|
Nagy Edina |
|
Biennálékról, documentákról, Manifesztákról, egyszóval a kortárs mûvészet seregszemléirõl írni egyre reménytelenebb vállalkozásnak tûnik. Nemcsak azért, mert az utóbbi tíz évben számuk ugrásszerûen megnõtt – a velenceivel egyidõben zajlik a prágai, szeptemberben nyílik az isztambuli és a Sidney-i Biennále, hogy csak az épp aktuálisakat említsem – hanem azért is, mert a kiállított mûvek mennyisége egyszerûen lehetetlenné teszi az áttekintõ beszámolókat. Ugyanígy a mûvészetkritika jól bevált módszerei is csõdöt mondanak egy-egy ilyen jellegû kiállítás kapcsán. Nincs (elég) hely a leírásra, összevetésre, összehasonlító elemzésre, interpretációra. Akkor viszont mi marad? A szubjektív élménybeszámoló, benyomások, emlék-képek felidézése, kulturális útinapló.
Az utóbbi évtized „egyszemélyes” Velencei Biennáléihoz képest az ezévi újból több kurátor együttmûködésének gyümölcse. A szépnevû Francesco Bonami, a Biennále mûvészeti igazgatója és fõkurátora egy tizenegy fõbõl álló nemzetközi teamet bízott meg a rendezéssel. Mint ahogy azt Bonami a Biennále megnyitása elõtt több fórumon is hangoztatta, a demokratikus vezetés híve, ennek megfelelõen nem szólt bele a csapat munkájába, sõt, elõzetes egyeztetés sem történt a különbözõ kurátori koncepciókat illetõen*. S hogy a nézõ se távozzon üres kézzel, neki is jut a demokráciából, ahogy azt a cím mindennél ékesebben bizonyítja. A „nézõ diktatúrája” a nézõnek a kiállítás koncepciója felett gyakorolt hatalmára vonatkozik, ahol nincsenek elõre felállított hierarchiák, a korábbi Biennálékhoz hasonló meghatározó struktúrák, tetszés szerinti befogadás van, szabadság, a nézõ pillantásának önkényuralma. Kérdés, hogy ez valóban nem jelent-e meg Szeeman koncepcijában és hogy valóban annyira újdonság-e az eddigi Biennálékhoz képest, mint azt Bonami a katalógus elõszavában kijelenti? Mindezek következménye lehet aztán az egészséges eklektika, de ugyanígy a széttartó kurátori elképzelések, álmok és ez esetben az azokból eredõ konfliktusok egymás mellé rendelése is. A kurátor-team felosztotta egymás között az Arsenale hangárjait, s néhányan (Daniel Birnbaum, Massimiliano Gioni) a Giardini „közterületeit” vehették birtokukba. De a Biennále már rég nem csak a két említett „klasszikus” kiállítótérre, a Giardinire és az Arsenaléra terjed ki. Míg az elmúlt néhány évben nem volt túl jelentõs, vagy legalábbis belátható volt a külsõ helyszíneken (a templomokban, palazzókban, köztereken stb.) elhelyezett mûvek száma, addig az idén némi túlzásssal azt állíthatjuk, hogy együttesen már majdnem annyi kiállított mûvet jelentettek, mint a két fõ kiállítótérben található mûvek összessége.
| ||
Ha a Biennále-látogató elég lelkiismeretes, és fõként, van rá elég ideje (az egyhétvégés Velencei Biennálék ideje lejárt), kb. öt nap alatt sikerül bejárnia minden helyszínt, eljutnia a legeldugottabb sikátorokba, leküzdenie a félrevezetõ táblák okozta bosszúságokat, bejárnia szikrázó déli/délelõtti/délutáni verõn az üdítõen kihalt Giudeccát Biennálés nyilacskákra, álcázott kiállítási helyszínekre vadászva... De hát semmi sem lehetetlen, a mai kiállításlátogató eléggé megedzõdött már ahhoz, hogy csak ritkán adjon hangot szenvedélye feletti bosszúságának, s a hosszútávfutókra jellemzõ elszántsággal küzd a kortárs mûvészeti árral. A Biennále-látogatás magányos mûfaj, egyrészt a tempó, másrészt a látottak fölött érzett csalódás levezetése szempontjából is (csak magát okolhatja pl., ha egész délelõttös keresgélés után úgy érzi, teljesen felesleges volt megtalálnia azt, amit).
