|
Palotai János |
Ahogy van Mûvészetek Völgye, úgy lehet már beszélni a Mûvészetek Dombjáról a Szigeten, a Színház és Táncsátor szomszédságában. Ebben az évben a
Medence Csoport természetes anyagokból – bambusz, lenvászon – Bérczi Zsófi iparmûvész és Terebessy Tóbiás formatervezõ vezetésével felépített Labirintusa vált ennek a területnek az egyik kitüntetett pontjává. A mostani változat a korábbiakhoz képest (2002, 2001) mind tartalmában, mind szimbolikájában kibõvült. A Labirintusba belépõ „zarándok” a Tarot kártya megelevenedett alakjaival találkozott: a Prófétával, a mágussal vagy az Ördöggel, illetve olyan fogalmak, mint az Igazságosság, Ítélet, Mértékletesség és a Halál, valamint égitestek, a Nap, a Hold, a Csillag megtestesüléseivel különbözõ színû köntösökben. Az életrekelt figurák más és más szerepben segítették a belsõ utakat járót az önmegismerésben, hogy eljusson a középpontba, a Földanyához, aki körül – bár nem szerepel a Tarotban – itt minden pulzált. Feketesége magában foglalta a nõi princípium titkait, a születést, az elmúlást. A zarándok újjászületéséhez elõbb el kellett temetni a korábbi énjét, életét, hogy a bolyongás próbái során szerzett tapasztalatok alapján új életet kezdhessen, miután kilépett a labirintus kapuján. A Kapu is új elem ebben az interaktív „játékban”: az eseményeken kívüliséget jelölte. A labirintus nyolcszögletû építménye a nyolc belsõ kapuval – innen az octopus elnevezés, illetve a többi mûvészeti ág magába olvasztásából – áttételesen utal a klasszikus európai mûvészetfelfogásra, esztétikára; a kérdéstõl a katarzisig vezetve az érdeklõdõ résztvevõt. Ez az, ami kiemeli, megkülönbözteti a sziget más rendezvényétõl, amelyekben az extázis dominál. Bár egyre több a „meditatív program”, a labirintus az, amely pszichológiai és esztétikai szinten is funkcionál: nemcsak a címében ígér szintézist, de a belsõ és a külsõ, az építmény és a produkció, a mûvészet és a szórakoztatás között is átjárást teremt. S ez nem minden – hasonló szándékkal létrehozott – objektumról, eseményrõl mondható el.
| |||
A Kapu már formában is megjelent az Iparmûvészeti Egyetem hallgatóinak – Gombos Gáspár, Rácz Nóra, Taskovics Éva, Váradi Bea – installációjában: térelválasztóként különböztette meg a mûvészetnek szánt teret, s egyben kijelölte a színpadhoz és a Labirintushoz vezetõ utat is. A land-artos koncepció alapján a domb oldalán geometrikus alakzatokat, kört, spirált formáltak a fûbõl. (Az odatelepedõk azonban hamarosan „homogenizálták” a teret.) Jobban érvényesültek azok az elképzelések, amelyek az eredeti környezetet nem megbolygatva, inkább ahhoz alkalmazkodva változtatták meg egy adott hely, illetve térség jellegét, funkcióját. Ilyen volt a domb keleti oldalán a szabadtéri afrikai cirkusz, amely az ott lévõ fát beépítette produkciójába, a doboló majom legendájába. És ilyen volt – a domb nyugati alján – az Octopus öntözõrendszer, nyolc fiatal képzõmûvész – Gálhidy Péter, Kotormán Norbert, Kovách Gergõ és Turcsány Villõ szobrászok (Bencsik István, Kõ Pál és Somogyi József tanítványai), Csoma Gábor és Miksa Bálint festõk, Kõ Boldizsár és Szarka Fedor Guido grafikusok – közös gondolkodásának eredménye. A sziget jellegzetességeibõl – víz, föld, ég, növényzet, fák – indultak ki mint keretbõl, de persze a hangsúlyok és a munkamódszerek tekintetében már az egyéni nézõpontok érvényesültek. Ég, Fa, Föld, Víz, Villám, Hegy, Szél, Tûz-kert: más és más lett a központi kútba futó víz jelentése – út, idõ, élet, tükör stb. –, s ez alapján a meder kiképzése. A nyolc fagerendát nyolc különbözõ habitusú egyéniség nyolc féle módon formálta. Kotormán égette, mint a szobrait szokta, Kõ mángorlófával csiszolta, „faragta” – õ már a Millenáris parkba készített fából játszótéri alakokat –, de többségük elõször dolgozott ilyen anyaggal. És persze mások voltak a méretek, mint amilyenekhez egy festõ vagy egy grafikus szokott. A fa tömegét mindegyikük másképp díszítette, oldotta, tette plasztikussá: Turcsány emberfejeket helyezett a csatorna alá, mintha azok tartanák, Csoma inni készülõ(?) madárszobrot rakott a vályúra, Kovách lábát áztató rongybabát, Kõ pedig szerelmes krokodilpárt faragott a medencébe. E díszítõ elemek nemcsak a látványt gazdagították, de egyfajta narrációval is megtöltötték a csatornákat. A rendszert a nézõ hozta mûködésbe a „vályúk” végén levõ dézsákból átmerve a vizet. Az interaktivitás közelebb vitte a használót az alkotáshoz, ami itt inkább játszó-, s nem annyira köztéri-építményként mûködött, de egyben el is moshatta a gondolatiságot. Másfajta diskurzust folytatott ez a munka szobrászatról, installációról a befogadóval, s talán a szakmával is ezen mûfajok mai helyzetérõl, mint egy kiállítási térben.
