|
Házas Nikoletta |
|
„A Mûvész felszabadítása együtt jár bizonyos felelõsségekkel, melyeket, amikor még csak pária volt, vagy intellektuálisan alsóbbrendû lény, még nem kellett fölvállalnia. Ezek között a felelõsségek között az egyik legfontosabb az intellektus KÉPZÉSE, még ha az intellektus szakmailag nem is a mûvészi tehetség alapja (...) A Mûvésznek nem kell attól tartania, hogy az útravalóként kapott egyetemi képzés következtében a kortársakkal való viszonyában komplexusai támadnak. A képzésnek köszönhetõen rendelkezni fog az alkalmas eszközökkel, amelyekkel a spirituális értékek keretei között és az én-kultusz csatornáján keresztül szembe tud helyezkedni a dolgok materialista állapotával(..) A fent említett spirituális vagy belsõ értékek, melyeknek a Mûvész úgymond szétosztója, csak az önálló individuumra vonatkoznak, szemben a társadalom részeként felfogott egyén általános értékrendjével (...) (Marcel Duchamp: Kell-e a mûvésznek egyetemre járni?) A régóta sokat vitatott kérdés, mely a mûvészet oktathatóságát érinti, a mûvészeti képzés új formájával, a doktorandusz képzéssel most ismét elõtérbe került. A Pécsi Galériában rendezett kiállításon, melyen a Képzõmûvészeti Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem Mûvészeti Kar doktoranduszai mutatták be legfrissebb munkáikat, épp ez a kérdés merült fel. A kiállítást megnyitó Radnóti Sándor esztéta, az ELTE Esztétika doktori iskolájának vezetõje szerint a mûvészet taníthatósága meglehetõsen kétséges, mert máig az úgynevezett „nagy egyéniségek” alakítanak ki stílusiskolákat (akiknek a kortárs mûvészet nem kifejezetten a legkedvezõbb kontextus), s nem feltétlenül tanítással, mint inkább hatásukkal alakítják az iskola arculatát. Az iskola azonban nem lenne iskola, ha nem fogalmazna meg bizonyos elvárásokat a növendékekkel szemben, ha nem állítana bizonyos eszményeket eléjük – amint ez a megnyitóval egybekötött díjátosztásnál is kiderült. Az ízléspluralizmus idõszakában az iskola által állított kritériumrendszer mindaddig paradoxnak tûnik, ameddig az iskolák palettája nem olyan széles, hogy a diákok számos mester közül választhatnak. Márpedig egy kisváros illetve egy kicsi ország határain belül a paletta sohasem túl széles. A díjak, s a díjazott mûvek mindig elég pontosan utalnak az adott kontextusban érvényesülõ elvárási rendszerekre. Mert bár a main streem és a periféria viszonya filozófiai síkon az utóbbi évtizedekben erõsen megkérdõjelezõdött, a gyakorlatban mégis választunk, díjazunk, értékelünk. De mi szerint, s milyen alapon? A következõkben a Keserü Ilona festõmûvész által képviselt Mesteriskola Alapítvány nevében díjazott és nem díjazott mûvekbõl próbálok meg – csupán kísérleti jelleggel (!) – következtetni egy bizonyos kritériumrendszerre, melynek Magyarország minden bizonnyal két legtekintélyesebb mûvészképzõ intézményében végzõ „mûvészeti doktoroknak” meg kell felelniük.
| ||
Ha a kortárs mûvészeten edzett látogató, aki tekintetét, s az ebbõl következõ értékítéleteit már eleve az általa korábban látott mûveken, s a hozzájuk közvetlenül vagy közvetetten kapcsolódó teóriákon csiszolgatja, szóval, ha egy ilyen látogató végigsétál a képzõmûvész doktoranduszok kiállításán, elsõ pillanatban kissé meglepõdik. Merthogy a kiállításon sok festmény és szobor van (az elõbbiek között különösen sok a nem túl meglepõ) kevés az installáció, s a modern technikák valamint a kortárs gondolkodásra utaló elméletek nyomait alig lehet a mûveken felfedezni. Kevés az olyan mû, melynek nyilvánvaló konceptuális telítettsége van, vagy amely a kortárs világ vezetõ mûvészeti trendjeinek ismeretérõl, azok elfogadásáról, elutasításáról vagy akár meghaladásáról tanúskodna. A tanári kar által kiemelt mûvek (Losonczy István festményei, Jovánovics Tamás munkája, Orosz Klára szobra, s Zielinski Tibor objektje - az utóbbit talán kivéve) szintén nem nevezhetõek kifejezetten „trendinek” (ami nem is feltétlenül baj, amennyiben a mûvek a kor mûvészetében elfoglalt helyzetükre reflektálnak), ugyanakkor a „jól megcsináltság” kritériumának többnyire megfelelnek. Az egyik kiemelt szerzõ Losonczy István Kõhegy és Kék fény címû festményei valóban a kiállítás „legjobban megfestett” mûvei közé tartoznak. Pontosak, „realisták”, gyakorlat-központúak, klasszikus festõi technikákat megidézõk. A Kék fény címet viselõ „monoklis” önarckép az önarcképfestészet hagyományát (Rembrandt, Van Gogh, Dürer, Csontváry, stb.) eleveníti fel, és a klasszikus mûfaji szabályokat áthágó cím, valamint a modell demisztifikálása révén kapcsolja azt be a kortárs kontextusba. E festmények hasonló irányultságúak, mint a reneszánsz és a korai manierista festészetet intertextusként használó fiatal amerikai festõ, John Currin mûvei, talán kevesebb bennük a távolságtartásra épülõ játékosság, s a Kõhegy címû festményen a hagyománnyal való párbeszéd sem nyilvánvaló. Jovánovics Tamás négy darab, színcsíkokkal dekorált plexilapja, melyek szép sorban egyre inkább összegömbölyödnek, a festészeten mint mûfajon való túllépés gondolatát sugallják. A kissé kiszólásszerû angol nyelvû cím (Death to everyone – Is gonna come), s az általa feszegetett „halál” kérdés, mely mind a teóriában, mind pedig a gyakorlatban a hatvanas-kilencvenes évek idõszakában volt középpontban, nem teszi a mûvet igazán aktuálissá (hacsak az adott kontextusban nem). E mû – és a kiállítás egyéb darabjai szemlélésekor – érezzük ugyan a mûvész-hallgatók erõfeszítését, hogy az érzéki-tárgyi mûveket gondolatilag is feszültté tegyék, ám ez a jó szándék mégsem hat minden esetben meggyõzõen a nézõre.