| ||
De mit érdemes megtalálni és mit nem ebben a rengetegben? S mi alapján döntsünk? A „kötelezõket”, vagyis a Giardinit és az Arsenálét elsõként abszolválja az ember, két (és még egy negyed) napba belefér. A sokáig a Biennále alappilléreinek számító nemzeti pavilonok szerepe is jelentõsen átformálódott az elmúlt években. Nemcsak azért, mert több ország (pl. Svájc, Japán, Spanyol-ország) a pavilonon kívül, városi helyszínen is képviselteti magát, de azért is, mert a Giardinin kívül található helyszínek is ugyanolyan jelentõségre tettek szert, mint a nagy múltú pavilonok. Ez utóbbi ékes bizonyítéka, hogy ez évben a zsûri a külsõ helyszínen található luxemburgi pavilonnak ítélte a Biennále fõdíját. A Giardini így tehát ugyanolyan kiállítási helyszín lett a Biennálén belül, mint az összes többi.
| ||
A pavilonok közül az idén egyik sem könyvelhet el magának átütõ sikert, az ezévi „szenzáció” talán az ausztrál pavilon, ahol Patricia Piccinini visszataszító mutánsai ejtik ámulatba a közönséget. A hiperrealizmus ismét diadalát üli. Az ausztrál pavilonban tehát álmélkodó turistacsoportok hallgathatnak tárlatvezetést arról, hogy a mûvésznõt tulajdonképpen egy lehetséges jövõkép foglalkoztatja, amelyre a génmanipuláció és a klónozás vet baljós árnyékot (Patricia Piccinini: We are family). A pavilonokban kiállított mûvek s az azokat kiválasztó nemzeti zsûrik elképzeléseinek széttartóságát mi sem bizonyítja jobban, mint a közvetlenül az ausztrál pavilon szomszédságában található uruguayi munka, ami mind anyagát, mind megformálását illetõen a klasszikus modern szobrászat példája lehetne (Pablo Atchugarry: Dreaming Peace). A német-francia-angol pavilonok triásza az idén nem keltett különösebb feltûnést. A két évvel ezelõtti Biennálén a központi pavilonban nagy számban felvonultatott dokumentarista fotográfia (Bernd és Hilla Becher munkái) után az idén a német pavilont is meghódította a mûfaj Candida Höfer jóvoltából.