| |||
A víz volt a téma az Agórán is. A Gyõrffy Sándor vezette nemzetközi képzõmûvész fórum évek óta részt vesz a szigetfesztiválon, s ennek ideje alatt készítik el munkáikat az adott témához szabadon kötõdve. A természet elemeit anyagként, tárgyként, illetve szimbólumként használják. Kár, hogy az idén egy zártabb, körülkerített tisztásra „vonultak el”, s a maguk gyönyörködtetésére, örömére készítették kis és nagy táblaképeiket. Így csak az arra tévedõ láthatta Für Emil legújabb festményét, a cseh Lubomir Kriska kép-installációját, a pozsonyi Peter Hinca objektjét vagy a thaiföldi Thiensonfhorn maga barkácsolta mûfalevél-ág „szobrát”, és olvashatta a kárpátaljai Iszak István plakátját; nem a mûvészi, hanem a politikai marginalitás – vizumkényszer – reflexióját.
| |||
Kiállításokat is rendeztek a domb alján: a labirintus rituális teréhez tapadva verte fel például sátrát a Godot Galéria A. Nagy Gábor és Wechter Dénes képeivel. Szemben a Maze/Méz tematikus – spirál és labirintus – kiállításán, többek között Baksai József és Szurcsik József festményeit, Bakos Ildikó, Kassai Zsófia plasztikáit lehetett látni. Mellettük mutatták be az „iparosok” – Szirtes János, Rétháti László diákjai – „sötétkamrájukat”, videó- és tárgyinstallációikat, amelyekben keveredtek a személyes ötletek, gondolatok a korai és késõ(bb)i avantgarde törekvésekkel. Az említett – land-artos – próbálkozás mellett a természettõl idegen anyagokat is felhasználták: ilyenek voltak pl. a fémrudakon a földbe ültetett vasalók – amelyeket a Nap energiája növelt volna, de mivel fénytõl és nézõktõl védett helyre ültették, így a dolog „nem érett be” –, a székbe „ültetett” fák vagy a fákon ülõ garnitúrák. (Mindezek az akár egykori Bauhaus ünnepek illetve az enviromentek paródiáinak is tûnhettek.) Magyarósi Éva puha légtornász szobrai pedig – a külsõ sétány villanyoszlopain –, mintha a gravitáció törvényével, a tömegelvû szobrászattal szálltak volna vitába. A videósátorban (Prresiedents Palace Movie Lights) Komár Tamás multimediális akciója zajlott: videókamerával felvett arcképeket vetített, hívott elõ a monitoron levõ fotópapíron. A képet – ami jobban hasonlított Moholy-Nagy fotogramjához, mint a modellhez – úgy választotta le a személyrõl, hogy a plaszticitást különvált az anyagszerûségtõl. Ennél is tovább ment Balikó Emese: a fény formát sejtetõ felhasználásával a plasztikus anyagot is felszámolta fényinstallációjában. (A fogalmi absztrakt mûvészet modellezõ szemléletét demonstrálta minimális eszközökkel, hasonlóan a nemrég a Mûcsarnokban bemutatott mûvéhez.) Itt lehetett (volna) látni még a végtelenített videó tér installációt, s a szenzoros mozgásérzékelõ mûködését is – ha a tér titokzatosságába több nézõt avattak volna be a sátor passzázsszerû elhelyezésével –, alternatívát mutatva a Sziget látványvilágával szemben.
| |||
Jobban oldották ezt meg a kukucskáló fal és a hordós „szentély” (Fabriczius Anna installációja) esetében, amelyeket a dombhoz vezetõ út mellé helyeztek. A nézõket 70 lampion vezette e falhoz, amit mindennap átfestettek és a vitrinekben is mindig új volt a látnivaló. E mikroinstallációk „kis világai” a nagy(obb) világra reflektáltak, fõként a tömegkultúra jegyeit felsorakoztatva: Jézus szívétõl a porcelán giccsen át a Való világig. A dolgok, az élet banalitását, elidegenedését az anyagi-tárgyi valóság destruálásával, a fogyasztói tárgykultusz rombolásával, illetve az azon való ironizálással – gyakran fekete humorral – érzékeltették. E „katalogizálásban” éppúgy részt vettek a külföldi, pozsonyi, brnói, krakkói, ljubljanai mûvészeti fõiskolák hallgatói, mint a performansznak is szánt közös akciófestésben. (A festés mint akció volt a fõ-konstruktív eleme az orosz Ache csoport Plug’n play címû ironikus happeningjének is, ennek során Pavel Szemcsenko és Maxim Iszajev élõben létrehozott egy képet, miközben dinnyét robbantottak s „tûzbe” hozták a közönséget vodkát égetve. A többi színpadi látvány sem állt messze a fentebb tárgyaltaktól: a Frenák Társulat Lakomájának minimális díszlete, alakjai egy szobortárlat figuráinak is beillettek volna.) Az installáció és a performansz elegye lett volna az iparmûvészetisek felvonulása is „kukkoló” dobozokkal, közben megérintve valamilyen jellel a szigetelõket (Érintés forradalma). A forradalom, a jelképes esemény ezúttal elmaradt, de az arra járók egy részét e nélkül is megérinthette a mûvészet. |
