|
Molnár Edit |
|
Hangok, elfeledett, de mégis ismerõs szagok és dallamok ragadnak karon és hívnak egy sétára a Castello di Rivoliban.
A Torino melletti kisváros kastélyából átalakított kortárs mûvészeti múzeumban a kanadai képzõmûvész, Janet Cardiff második nagyszabású egyéni kiállítását rendezték meg. A kitûnõ intézményt a 80-as években, egy jól sikerült építészeti átalakítás nyomán a savoyai kastélyban hozták létre. Az intézet új igazgatója és egyben e kiállítás kurátora, Carolyn Christov-Bakargiev, valamint a képzõmûvész gyümölcsözõ együttmûködésének eredményeként a kiállításhoz egy átfogó és információgazdag, s mindemellett még szép könyvet is megjelentettek. Kooperációjuk kezdete azonban korábbra datálható. Ezt a válogatást ugyanis Christov-Bakargiev már kiállította a New York-i P.S.1. Kortárs Mûvészeti Intézetben, amelynek 2002-ig mûvészeti vezetõje, a mûvész pedig ösztöndíjasa volt. A festõi magaslaton elnyúló hatalmas épület drámai környezetbe emelte Cardiff munkáit, amelyek azonban a legkevésbé sem illethetõk a klasszikus értelemben vett drámai vagy teátrális jelzõkkel. Annál inkább jellemzi mûvészetét a meghittség, az intimitás, s néhol a játékosság és a kísérletezés.
| |||
Janet Cardiff mostanra már nagy nemzetközi (el)ismertséget tudhat magáénak, nemcsak az 2001-es Velencei Biennále kanadai pavilonjában bemutatott nagysikerû installációja, a Paradise Institute okán (amelyet partnerével és mûvésztársával, George Bures Miller-vel közösen állítottak ki), hanem a számos nagyvárosban megrendezett tér és kontextus-specifikus sétái révén, amely audio-experimentális munkákon (Walks) a kilencvenes évek közepe óta dolgozik.
| |||
A Walks-projekt kapcsán Londonban egy ritka jelenség, egy lebilincselõ élmény tanúja, illetve szereplõje lehettem, amit naivan e munka totális sikereként, a kortárs mûvészeti szcéna zárt határán átható erejének könyveltem el. Cardiff Missing Voice címmel 1999-ben mutatta be londoni sétáját. Egy kávéházban üldögélve – miközben a Time Out kiállítási listáját böngésztem – egy pincér hívta fel a figyelmemet, hogy a Whitechapel könyvtárába feltétlenül el kell mennem, mert „ott valami csoda történik”. Naivitásom persze végtelen volt, hisz e fenti anekdota pusztán csak arról tanúskodik, hogy mennyi fiatal képzõmûvész dolgozik kávéházakban pincérként, így sohasem tudni, mikor találkozik az ember szakmabelivel. Szóval ez a könyvtár volt annak az audio-sétának a kiindulópontja, amelyet az Artangel felkérésére készített a mûvész, és amely 45 perce alatt nemcsak London Brick Lane és Spitalfields negyedeibe kalauzolja el sajátos módon a látogatót, de Cardiff hangja és történetmesélõ készsége révén megutaztat a személyes és kollektív emlékek és paranoiák komplex világában is. A könyvtár recepciósa, miután megtudja, hogy a „Missing Voice”-ra jött a látogató, vállunkra akaszt egy cd walkmant (persze csak miután fiókja mélyének biztonságába helyezte útlevelünket), fejünkre tesz egy fejhallgatót és (így útlevéletlenül, megsüketülve és kiszolgáltatottan) karon fog, hogy egy könyvespolchoz vezessen, ahol egy kötetet nyom a kezünkbe a megjelölt helyen kinyitva, majd távozik, miután egy röpke „együttérzõ” mosoly kíséretében megnyomta a play gombot.
