amelynek szabadtéri giga-plázájában az ott megszokott módon áramlik, hömpölyög a tömeg. A szponzorok jelzik a termékskála szélességét: jégkrém, üdítõ- és energiaital, sör, konzerv, tejtermék, cigaretta, divat/ruházat, óra, hírközlés/mobiltelefon, média (TV-társaságok, rádióadók, Internet, újságok), elektronika/számítógép, szabadidõeltöltés/sportok, óvszer. De ez csak a kínálat egyik fele, ami kiegészül az állami-, illetve közintézmények ajánlataival, valamint azzal a 128 civilszervezettel, amelyek között a Civil Falu / Civil Sziget terepén kissé áttekinthetetlen módon keverednek egymással a kimondottan fontosak, közhasznúak és az enyhén szólva partikulárisak. Egy gyékényen árul mindenki: a tartós és kevésbé tartós fogyasztási cikkek vására mellett folyik a már megszokott vallás- és hitbörze, s úgy tûnik, felfutó konjunktúrát él meg a különféle test- és lélek-karbantartó, illetve önvédelmi sportok piaca. Általános a jelkép-devalváció, legyen szó akár politikai, vallási vagy kereskedelmi szimbólumokról. Szponzor logók, sportszerkónak álcázott márkás cuccok keverednek batikolt Che Guevarákkal, punk-tarajos Leninekkel, pszichedelikus színekben pompázó hindu istenekkel, Szûz Máriával és Jézussal. Idén „Che” volt a sztár, egyik pólón a képzeletbeli Legends csapatában a 9-es számú mez volt az övé (nyilván támadójátékosként, az ellenfél arcvonalába elõretolt ékként). Más élelmes árusok viszont az ideológiasemleges retro jegyében a volt szocialista országoknak szenteltek póló-emléksorozatot. Tényleg a kultúra-, eszme-, világnézet-fogyasztás új struktúrái épülnek itt ki a szemünk láttára (ld. „kulturális expo”)? Tény, hogy mindezt akár alternatív és kevésbé alternatív stílus- és életmód-piacként is felfoghatnánk. Néprajzi és kézmûves helyszín: kismesterségek tradíciói, hagyományõrzés; Afrika Falu: táncoktatás, capoeira-bemutató, hennafestés, hajfonás stb.; Zöld Udvar: természetvédõs-antiglobalizációs-program, környezettudatos, ökológiai szemlélet, „Lehet más a világ!”; Cökxpôn Ambient Sátor: vízöntõs, new-age felhozatal, reformkaják, thai chi, dobkör, jóga, masszázs, aura-rekonstrukció stb. (Még a Pepsi is a kung-fu-val operált: ld. a pszeudo-Shaolin templomuk beavatási paródiája.)
| ||
Kultúr-Sziget Jól körülhatárolt területek emelkedtek ki ebbõl a fogyasztói ömlenybõl – nyilván nem a rendezõk akarata ellenére – reklámmentes-övezetként. A bejárattól távolabb esõ szigetvégen, a Zöld Udvar, illetve a múltévben már jól összeállt „Etno-/Világzenei Falu” (Rádió © Roma Sátor, Petõfi Csarnok Folkszínpad, Néprajzi és Kézmûves Helyszín). A közelebbi szigetvégen pedig a Cökxpôn Ambient Sátorkert a Jazz Színpaddal, valamint az Octopus Összmûvészeti Helyszín és a környéke többek között az Afrika Faluval és a Színházi és Táncsátorral alkotott külön egységet. Mindegyik helyszínre jellemzõ volt az „összmûvészeti” programokra törekvés, s ennek megfelelõen itt voltak általában a legszínvonalasabban összeállított mûsorok is (pl. Komolyzenei és Irodalmi Színpad). A Szirtes János vezetésével a Sziget életébe újra bekapcsolódó iparmûvészetisek vérátömlesztése is frissítõleg hatott (kiállítások, beszélgetések, lampionok, installációk). Találkozóhellyé, csomóponttá