| ||
Az angol pavilonban Chris Ofili gyarapítja a Velencei Biennálés szereplést, maga mögött tudván a valamikori Sensation-mûvészek sorát. Gary Hume, Mark Wallinger után a híres-hírhedt fekete Madonnákra, modellekre került a sor (Chris Ofili: Afronirvana, 2002). A pavilon megfelelõ díszletként szolgál a dekoratív képekhez: tûzpiros és élénkzöld, valamint fekete háttér erõsíti az összhatást. A franciákat újból egy kevéssé ismert mûvész képviseli, Jean Marc Bustamante. „Az amazonok pavilonjában” is gondosan megtervezett összkép fogad, amazonoknak, dinamikának, erõnek semmi nyoma, mindenütt tükörszobrok, fotók, térelemek tökéletes összhangja, dekoratív harmónia. Ez utóbbi egyébként általában véve jellemzõ a pavilonok többségére, különösen ami a skandináv országokat illeti. Nem képez ez alól kivételt Dánia sem a látogatókat szórakoztató trükkös kaleidoszkóp-megoldásokkal. A magyar pavilon, benne Nefertiti testével, nem köti le túlságosan a látogatók figyelmét. Nefertiti s az egyiptomi hatóságok szelleme sem kísért már a pavilon felett, a megnyitó körüli botrányok elcsitultak, a sajtó visszhang is elült már. Ami maradt, az aprócska test a vakító fehér térben, ám e szobrot elsõ pillantásra nem veszi észre a látogató. Ugyanez a vakító fehérség gátolja abban, hogy végignézze a filmet, amibõl vajmi keveset lát, s (bár ez legyen az õ baja), így nemigen tudja összerakni a puzzle-t. S természetesen nem veszi a fáradságot, hogy bõvebbi információkért forduljon a teremõrökhöz, így aztán vagy kihasználja a fej nélküli szoborral való fényképezkedés örömét, vagy nem (a látogató akkor is felfedezi a vásári komédia lehetõségét, ha az gyökeresen ellentmond a mûvészi intenciónak), majd minden sarokba bekukkantván, távozik a pavilonból. Mindenesetre, a Biennálét október-novemberben látogatni szándékozók már valamivel jobb minõségben csodálhatják majd az összeillesztés pillanatát a szürke velencei õszben.
| ||
A Giardini egészét tekintve nem is meglepõ, hogy az idén külsõ helyszín, Luxemburg kapta a legjobb pavilonnak járó díjat. A luxemburgi pavilonban Su-Mei Tse installációja (Air conditioned house) és két videófilmje kapott helyet. A videók szokatlan egyszerûségükkel, visszafogottságukkal hívják fel magukra a figyelmet. Az egyik filmen elõször csupán a hangeffektust halljuk, ami a tenger morajlására, a hullámtörés zajára emlékeztet, mindez azonban, amint azt a hangeffektust követõen megjelenõ film képsora mutatja, a sivatagban a homokot söprögetõ utcaseprõktõl ered (The desert sweepers, 2003). A másik filmen (Echo, 2003), amely szinte számítógépes animáció is lehetne, egy hegyormon színes ruhában csellózó, a nézõnek háttal ülõ lányt látunk. Tulajdonképpen ennyi az egész, giccs és ál-harmónia, ha tetszik, de üdítõen hat pl. az Arsenalé-ban látható videómunkák többségéhez képest.
| ||
Ez utóbbiak, mint minden évben, most is jelentõs számban vannak jelen a valamikori hajógyár területén. Az idén kilenc kurátor osztotta fel egymás között a hatalmas hangárokat (Bonamin kívül Gilane Tawadros, Igor Zabel, Hou Hanru, Carlos Basualdo, Catherine David, Gabriel Orozco, Molly Nesbit, Hans Ulrich Obrist, Rirkrit Tiravanija). Mivel a Biennále esetében ez az egyedüli alternatíva, a teljesség igénye nélkül emelek ki ebbõl a kavalkádból néhány részletet. Azt elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a kurátorok mindegyike szociális indíttatású koncepcióval van jelen a tárlaton, errõl már a „blokkok” címei is tanúskodnak, (pl. The Structure of Survival – Carlos Basualdo, Zone of Urgency – Hou Hanrou), s nem kivétel ez alól Catherine David Kortárs arab reprezentációk címû válogatása sem. David, mint ahogy a 97-es kasseli documentán és az 1999-ben a berlini KunstWerkeben rendezett nagyszabású kiállításán tette, ezúttal is a huszonegyedik századi társadalom kudarcait tematizálja, megoldhatatlan vagy annak tûnõ társadalmi konfliktusokkal szembesítve a nézõt. A kiállításon látható filmek, szóróanyagok, publikációk stb. tulajdonképpen egy hosszabb ideje tartó projekt dokumentációi. A résztvevõk – képzõmûvészek, építészek, írók, politikusok, szociológusok stb. – a különbözõ „arab kulturális központok és a világ” közötti kulturális cserét, a folyamatos transzformáció lehetõségeit térképezték fel. A Catherine David rendezte tárlatok ismertetõjegye, miszerint a klasszikus értelemben vett képzõmûvészeti reprezentációnak vajmi kevés hely marad, sokkal inkább dokumentációról, figyelemfelkeltésrõl van szó, ahol is a képzõmûvészet sokkal inkább eszköz, mint cél, sõt, talán inkább pusztán álcázás – szóval, David kiállításainak ismertetõjegyei itt is visszaköszönnek.