| ||
A harmadik kiemelt mû szobrászhallgató, Orosz Klára munkája, melynek címe nincs. Fölöttébb sajnálatos, mivel egy jó cím különösen izgalmassá tenné a ketté osztott, oldalra billent félgömbformát, mely az anyag (az öntöttvas és a mészkõ) találkozásáról, a különbségrõl és az illesztésrõl, a nehézkedés törvényérõl beszél a szobrok nyelvén – kifejezetten finom érzékenységgel. A negyedik kiemelt szerzõ, Zielinski Tibor munkája tart talán leginkább lépést a korral – legalábbis technikai értelemben. A „...” címû villogó, kutyacsontokat (?) felvillantó, aprólékos módon összebarkácsolt kutyaólszerû forma különbözõ érzéki és gondolati síkokat vetít egymásra – talán túlságosan is – talányos módon. Mindazonáltal a mû szintén megérdemli a – kiemelt mûvek majd mindegyikére jellemzõ – „igényesen megmunkált” jelzõt. Jómagam a következõkben a nem jutalmazott mûvek közül szeretnék néhányat kiemelni. Elsõként Palatinus Dóra Fülke címû munkáját, mely véleményem szerint a kiállítás egyik legizgalmasabb darabja volt. A minimalista szobrászatra jellemzõ filozofikus attitûdrõl tanúskodó mû egyszerre klasszikus és modern értelemben vett szobor, egyszerre felel meg a jól megalkotottság és az intellektuális értelemben vett szellemesség kritériumainak. A textília mintázatát utánzó rózsaszín kõ miközben – heideggeri terminussal szólva – az „anyag anyagszerûségének” érzetét és gondolatát veti fel, egy másik síkon képes a „dolog dologszerûségérõl” (lásd. mi az, hogy „fülke”?), s a hozzá kapcsolódó erotikus és egyéb konnotációkról is szólni. A nem díjazott mûvek közül figyelmet érdemel Kisspál Szabolcs konceptuális kísérlete, a Gyertya (talán az egyetlen igazán konceptuális mû a kiállításon), mely két egyformára öntött gyertya képében szól a mechanikusan reprodukált véletlenrõl, az azonosak és a különbözõk bonyolult viszonyrendszerérõl, egyszóval saját létrejöttének gondolatáról. Megalkotottságuk alapján említésre méltók még Radák Eszter, Peity T. Laura, Korodi János festményei és Deli Ágnes szobra; valamint Nyári Zsolt, Milyka Gábor szobrai, melyek mesterségbeli tudásról tanúskodnak. Figyelemfelkeltõk Varga Rita fotó alapú narratív festménye, mely a magánszféra képeit vonultatja fel naplószerûen és Krámli Márta szellemes interaktív mobilja, mely a nehéz fém és a mozogni vágyó hernyó együttesével kelt meglepõ hatást (a fém tál mozgatásával elvileg mozog a hernyó). Jóllehet, mindkét munka némi továbbgondolást igényel, az elõbbi gondolati, az utóbbi gyakorlati szempontból, mégis kiérzõdik belõlük – fõként az elõbbibõl – a kortárs tendenciák iránti fogékonyság, mely a munkák nagy részébõl hiányzik. Mindent összevetve két kérdés fogalmazódik meg bennem újra és újra. Az egyik: Miben tudnak többet – és miben kellene többet tudniuk – a doktorált mûvészeknek doktori címmel nem rendelkezõ társaikhoz képest? Minthogy a kiállításból ez tulajdonképpen nem igen derül ki, csak találgatni tudok: a doktori cím megszerzéséhez egyszerre szükségeltetik magasfokú mesterségbeli tudás, illetve tájékozottság – arról, hogy mi történik a világban, a mûvészetben. Sajnos ez utóbbi, meglátásom szerint, csak részben tartható a kiállított munkák erényének. A másik kérdés: vajon a mûvek nagy részének hátterében a kortárs tendenciák szándékos negligálása vagy egyfajta felvállalt „új manualitás” tapasztalható? Mert amennyiben az elõbbi, az meglehetõsen szomorú, s Ady hajdani – bizony már majdnem száz évvel ezelõtti – panaszait juttatja az ember eszébe. Ha viszont az utóbbi, azt érdemes volna továbbgondolni, s más módokon is kifejezésre juttatni. Ennek megvalósításához – s ezzel vissza is térünk a kiinduló gondolathoz – persze megint csak elengedhetetlen mind az intellektus, mind pedig a képességek pallérozása és az ismeretek bõvítése, melyre valószínûleg a jól mûködõ doktori iskola kínálja a legmegfelelõbb közeget. |
||
|
|
||
|
|