vált a Medence Csoport által létrehozott bambusz/lepedõ építmény, az élõ tarot-figurákkal kombinált, önismereti-bújócskára biztató Szín-tézis Labirintus éppúgy, mint a nyolc szobrász közös munkájával létrehozott „kút-szobor” is**. A „összmûvészeti részleg” nagy szerencséje volt, hogy az ausztrál Strange Fruit pózna-akrobatái melletti másik nagy szabadtéri látványosság, a Circus Baobab miatt az Afrika Falu is áttelepült a szigetnek erre a részére. A francia kezdeményezésre és közremûködéssel létrejött guineai cirkusz-színház A doboló majom legendája címû zenés-táncos-légtornász-akrobata show-ja mindig tömegeket vonzott ide. Ha valaki csak azzal a céllal érkezett a Színházi- és Táncsátor és Szabadtéri Színpad helyszíneire, hogy egy hét alatt végigzongorázza az ez évi hazai mozgásszínházi kínálat színe-javát, megtehette, mint ahogy azt napról-napra igen sokan meg is tették (KOMPmánia / Csabai Attila: Cyber Gésák; Frenák Pál Társulat: Lakoma, Szegedi Kortárs Balett: Carmina Burana, Szabó Réka: Véletlen; Bozsik Yvette Társulat: Csoportterápia stb.) Mindezt olyan bónus elõadások egészítették ki, mint a Fiatal koreográfusok estje (pl. Juhász Anikó/ Fehér Ferenc; Hód Adrien/Bakó Tamás), vagy a külföldi elõadók közül az itthon már szintén ismerõs izraeli Sheketak virtuóz zene-, tánc- test- és hangmûvész hiphopposai.
| ||
Sziget-profil A kisebb és nagyobb rangú politikusok, „közéleti személyiségek” feltûnése mellett, ha volt valami köze a Szigetnek a napi politikához, akkor az a Nagyszínpadtól a Világzenei Színpadon át a Wan2 sátráig számos produkcióban visszatérõ motívumként felbukkanó háborúellenességben, „civil kurázsiban” fogható meg. A skála az Asian Dub Foundation színpadi agitációjától Patti Smith kiállásán át a Massive Attack elegáns, digitális designba oldott „üzenetéig” terjedt. Volt valami egészen furcsa alteros jellege az egész szigetnek. Ha múlt évben az „antiglobalizmus” fellépõk által is közvetített (Ska-P, Jovanotti, Femi Kuti) megjelenésérõl, sõt eszmei-árucikké válásáról (pl. Zöld Udvar) lehetett beszélni, akkor most tetten érhetõ volt valami, a Sziget általános karakterén is nyomot hagyó hatás. Lehet, hogy ez is csak egy ideiglenesen felvett attitûd? Talán a közönséget nagy számban kitevõ germán fiatalok hozták magukkal ezt a balos-posztzöld-anarchista-punk-antiglobalista feelinget? Isten tudja. Mindenesetre a Sziget tavalyi darkos profilja megfakult. A szubkultúrák – természetesen továbbra is jelenlévõ – párhuzamos világai közül egy másik vonulat, a poszthippis, törzsi-punkos-rasztás irányvonal felé billent a mérleg nyelve: tetkó & testékszerek & színezett vagy natúr raszta frizura, így vagy úgy tekert, bogozott hajfonat-kupac, illetve punk-taraj (a fiúknál esetleg fazonra nyírt/nõvesztett ál- vagy kecskeszakáll) & segg partjára csúszott deszkás gatya/szoknya & félmeztelen test, illetve batikolt vagy nyomott mintás keleti és afrikai cuccok, néha skótszoknya. További kiegészítõként freesbee vagy egyéb zsonglõr-kellékek, mondjuk, néhány buzogány. Többnyire politizálós zenei „megfelelõje” a ska-reggae-punk-dub-hiphop-patchanka-(dancehall) alapanyag, valamely elemét/elemeit tartalmazta.