| |||
Innen kezdetét veszi a séta, amelyben a könyvbe rejtett apró térkép, Cardiff hol suttogó, hol csak egyszerûen mesélõ hangja és lépteinek koppanása lesz egyetlen támaszunk. A hanganyag instrukcióját követõ a látogató elõször csak a könyvtárat sétálhatja végig, miközben a mûvész erre-arra felhívja a figyelmet, finoman manipulálva cselekvésekre kényszerít, majd kivezet az utcára, és azon kapjuk magunkat, hogy London egyik legforgalmasabb, legzajosabb, de egyben lebilincselõ kerületének közepén találjuk magunkat. Cardiff minden munkájára jellemzõ az audiovizuális médiával folytatott különféle kísérletezés, ahol fõleg az általa létrehozott szituációkba került nézõ vagy hallgató helyzetét analizálja. A hanganyag három, jól elkülöníthetõ narratíva mentén strukturálódik: folyamatos reflexió az „aktuális” látványra, arra, amit valószínûleg mi is tapasztalhatunk, miközben követjük az útvonalat; egy bensõséges monológ, amely a saját sétája által felidézett emlékek, történetek és anekdoták mentén halad, természetesen kapcsolódva a helyszínhez; és az olcsó krimibõl kiragadott részletek, amelyek végül egészen horrorisztikussá és zaklatottá teszik a szép napsütéses, mesélõs utazást. Finom pszichologizáló trükkjei mintegy gombnyomásra mûködnek: ha egy mellettünk elhaladó idõs hölgyre hívja fel a figyelmet, aki piros nejlonzacskót cipel, szemünk addig nem pihenhet, amíg a leíráshoz hasonló figurát meg nem pillantunk, és így mintegy helyreáll a világ rendje. A munka dramaturgiai zsenialitása és strukturáltsága egy lebilincselõ forgatókönyvre emlékeztet, amelyben a plotok (magyarul talán egy történet váratlan és lényeges fordulóját jelölõ pontokként írható le ez a terminus technikus) óramû pontossággal jelennek meg, a figyelmet egy percre sem hagyják lankadni. A sétát a folyamatos feszült várakozás és precízen generált kíváncsiság miatt egyszerûen képtelenség abbahagyni, bár néha olyan szintre emelkedik a kinti zajok és a „belsõ” hang szimbiózisa, amely már aggodalomra adhatna okot. A séta során revelatív módon tapasztalható a hangok és zajok ereje a tér és a városi környezet percepciójában, amely ebben az esetben a valós külsõ zajok és a rögzített felvétel totális egybefonódásából keletkezik.
| |||
Janet Cardiff munkái a befogadóhoz, a „megélõhöz” (nézõhöz, hallgatóhoz) való viszonya tekintetében leginkább talán Lars von Trier filmjeinek szofisztikált szado-mazo manipulációja áll a legközelebb. Amikor az ember azt gondolja, hogy na, most elértük azt a pontot, amikor a szerzõ már azt csinálja velünk, amit akar, és ennek még tudatában is vagyunk. Sajnos a Rivoliban nem sikerült újabb sétát tenni. A kurátori statement szerint a kiállításon a Walks-projektek dokumentációját, gyûjteményét „egyéni és újító módon” sikerült bemutatni, azonban a könyvtársarokra emlékeztetõ kutató-kukszlikban ülve, walkmenrõl hallgatva és videokamera kijelzõrõl nézve a rögzített kép és hanganyagot, sajnos korántsem oszthatjuk lelkesedését. Kívülállóként követve mások sétáinak, élményeinek lenyomatát nemcsak leküzdhetetlen frusztráció vesz erõt a nézõn, de annak a felismerése is, hogy egy a megélésre, a személyes tapasztalásra ilyen hangsúlyosan építõ mû-sorozatot – a mûvészettörténeti kanonizációhoz szükséges alapos gyûjtés és gondos rendszerezésbõl eredõ száraz ismeretanyagtól eltekintve – egyáltalán