Gábor György
À la recherce...
Szerencsés balesetek – Happy Accidents
Szacsva y Pál kiállítása
Vintage Galéria 2003. szeptember 4 – október 17.



Ha a metafizikai mélységek elkötelezett fürkészõje olyan örökzöld kérdésekre keresi a választ, hogy voltaképpen hány valóság létezik, s mennyi idõdimenzió határozza meg az emberi létet, a filozófia és a különbözõ vallások kínálta párezer éves fogalmi válaszok áttekintése után, afféle vizuális segédanyagként, ajánlott, hogy szemrevételezze Szacsva y Pál Szerencsés balesetek címû kiállításának különös hangulatú képeit.

Szacsva y kifüggesztett Mengyelejev-táblázatai ugyanis minden didaktikusnak ható eljárást, iskolamesterkedõ pedantériát és poroszosnak tetszõ levezetést nélkülözve rögtön a végeredményrõl számolnak be. Ezeken a képeken nem a valóság elemeit, hanem a valóság vegyületeit figyelhetjük meg. Évezredek mûvészei illuzionisták voltak, amennyiben a puszta látványt kívánták megjeleníteni, ám az önmagában vett látvány nem más, mint hazugság, merõ hipokrízis, a valóság halottá merevített szubjektív torzképe. Szacsva y a valóság nyomába ered, a folyamatot, a fluxust, a történetiséget és a temporalitást próbálja megragadni. Nem a pillanat reprodukciójára vállalkozó fotóval kísérli meg dokumentálni a valóságot, s nem is a montázs-technika mindent idézõjelbe tévõ, videoklipesítetté torzított-torzult pszeudo-szürreális giccsvilág mézeskalácsos és falvédõs univerzumának obligát visszaböfögésével, hanem az egymásra vetített, egymásra fotózott – tehát idõben és technikai kivitelezésében is egyaránt szukcesszívnak ható – képekkel. Nem a múltat kívánja felidézni, megörökíteni, hanem – mint afféle vizuális Proust – a folyamatot minden ízében láthatóvá tenni. Szacsva y munkáival egyfajta klasszikus manierista diskurzust teremt: nem a tökéletes, a teljes, az egész érdekli, a dolgok megnyugtató kimenetele, hanem éppen ellenkezõleg, a teljesség és tökéletesség hiánya és vége, a tönkremenetel, a derridai nyelvi-fogalmi dekonstrukció látványtára, azaz az ontikus pusztulás maga. S mindezt nem önmaga gesztusától meghatódva teszi, cseppet sem a tárgyi környezettel valamilyenfajta szenzibilis azonosulásra törekedve, nem romantikus vagy profetikus ítélkezõként, hanem erõs és hangsúlyos distanciát alkalmazva, mindenekelõtt a képek hûvös színvilágával, mintha munkáit hideg zizegõ celofánnal vonta volna be.