| ||
A régi szlogenre visszautalva állíthatjuk: a punk tényleg nem halt meg, sõt él és virul, csak épp ilyen-olyan köntösben. A ska energiával tölt fel, a reggae pedig, mint valami éltetõ forrás átjár mindent. Ez a típusú zene – már csak a Mano Negra-Manu Chao vonal miatt is – több év óta folyamatosan jelen volt a szigeten (tavaly: P18, Ska-P, Marcel et son Orchestra, Roy Paci & Aretuska stb.), de nem ilyen mennyiségben és minõségben. Ha tavaly a kubai szálat lehetett felfejteni több produkció kapcsán, akkor most a jamaikait. Idõutazással kombinált felvezetésben is részesültünk ezügyben egyrészt a Skatalites veteránjainak ska & roots-reggae történeti válogatásán, másrészt a Sly and Robbie feat. Michael Rose formáció ugyancsak több évtizede együtt dolgozó (ld. Black Uhuru) tagjainak az új hatásokat szervesen beépítõ reggae-jén keresztül. Folytatásnak ott volt a Dreadzone, bár a múlt évi fergeteges bulijukhoz képest haloványabban: zenéjükbõl most leginkább az elektromos tánczenévé dubosított reggae maradt a felszínen. A szintén angol Zion Train dub-mágusai viszont kitûnõ koncertet adtak, akárcsak a barcelonai Ojos de Brujo, amely flamenco bázisú (akusztikus gitárok, cajón) energikus zenéjét reggae-vel, hiphoppal, rockos felhangokkal (basszusgitár, dobok), elektronizált háttérrel (DJ) kombinálta. A másik katalán exportcikk, a Dusminquet tökéletes bulizenekarnak bizonyult a maga reggae-ska-flamenco keverékével, amelybe a szokásos rockosításon kívül még countrys elemeket is vegyített. A Zebdához hasonlóan toulouse-i Spook and the Guay – nem véletlen a párhuzam – egy színpadra került a kaliforniai Voodoo Glow Skulls heavy skajával, s ezzel ska-punk-latin eleggyel karöltve rendesen megtornásztatták a hallgatóságot. És végül emlékezzünk meg arról a tíztagú mexikói underground zenekarról is, amelyik simán verte a vele egyidõben fellépõ Morcheebát. A Los de Abajo mexikói-latin-afrikai „mozaik-zenét” játszott, némi politikai üzenettel, már annak, aki ezt vette. Tangóharmonika, dob, gitár, fúvósszekció, kissé örült énekes, egy ütemre ugrándozó zenekar, ska, salsa és rap, sõt még egy kis hiphoppos behatás is. Mondhatjuk, hogy latin pop, mondhatjuk, hogy Mano Negra irányvonal mariachi stílben. A lényeg a lendületen, a zabolázatlan és fésületlen energián volt. Zene-Sziget A Sziget a párhuzamosan futó események, beáldozott koncertek tekintetében már az elsõ nap is feladta a leckét. A Világzenei Színpadon ott volt például az indiai származású Nitin Sawhney, akit 2001-ben már láthattunk a Zene Ünnepén, de a múlt évben a Trafóban fellépõ Akram Khan Company revelatív elõadásának is õ volt az egyik zeneszerzõje. Meghatározhatatlan státuszú „etno-technója” – nem kis részben két eltérõ karakterû és hangú, kitûnõ énekesnõje segítségével – mindent felölel a klasszikus indiai zenétõl (qawwali) a drum and bassen, a latinos ritmusokon (flamenco), a soulos, jazzes elemeken át az édeskés nõi-hang betétes számokon keresztül az elszálló, már-már pszchedelikus rockot idézõ hangulatokig. Utána következett a Buena Vista Social Club márkajelzés – Orlando Cachaito Lopez, Omara Protundo utáni – újabb szigeti fellépõje, Ibrahim Ferrer. Szupersztár státuszának megfelelõen nagyszínpadnyi rajongó fogadta, elképesztõen sokrétû metszete a szigetre látogatóknak. Tizennyolc tagú csapata maga a megtestesült perfekció: minden ízében kerek, makulátlanul piacképes az elõadásuk. Az egyenként is kitûnõ zenészek között fantasztikus az összhang. A hangzás néha az érzelgõsség, az esztrád irányába elmozdulva a zenei giccs határán táncol, de azt soha nem lépi túl. Mégis, mintha ez a tökéletesre, mindenki számára emészthetõre formált elõadás azt a magától értetõdõ ösztönösséget csiszolná simára, ami még a róluk készült Wim Wenders filmben is fel-feltûnik. Az igazán nagy pillanatokat – Ferrer tagadhatatlanul karizmatikus egyéniségén kívül – a Ruben Gonzales emlékének ajánlott szám