mi értelme van ilyen módon reprezentálni. Miért nem egy újabb, helyspecifikus munka került a kiállításba? A hosszan fejtegetett sétákat megelõzõ, korábbi munkákból is láthattunk két installációt a tárlaton, s ezek ismerete sokat segített Cardiff oevre-je alakulásának, specifikus érzékenységének megértéséhez. A legelsõ terembe lépre rögtön a The Dark Pool címû, 1995-ös environmentjében találhattuk magunkat (ez is egy George Bures Miller-vel közösen létrehozott mû), amelynek atmoszférája kísértetiesen elegyíti egy kutatólaboratórium, egy kísértetkastély és egy egyszerû nappali hangulatát. A furcsa, mintegy „félbehagyott” tárgyak, az intim zugok, hangok és illatok elegyében egy interaktív audiomunka bontakozik ki, mondhatni a séták korai elõfutáraként. A kaotikus elegyben megbújó szenzorok a nézõ mozgására a tárgyakhoz fûzõdõ emlék- és párbeszédtöredékeket csalnak elõ. A szagok és a tárgyak közelségének megindító ereje révén hátborzongató, ahogy a narratív elemek kibontakoznak majd elhalnak a félhomályban, egyedül hagyva a tárgyakkal és gondolatainkkal. A 49. Velencei Biennále díjnyertes munkája, a már említett Paradise Institute egy 21 fõt befogadó miniatürizált mozi, amely a Castello di Rivoli bõkezûen vásárló igazgatójának köszönhetõen már a gyûjtemény részét képezi. A fikció és tények egybemosásával kísérletezõ mûvészpáros ebben a projektjében a film nyelvén és egy reprodukált színházias környezeten keresztül kísérli meg körüljárni ugyanazt, amit Cardiff a sétákban már kipróbált. A moziszéken ülve minden látogató saját fejhallgatón keresztül követheti hol a vásznon látható képek hangkíséretét, hol pedig valami egészen mást. A nézõ, passzív szemlélõ helyzetébõl kiszakítva egy gondosan megkreált fiktív helyzetben találja magát, mivel egy adott pillanattól kezdõdõen a hanganyag már rég nem csak a képhez, a vásznon pergõ filmhez, hanem a nézõ adott helyzetéhez, a moziban való ücsörgéséhez tartozik. Míg a vásznon próbáljuk összerakni a sztorit, a valós történet mellettünk zajlik. A szomszéd suttogó reflexiói és kiterjeszkedõ monológja jobban lebilincselik a figyelmet, kiragadva és egyben megkérdõjelezve a film mágikus terét.
| |||
A Paradise Institute talán kissé színpadias megoldásaival ellentétben, a prezentáció szempontjából minimalistább, de hatását tekintve annál inkább lenyûgözõ Cardiff Forty Part Motet címû hanginstallációja. A Salsbury Zenei Fesztiválra készített és a katedrálisban bemutatott mû Thomas Tallis 1575-ben szerzett kórusmûvének feldolgozása, egy térben mintegy szoborszerûen kiterjeszkedõ és befogadható audio-munka. Negyven szeparált hangfelvételen egy negyventagú kórus hangjai elevenednek meg: az üres teret negyven hangfal veszik körül. A kórusmû ezen feldolgozása a nézõnek lehetõséget kínál arra, hogy fizikailag megtapasztalja a „kórusban levés” élményét, a tradicionális koncerthelyzettel szemben a kórus szó szerint körbeöleli a hallgatót. A hangfalak közti mozgás a zenemû újabb és újabb rétegeit fedi fel, aktiválja a hangokat, miközben a magány és a kollektivitás között feszülõ határ elmosásának mágikus élményével ajándékoz meg. Thomas Tallis áradó dallamaival telítetve lépünk ki a barokk kastély posztmodern üvegtoldalékából, és letekintünk a városra. Igen, jöhet a séta, a saját sétánk, az az elmulasztott a Castello di Rivoliból. |
|||
|
|
|||
|
|
