|
Helmeczi Hedvig |
|
Nem tudok mást mondani se magamnak, se másoknak: a XIII. szegedi Thealter és az IX. Alternatív Színházi Szemle társulása nem hozott megváltást senkinek. Talán jövõre. Kezdhetném ott, hogy már a meghatározással, hogy alternatív színház, bajban vagyok. Mi ma az alternatív mozgalom? Mi az értelme ennek
a megkülönböztetõ megjelölésnek? A 80-as években még volt jelentése: akkor azt jelentette, hogy új, progresszív, lázadó, falakon kívüli, zabolázatlan és energikus. Mára azonban a progresszió bekerült a kõszínházakba, és ami azon kívül létezik – jelesül tehát az, ami erre a fesztiválra eljött – jórészt erõtlennek és retrográdnak tûnik. A fesztivál nem tudta bebizonyítani számomra, hogy az alternatív mozgalom új vért hozna a magyar színházi életbe, pedig esküszöm, odavagyok érte, ha bombát dobnak rám a színpadról, bírom a lázadókat és az
új formájú extázist, a régi formák ironikus használatát, és az akár hatásvadász provokációt is. Ezek az elõadások viszont megoldásaikban sokszor a nyolcvanas éveket idézték, vagy csak egyszerûen zavarosak és gyengék voltak. Bekerült
a versenyprogramba olyan elõadás, amely már több évadot megért (Bozsik Yvette Társulat: Lakodalom), némelyik a fesztivál évrõl évre ismétlõdõ programja (Andaxínház: Egyáltalán nem). A krónikus pénzhiánnyal küszködõ szervezõk választás elé kerültek az év folyamán: vagy tátongó ûr, vagy sok elõadás viharosan változó minõségben. Az új vezetõség az utóbbi mellett döntött. Vagy nincs fesztivál, vagy egy ilyen-olyan fesztivál van. Végülis a színházat és Szegedet szeretem, úgyhogy megértem õket, de a döntésük következményeit olykor bûnös türelmetlenséggel viseltem. Nincs bennem megértés és szeretet, mert untam magam. Azt várom a színháztól, hogy mutassa meg, hogy kell élnem, ehelyett az önmagukkal való szembenézés megrázkódtatásától menekülõ alkotókat láttam, megrekedtséget és megakadt lemezeket. A disszonáns, hamis állítások pedig leleplezik önmagukat és demoralizálnak.
| ||
Persze a szervezõkkel egyetértek abban, hogy egy bármilyen létezõ fesztivál jobb, mint egy nemlétezõ, és hogy egy létezõ színház mindig jobb egy nemlétezõnél, úgyhogy most visszafordulok errõl a sötét és kétségbeesett pontról. Egységes, egy irányba mutató törekvések nem fedezhetõk fel a fesztivál egymásra egyáltalán nem hasonlító mûvészei között – ettõl nincs feltétlenül hiányérzetem –, de volt részem egy-két olyan elõadásban, amely édesebben múlatta velem az idõt. És a lojális zsûri tulajdonképpen mindenkit díjazott is az egymástól széttartó életmûveket létrehozó rendezõk, koreográfusok közül, aki érdemleges, hiteles produkciót hozott létre a fesztiválon, függetlenül attól, hogy mennyire volt progresszívnek nevezhetõ. Az elsõ három szikkasztó nap Urbán Andrást hozta, mint újabbat és következetesebbet. A rendezõ költõi szövegeket használt, amelyek ugyan nem adtak össze egy feszes szerkezetet, viszont alkalmasak voltak arra, hogy az erõs látványokban fogalmazó rendezõ egymáshoz lazán kapcsolódó zaklatott víziókat és lírai impressziókat illesszen hozzájuk. A Könyök Kanyart, Tolnai Ottó drámáját levegõben lógó deszkákon játszatta. A köteleken libegõ deszka az élettér határa, ágy, feszület, híd, pénisz és permanens életveszély az instabil és ingatag felfüggesztésekkel, ami a színészek szövegmondásának nem tett mindig jót. A rendezõ Gyerekek címû elõadása erõsen akart kezdeni színpadon fel-alá masírozó fehér kezeslábasba öltözött kórusával, amely Hamlet nagymonológját szavalta, de a feszültséget ilyen kezdés után nemcsak fokozni, de kitartani is nehéz. Néha hálás lettem volna neki egy kis iróniáért, de nem hagyta magát kinevetni. A negyedik napon jött az elsõ igazán önfeledt pillanat, a Civil Negyed húzott ki elõször magamból. Elkezdett süvíteni valami a színpad felõl, ami elõl nem lehetett kitérni. Azt hiszem, Fehér Ferenc volt az. A Molto vivace! és a Kaspar a társulat két rokon elõadása, az elsõ valószínûleg a második elõadás elõdje, szinte hiánytalanul fel is fedezhetõ benne, úgyhogy érdemesebb a második, Zsinagógába bevitt elõadásról beszélni, amely