és három zenész szólói jelentették: a szaxofonosé, az „alap” BVSC-tag bõgõsé (Orlando Cachaito Lopez), és végül, de nem utolsósorban az egészen elképesztõ 2-3 percet produkáló zongoristáé. Mindezzel egyidõben Shaggyé volt a Nagyszínpad, akiben – valljuk be – sokan csalódtak kellemesen: akinek ilyen hangja van, az használja, aki így tud bánni a közönséggel, az tegye, aki Bob Marleyt szereti, azt mi is szeretjük. No meg a kitûnõ vokalisták és zenekar sem hátrány. A Pannon Praktikum Világzenei Színpadon most valahogy elmaradtak az olyan élmények, mint a Radio Tarifa, a P18 vagy Cesaria Evora tavaly, de úgy tûnik, sokaknak ilyen lehetett az angolai származású Bonga vagy a jamaikai Skatalites. Ettõl függetlenül ez a 60 milliós költségvetésû helyszín hozza azt, amit a 200 millió felett rendelkezõ Nagyszínpad csak elvétve: folyamatosan az élvonalból válogat a maga területén. Volt itt már a siker ízét már megszokott szigeti visszatérõ, mint például a Värttinä, de járt már Magyarországon a Bollywood Brass Band brit-indiai rézfúvós-dobcsapata is (Zene Ünnepe). Teljesen új szereplõ volt viszont az igen dekoratív kinézetû – kopasz énekesnõ, kis fekete topban, dudával – Mercedes Peón, akitõl, mint a galíciai népzene kutatójától és oktatójától egy kissé autentikusabb és tisztább dolgot várt volna az ember, mint ezt a rockos-technós-etnós-latinos egyveleget. Bár az is igaz, hogy dinamikus, táncos zene volt, ráadásul nem is egy, hanem két gyönyörû nõi énekhanggal. A szintén újonc korzikai Zamballarana idõnként más népek többszólamú énektradícióját is idézõ, érezhetõen mély, archaikus zenei hagyományra támaszkodó elvágyódós, sziget-zenét játszott. Talán még jobb lett volna, ha a világzenei karrierhez úgy látszik szükséges elektromos kütyükkel, és egzotikus hangszerekkel való felturbózás elmarad. A szombati, a 65 ezerben maximált teltházhoz közelítõ nézõcsúcs egyik oka a Moloko – Apocalyptica – Madredeus hármas lehetett. Sajnos, ahogy a Moloko, úgy a portugálok esetében is felemás volt az élmény. A hangosítás csapnivaló volt, az egyébként is intimebb terekre „kitalált” fado borongós, melankolikus, kávéházi hangulata egyáltalán nem jött át. Néhány méteres körön túl a meglehetõsen heterogén úri-közönség mobilozása, beszélgetése, és az egyébként is erõs háttérzaj teljesen élvezhetetlenné tette ezt az egyébként kitûnõ zenét, s Teresa Salquiero éteri hangját, amire az egész produkció épül. Shane MacGowan szokása szerint végletesen illuminált állapotban adta a Világzenei Színpad egyik legemlékezetesebb koncertjét. Bandája, a The Popes már rég túl van azon, hogy nagy feneket kerítsen a dolognak: ez az alapfelállás, amibõl ki kell indulni. Így még az sem keltett különösebb nyugtalanságot, amikor az énekes egy találomra kipöckölt csikkje a gitáros mellszõrzetén landolt. Belefér. Az alkoholon kívül valószínûleg a zene a másik tartósítóanyag, ami életben tartja: a dalok közti dülöngélést, érthetetlen motyogást a zenés részek rendezik, a bárszék támaszt ad, a mikrofonon pohártartó, az ujjak között a cigi, lelkes road rohangál fel alá, ha valamibõl hiányt szenvedne, s közben jönnek a Pogues örökzöldek, meg az újabb dalok, jön ez country-feelinges, városi, kelta kocsma-punk. Valami egészen szürreális társaság mozgott együtt a kicsi, ámde kemény magot képezõ zászlót lengetõ honfitársakkal: punk, raszta, idõsödõ yuppie házaspár elegáns fehér vászonszerelésben, bódult tekintetû bróker-arc, de még az elõttünk szálfaegyenesen álldogáló, mélységes életuntságtól átitatott gruftie-pár végtagjai is öntörvényû kaszálást végeztek. A Világzenei Nagyszínpad és a Petõfi Csarnok Folkszínpad a programjaival összhangban lévõ, illetve azokat jól kiegészítõ koncertsort állítottak össze Rádió © Roma Sátorban, amely az ismert anyagi problémák ellenére ismét jelen volt a Szigeten. Nem annyira a beszélgetõs, mint inkább 2002-es debütálásukhoz hasonlóan egyenletes színvonalú