Kep

Szacsva y Pál


Reprojekció XLIII, 2002, Antwerpen, fotó (lambda print), 70x100 cm


Hiszen világunk új megdicsõülése, az üdvözülés tárgyi manifesztuma, az Isten államának és az égi Jeruzsálemnek földi mása, a szakrális attribútumairól (vö. hûtõrács) azonnal fölismerhetõ Volvo csillogó, fényes és fennhéjázó karosszériája, s a nemes svéd anyag tükörsimaságában ugyancsak benne tükrözõdõ, immár azonban leginkább roncstelepre illõ luxusjárgány-grimasza, közvetlenül a jobbkéz-szabály elmulasztása után (esetleg közvetlenül a jobbkéz-szabály elsajátítása elõtt) vajon hányféle valóságról és igazságról tesz egyszerre és egy pillanat alatt tanúságot? Lessingnek a Laokoón-szoborcsoportba belelátott nevezetes dinamika-elve milyen új jelentést kap a gótikus katedrális XXI. századi metamorfózisában, az acélüveg palota építményében, amelynek ablakai mögé tekintve az élet s az ember nyomait mintha az utolsó pillanatban még rögzíteni lennénk képesek, s a tangóharmonikaszerûen összeomló szerkezetben, a földdel egyenlõvé váló (lásd napjaink land artja) csonthalmazon? A hagyományos epikus elbeszélés idõdimenziói Szacsva y világlátásában immár teljesen megszûntek és kiiktatódtak: nem tudni, hogy a pusztítás és pusztulás fájdalma (memento mori), avagy a romhalmaz mögül felbukkanó, a barbárságnak soha meg nem alkuvó, a legyõzhetetlen civilizáció immár újra kész csodájának finom iróniába burkolt reménysége (memento vivere) jelenti-e számára az „elõtt” és az „után” végsõvé dermedt valóságát. S ugyanígy nincs az a madártávlat vagy perspektíva, amely felõl biztosak lehetnénk abban, hogy vajon az építõtelep kedélyes rendetlenségébõl és káoszából – ahogy egykor szocreálul és manapság nemzeti újszocreálul mondani szokás – gomba módra nõnek, szaporodnak-e a házak és emelkednek-e az épületek, az utcák és terek határolta mikrokozmoszok, avagy Jerikó falai immár végleg leomlottak, s büszke városainkra legfeljebb koszhadt rom- és törmelékhalmok emlékeztetnek csupán. S milyen világokat megalkotó demiurgoszként lép fel Szacsva y, elérvén azt, hogy saját teremtõi múltjába enged bepillantani: ki tudja, vajon a táblákra vetített hegyek épp a táblák tabula rasa jellegét szüntetik-e meg, új elrendezést kínálva a létezõknek, avagy a geológiai-földtörténeti idõszakba visszapillantva éppen a hegyek évszázadokig eltartó vetõdéses létrejöttének egy pillanatba sûrített koncentrátumát tárja elénk az örökkévalóság titkaiban feltûnõen otthonosan mozgó, s mindent valamilyen Sinai-hegyi vagy golgotai magaslatról szemlélõ mûvész?


Kep

Szacsva y Pál


Reprojekció XLI, 2002, Antwerpen, fotó (lambda print), 60x80 cm


Semmi sem bizonyos, semmi sem örök, semmi sem végleges, minden önmagában hordja saját mását, s nem is tudhatjuk, mi tart merrõl és hová, milyen térben, egyáltalán odakint-e, avagy idebent? Örüljünk, hogy a baleset kimenetele szerencsés volt, avagy inkább bánkódjunk, minthogy a legnagyobb szerencsénk közepette ért baleset bennünket? A képeken semmi becsapás, semmi megtévesztés vagy félrevezetés: Szacsva y összetört-összekaristolt munkáin hiperrealisztikus módon azt az összegyúrt valóságot láthatjuk, mely csacska és üres tekintetünk elõtt sokszor kisimulni látszott, áttekinthetõnek és egyértelmûnek tûnt. A magunk vasalta blöfföt és koholmányt Szacsva y visszaráncosítja, nagy mûgonddal, odafigyeléssel és végtelen minuciozitással. Jártában-keltében maga jött rá arra, hogy nemcsak a kinti világ, hanem az odakintit átélõ rejtõzködõ tudatunk is a valóság szerves része. A képein a virtualitás alkalmazott technikájával elérte hát, hogy immár egyszerre és egy idõben képes kiábrázolni, azaz láttatni a külsõ és belsõ realitást.


Kep

Szacsva y Pál


Reprojekció XXXIX, 2002, Antwerpen, fotó (lambda print), 50x70 cm


Szacsva y Pál nehezen viseli el a késznek és teljességnek álcázott létezõk hamis látszatát. Ha valami olyanba ütközik, ami a tökéletesre emlékeztet (oh, vanitatum vanitas!), azt rögvest megtöri, pánikszerûen összegyûri, ellentmondást nem tûrõ módon széttöredezi. Aztán úgy tesz, mintha csak valamiféle szerencsés baleset lett volna az egész, s fütyörészve odébb sétál. Rosszposztó ellen-istenség.

Legyen meg az Õ akarata!