szinte teljes egészében szólók sorozata, még akkor is, ha két táncos volt a színpadon. Fehér alapjában véve szólista, de ez a tulajdonsága nem vált az elõadás korlátjává, sõt, hiszen a Kaspar a magányról szól. Az interpretáció újdonsága, hogy a szobájába zárt Kaspar fejlõdésrajzát megfordították. Egy Chaplin-szerû marionettfigurából megfeszített inait fenyegetõen táncoltató vadállattá válik, ami nem is olyan paradox lelki folyamat. A dramaturgia tulajdonképpen másodlagos jelentõségû lett számomra, nem érdekelt annyira, mint Fehér mozdulatainak belsõ logikája és felkavaró esztétikuma, ahogy a tavalyi Wert király címû elõadásában is, ahol a sztorimentesség az individuum belsõ átrendezõdéseinek logikátlan folyamatát képezte le, s ebben, ha minden igaz, Fehér a legfrenetikusabb. A negyedik nap megérkezett végre a humor és irónia is erre az addig humortalan fesztiválra Szõke Szabolcs Bohóc Bibliájával, akkor, amikor már napok óta csak titokban röhöghetett az ember az általános szemforgató áhítat ellenében. Nem értem, mért nem kapósabb a metszõ és felszabadító röhögés a színpadon, pedig úgy tûnik, hogy szinte ez az egyetlen lehetséges válasz arra a botrányra, amiben kénytelenek vagyunk élni. Az elõadás legszórakoztatóbb figurája a Halál volt, rögtön az Ördög és Júdás után. Jézus is bohóc, és így együtt mindenki mindenféle lehetetlen hangszereken nyekergett, miközben az Újszövetséget interpretálta. Az ötödik napon fel is bátorodott a közönség, aminek az lett az eredménye, hogy a produkciókra hirtelen vagy elõjegyzésekkel, vagy sehogyse lehetett bejutni. Horváth Csabát Ladányi Andreával már rengetegen akarták megnézni, vagy a nyilvánvaló életrajzi indíttatás miatt, vagy annak ellenére. Én az utóbbiak közé tartoztam, és kedvetlenül vettem tudomásul a betonfalon a leendõ jelmezt, a mell- és lábvértet, ami szinte elõre megjósolható volt a párkapcsolati tematikában. Most látszott igazán, ennél a Horváthhoz képest szelíd koreográfiánál, mekkora dühbõl csinálta a korábbiakat. Ez itt örömtánc volt. Ironikus balettlépések, csókcsata, kakaskodás a páncélzatban, nyelvöltögetés, Ladányi mint pörgõ báb a fal tetején és merev hulla a földön. A hatodik, utolsó napon – még mielõtt a hetedik nap megpihenhettünk volna – ecce homo a versenyprogramon kívül: a Baltazár Színház elõadása, a Repülési engedély-angyaloknak, értelmi sérült fiatalokkal. Szorongató elõadás. A recenzens is elõször húzza össze magán a kabátot, mintha õszi szeleket érezne, pedig biztatni akarták, hogy a legszûkebb ketrecben is virágot lehet festeni a falra. Hát jó, nekik elhiszem, hogy tudták, mirõl beszélnek, és azt is tudom, hogy nem valami mûvi tendenciát követtek akkor, amikor ennyire életigenlõ elõadást raktak össze magukból.
| ||
Utoljára, a kedélyes díjkiosztó elõtt, egy tonnás produkció. Ágens és Gergye Krisztián: Tenebraeje nem a színpadtechnikától ennyire nehéz és nem is a játszók kilóitól. A szöveg, amit Ágens latinul celebrál, talán az Ószövetségbõl való, vagy hasonlóan régi, porladt és sötét helyekrõl származhat, az énektechnikájával pedig az opera-dívákét dekonstruálja. Ágensrõl az tudható, hogy egy bozótos labirintusban sárral bekenve magára hagyták egyszer énekelni, mint egy nõi Lear királyt, és azóta tudja ezeket a mocsármélyi, ösztönös hangokat magából elõcsalni, mintha a föld alól énekelne. Gergye Krisztián ehhez harmadmagával és meztelenül táncol Kokoschka és Klimt képeinek szex- és halálkultuszát és idézve. Ez a századelõs dekadencia, amely a test halandóságáról és a szexualitás minden racionalitást romboló mivoltáról beszél, következetesen fordul elõ most már Gergye utóbbi évben létrehozott koreográfiájában. (A jávai mozgáskultúrát azért nem említem, mert azt nem ismerem, így nem is tudtam beazonosítani, bár tudom, hogy hatott a koreográfusra.) A következetesség és az önálló formanyelv meggyõzõ, az elõadás bõvebb elemzést is érdemelne. Gergye Krisztiánt érdemes lesz megnézni, akármit csinál a következõ évadban. Az édes pillanatok addigra mindenesetre begyûjtve, rendszerezve és raktározva. A többit pedig nem felejtjük, okulásul. |