zenei programjaikkal késztettek megállásra. Folytatták a tavaly megkezdett „magán world music” sorozatukat: a Trans-Global Undergrounddal is együtt dolgozó brit Suburban Raag Comittee éppúgy megfordult itt, mint a hazai autentikus cigányzenét játszó együttesek színe-java (Ternipe, Andro Drom, Szilvásy Gipsy Folk Band, Kalyi Jag). De itt lépett fel az idõnként hiphopba átcsúszó francia Caravane Electro, amely elektronikus zene különféle irányait a jazz, valamint a hagyományos indiai zene elemeivel mixelte, a Django Reinhardt nyomvonalon haladó francia Tchavalo Schmitt, illetve a „soft flamencot” játszó Juan Carlos Principal csapata is. A Nagyszínpad idei produkciójára talán a végletes és a változatos volna két legjobb jelzõ. Az egyik véglettel Panjabi MC szolgált: egyszámos haknija tökéletes bukta volt. A pandzsábi népzenei alapok ritmusa, jól eltalált arányú katalizátora nélküli unalmas, urbánus hiphop. Ami neki nem ment, az sikerült Asian Dub Foundationnak: a szokásos energia-fölhozatalt, fokozott színpadi jelenlétet, az elektronikusan felpörgetett, megtekert, néhol rockosított tradicionális indiai zenei alapokat, táncra késztetõ ritmusképleteket azonban ez alkalommal fölöslegesen tördelték szét a túl hosszúra nyúló agitprop betétek. Nem volt egyértelmû a sokak által várt, felhõszakadás kísérte Lamb koncert végeredménye sem. A brit duó a CD-k kísérletezõ, elszálltabb elektronikus világa helyett most zenekarrá kiegészülve más, „rockosabb” változatot vezetett elõ. Louise Rhodes alapjáraton nem mûködõ, beteg hangszálai rövid, háromnegyed-órányi játékidõt bírtak. Még nagyobb várakozás elõzte meg a Morcheeba és a Moloko fellépését. Az elõbbi immár másodszorra sem váltotta be a hozzáfûzött reményeket. Más a stúdióban kikevert CD-hangzás és a videoklipek világa, és megint más egy élõ koncert. Ugyanaz a helyzet, mint a Moloko színtelen, szagtalan, kellemes elektropopjával: kevés a színpadi profizmus, attól még nincs varázslat. Furcsa ilyet mondani, de kontrasztnak ott volt a Moloko elõtt fellépõ Kispál és a Borz az alternatív sztár-státuszt már-már meghaladni látszó színpadi jelenléte, hangzása és tömegmozgatási képessége.
| ||
Ha még lehet fokozni az elvárásokat, akkor az az utolsó napon szereplõ bristoli triphop csapat koncertjét övezte. A Massive Attackra tényleg rekord nagyságú hallgatóság volt kíváncsi, amely türelmes is volt, legalábbis egy ideig. Egy óra után már kevésbé. De valószínûleg sem ez, sem a „kétharmados jelenlét” (Daddy G + 3 D) nem lett volna baj, ha a megmakrancosodott keverõpult rendbejön. De nem: az elsõ szám alatt teljesen elszállt az énekes mikrofonja, s még jó ideig nem volt tökéletes a hangzás. Hiába volt a sok jó régi szám, s a színpadkép egyszerre minimalista és nagyvonalú cyber kiszerelése, számító-gépképernyõs, Mátrix-kódhullásos, statisztikás megjelenése, a lenyûgözõ látványtechnika. Minden adott volt (gondoljunk csak a végig fordított magyar nyelvû szövegözönre), illetve lett volna egy felejthetetlen koncertélményhez, aminek így alig egy óra zene után csak az ígérete maradt meg az emberben. De persze voltak teljesebb kielégülést nyújtó élmények is: például a New York-i Fun Lovin’ Criminals fellépése. Igazi koncertzenekar, egy kedvesen ironikus, karizmatikusan laza és nem utolsósorban jó hangú, s legalább ilyen jó gitárfutamokat produkáló énekessel, aki a szája sarkába ragasztott cigivel, két kollégájával együtt bármit képes egyenletesen magas színvonalon elõadni, legyen az egy Barry White emlékdal vagy egy húzós rock and roll szám. Az 57 éves Patti Smith pedig azt nyújtotta, amire korábbi, öt évvel ezelõtti szigetes szereplése kapcsán számítani lehetett, mégis újra meglepte az embert. Honnan ez az elképesztõ energia, vibrálás, ráadással együtt több mint kétórányi, hullámvölgy nélküli kirobbanó színpadi jelenlét? Rockzenéjén, nem fog az idõ, hiába a protest betétek, Patti Smithnek mindez elhihetõ.