| ||
Az utóbbi két, Harald Szeemann jegyezte Velencei Biennáléhoz képest (dAPPERTUtto, The Plateau of Humanity), melyekkel a kritika szükségszerûen összeveti az Álmok és konfliktusokat, ez utóbbi talán kevésbé látványos. Több a verbalitásra, a kontextusok ismeretére apelláló mû, kevesebb a vizuális élmény. Hiányoznak a nagy nevek, vagy éppen nem elég látványosan vannak prezentálva. Jó példa erre a Museo Correrben a Bonami által rendezett Pittura/Painting – From Rauschenberg to Murakami 1964–2003 címû kiállítás, mely szándéka szerint az elmúlt negyven év festészetének legjavát volt hivatott felvonultatni, demonstrálandó, hogy a festészet igenis jelen volt az elmúlt évtizedek képzõmûvészetében, még akkor is, ha errõl idõrõl idõre hajlamosak voltunk megfeledkezni. A „legjava” jelzõ egyébként is túlzás a válogatást tekintve, amely inkább vérszegénynek mondható, mint reprezentatívnak. Igaz ugyan, hogy feltûnik egy-egy Bacon, Warhol (ahogy a központi pavilonban is), Rauschenberg (természetesen magátólértetõdõ), Buren, Polke, Richter vagy épp Gary Hume (lehet, hogy keveseknek fontos) mû, de mégsem elég érdekes. Maga a rendezés is meglehetõsen unalmas (ez valószínûleg a kiállítótér adottságaiból is következik), gyalogolunk a 60-as évektõl napjaink felé, majd ugyanazon az útvonalon vissza.
| ||
Bonami a Giardini központi pavilonjába is becsempészett egy „reprezentatív” válogatást (Delays and Revolutions), amelyre a Pitturával szemben nem a lineáris narráció, hanem inkább a különbözõ mûvek és mûvészek közötti kapcsolódások, hivatkozások vezérelve volt a jellemzõ. Mindenesetre kérdéses, hogy a látogató valóban képes-e felfedezni a Bonami által egyértelmûnek tekintett összefüggéseket. Néhány név a kiállító mûvészek közül, a teljesség igénye nélkül – Matthew Barney, Tacita Dean, Damien Hirst, Peter Weiss&David Fischli. Utóbbiak Untitled (questions) 1981–2003 címû installációja kapta ez évben a Biennále Arany Oroszlánját. Ez utóbbival kapcsolatban kérdés, hogy az elismerés vajon valóban a kiállított mûnek, vagy inkább a mûvészpáros eddigi mûködésének szólt-e.
| ||
Az ilyen típusú (pl. a „Biennálés”) beszámolók problémája, hogy szinte lehetetlen befejezni õket. Hiszen nem beszéltünk még a spanyol pavilonról, ahová, Santiego Sierra demonstratív akciója értelmében csak érvényes spanyol iratokkal lehet belépni, vagy a Palazzo Zenobióban látható Absolut Generations-ról (ahol az Absolut Bourgeois címû, póklábakkal ellátott vodkásüveg az egyik legszórakoztatóbb munka), és a rendkívül sokoldalú Christoph Schlingensief a Biennálén nyújtott építõmesteri tevékenységérõl sem, stb., stb. A Biennálé november közepéig látogatató, és egy õszi velencei vaporettózást tulajdonképpen megér. |