| ||
Mint az talán már a korábbiakból is kiderült (Ojos de Brujo, Dusminquet, Zion Train) talán minden eddiginél színvonalasabbra sikerült Wan2 sátor idei válogatása. A már említetteken kívül itt zúzott a brit Senser intenzív, kemény, NIN-es hardcore-hiphopjával, és itt léptek fel a Saïan Supa Crew francia hiphopposai. A Zagar évezredfordulóra kifejlesztett, elektronizált, sokszor filmzeneszerû, jazzes betétekkel, kitûnõ énekhanggal felpumpált, pszichedelikus rockja is itt ment. Ráadásul kitûnõen kihangosítva, keverve, ami nem minden a Wan2-ban fellépõ együttes kapcsán volt elmondható. S akadtak a múlt évi Tito & Tarantulához hasonlóan megközelíthetetlen fellépések is: Bëlga, Laibach. Nagyobb méretekben, de sokszor ugyanez zajlott a PörgésParty Aréna sztárjai esetében is: ha nem kimondottan erre gyúrt az ember, kezdés elõtt már – mondjuk a Goldie-s napon – teljesen lehetetlen volt bejutni. A Szigeten most valahogy sokszor inkább zárványnak tûnõ party bojok és görlök csapatai kerengtek, álldogáltak a bulit övezõ terepen, kiszorulva a sátorból. Az elektronikus tánczenei háromszög két másik csúcsa, a Cinetrip Labiritmus, valamint a Tilos Rádió Sátor és Zenekert azért képes volt egy részüket felszívni. Szubjektív-Sziget-vég Sörök mellett üldögélünk a Banán Klub placcán Dominic-kal és Ludovic-kal az utolsó napok egyikén. A világlátott gall páros a sziget kiemelkedõen jó szervezettségét dicséri az általuk ismert fesztiválokhoz képest. Majd miközben egy speciális keverék füstjeleit eregetik a levegõbe, a magyarországi droghelyzetrõl érdeklõdnek, s D. gyönyörû tetkója kapcsán beavatnak minket Saint Antoine (Szt. Antal) megkísértésének egy alternatív értelmezésébe, miszerint a jeles szent egy gombakészítmény hatására vizionálta volna az eseményeket. Késõbb ez a nap is belesimul az itt-ott felbukkanó végleteket – idõjárás, koncertek – és történéseket (elkapott beszélgetések, véletlen felfedezések, váratlan találkozások) közös nevezõre hozó, a szokásosnál talán kissé rendezettebbnek tûnõ, átlagosan jó Sziget-élménybe. |
||
|
|
||
|
* Az idén 195 millió forinttal megnövekedett 1,2 milliárdos költségvetés 36%-át a
szponzorok, 10%-át állami támogatás, önkormányzati és alapítványi pénzek, 5%-át a vendéglátóipar, a fennmaradó részt pedig a jegybevételek adják. Csak
a mihez tartás végett: az 1993-as 26 milliós induló költségvetésnek, amibõl Shaggy csak épphogy kifizethetõ lett volna, az akkor 43 ezer nézõt megmozgató esemény csak a harmadát fedezte. Az összköltség felét lefedõ programfinanszírozás mellett, az infrastruktúra (300 millió) viszi el a legtöbb pénzt, amelyen a folyamatosan növekvõ ráfordítások ellenére is van még mit javítani: példának okáért csak a Nagyszínpadnál oszladozó-bomladozó kis iszaptó Elefánt-házat idézõ illatanyaga volt képes túlszárnyalni a budisorok körül állandósult ammóniafelhõ átható húgyszagát.
|
