|
|
|
Stílusosan a Romos avantgarde programsorozattal nyitott a Merz Ház, a város új kortárs mûvészeti centruma. A hely vezetése Triceps (Lantos László) és Gas (Gastner János), az egykori Black-Black Galéria két gurujának kezében van. Beszélgetõpartnerem Triceps, az Opál Színház rendezõje és a Merz Kht. ügyvezetõje volt.
Tóth Ágnes Veronika: Mutasd be elsõként magát az épületet! Lantos László: A lakóházat 1897-ben építették, két gõzmalom, a Gizella és a Concordia között áll, így az épületegyüttes struktúrájából következõen valószínû, hogy ezekben a pincékben mûhelyek voltak, ahol zsákokat, eszközöket gyárthattak a malmok részére. 1952-tõl 1992-ig a Herbária almaraktára volt itt, 1992-tõl 2000-ig pedig gyakorlatilag üresen állt a hely. Teljesen véletlenül akadtunk rá, a Ferencvárosi Önkormányzat ajánlotta fel számunkra, – az eddigi tevékenységünkre való tekintettel, 10 évre, bérleti díj nélkül –, így aztán mi 2001-tõl vagyunk itt. Másfél-két év még eltelt a nyitásig, mert meg kellett szereznünk a megfelelõ engedélyeket. Az önkormányzat gesztusa azért is tiszteletreméltó, mert az elképzeléseinkbe egyáltalán nem szólnak bele, ami a hazai kultúrpolitikában ritkaság.. A Merz Ház a születõben lévõ külsõ-ferencvárosi mûvészeti központ csomópontjába kerül: Az Ipar utcát korlátozott forgalmú sétálóutcává alakítják, és itt lesz az átjáró a Duna-korzóra, ahol kulturális intézmények sora épül. T.Á.V.: Mi lesz ebben a blokkban? L.L.: Közvetlenül mellettünk a Ludwig Múzeum, majd a Filharmónia épülete, a Hagyományok Háza, és a Nemzeti Színház. Mi pont a Duna partot a Belsõ-Ferencvárossal összekötó derékszög csúcsán vagyunk, ideális helyen. T.Á.V.: Azzal, hogy egy öreg malom raktárát vettétek birtokba, pontosan annak a folyamatnak a részeseivé váltatok, ahogy ezek a régi ipari épületek benépesülnek kortárs mûvészekkel, illetve a munkáikkal, mint pl. a Trafó , a Fonó, az L1, a MEO vagy a szentendrei MûvészetMalom esetében. L.L.: Ez egy nagyon régi modell, Andy Warhol Factory-jétõl kezdve az amszterdami Melkwegen át a ljubljanai Metalkováig a kortárs mûvészek mindig ilyen helyeket szereztek meg. De ez a jelenség nálunk még mindig nem igazán általános, nincs nagy lehetõség az önkormányzatok kezében lévõ ipari létesítmények hasznosítására. Nem adják csak úgy oda mûvészeti csoportoknak, hiszen ezek jó pénzért bérbe adhatóak, értékesíthetõek. Nekünk nagy szerencsénk volt a Ferencvárosi Önkormányzattal, mert itt egy évtizedekre elõre tekintõ urbanisztikai átrendezést és EU-orientált kultúrpolitikát igyekeznek megvalósítani. Számos hasonló épület és pince van a többi kerületben is, ami kihasználatlanul porosodik, de senki sem kapja meg. És most ne 30-50 m2-es helyiségekre gondolj, hanem egészen más nagyságrendet képzelj el! A Merz alapterülete történetesen 600 m2, a belmagassága pedig közel 5 méteres. T.Á.V.: Ez döbbenetes, hiszen pl. a hazai, hivatalos struktúrán kívüli színházi társulatok és zenekarok mind próbahely-hiánnyal küzdenek. Szándékotokban áll felújítani a Merz romos pincéit? L.L.: Részben – nem véletlen, hogy kibányásztuk a falból, és át is hoztuk az alapkövünket a Black-Black Galériából*. Ott hat év alatt kb. kétszáz mûvészeti programot (kiállítást, koncertet, színházi elõadást, performanszot stb.) szerveztünk, ahol a magyar élvonal mellett szerb, román, lengyel mûvészek, japán butoh táncosok és kanadai neoisták is bemutatkoztak. Ezek teljesen nyitott, mûfaji és ideológiai megkötéseket nélkülözõ, de szigorú minõségi kritériumoknak megfelelõ produkciók voltak. Az akkori helyzetünkbõl – a pénztelenségbõl és féllegális státuszunkból – következõen elfogadtuk azt, hogy soha-fel-nem-épülõ terekben fogunk soha-el-nem-készülõ mûvészetet csinálni. Ilyen terekben élünk lassan tíz év óta. Rájöttünk, hogy valójában csak három dolog kell, hogy jól mûködjön a dolog: különleges mûvészeti program, minõségi technika és barátságos vendéglátás, és akkor a látogatót nem érdekli, hogy a szellõzés, a WC, a fûtés pillanatnyilag tökéletesen megoldatlan. Persze, tudom, hogy ezek hosszabb távon zavaró tényezõk, amiket majd rendezni kell, ez meg is fog történni. Az épület, a pincék eredeti állapotán azonban semmit sem akarunk változtatni, megtartjuk ezt a „romos underground”-ot. T.Á.V.: Láttam, hogy a mûvészeti program igényes, a vendéglátás mûködik, – hiszen olyan ez a közeg, hogy vadidegen emberek kezdenek el beszélgetni egymással, ami ma meglehetõsen ritka –, viszont egyáltalában nem vagyok benne biztos, hogy a komfort elhanyagolható tényezõ. L.L.: Ha elég ütõs a program, akkor az a kör, aki idejár hozzánk, nem hiányolja a komfortot. Mûvészi teljesítmény szempontjából sincs túl nagy jelentõsége a pénznek, olajos hordókkal ugyanolyan izgalmas elõadást lehet létrehozni, mint lézerekkel. Vannak fontos, és kevésbé fontos dolgok, ugye. Egy színházi társulatnál pl. létfontosságú, hogy legyen hol próbálni, legyen rendes hang- és fénytechnika, legyen a díszlet- és jelmeztervezõk, a technikusok számára felszerelt mûhely – ezeket mi itt mindenképpen biztosítani akarjuk. Szintén kardinális pont a hangszigetelés kérdése, egy hatvan lakásos társasház van fölöttünk, és minket a szomszédaink 97%-a támogat. Erre nagyon büszkék vagyunk, de az az ára, hogy amíg nincs profi szigetelésünk, csak halkan létezhetünk. Törekedni fogunk, hogy megteremtsük „a kényelmes lehetõséget az aktív befogadáshoz”. Tizennyolc hónapot vártunk az alapmûködéshez szükséges papírokra, volt közben bõven idõnk gondolkozni, hogy milyen variációkban mûködünk majd, ha 1) nem lesz pénzünk, ha 2) kevés pénzünk lesz, vagy ha 3) sok pénzünk lesz, ami nem nagyon fenyeget. Közben flexszel lecsiszoltunk 1200 m2 téglafalat, és kivittünk 14 konténer sittet. Az engedélyek megszerzése, a hely legálissá tétele, minden jóindulat mellett, nagyon lassan halad. T.Á.V.: Közben mibõl tudtatok-tudtok megélni? L.L.: Minden szabadidõnkben itt dolgozunk, de még egy fillér fizetést sem osztottunk. Mindenki másból él meg közülünk, a legkülönbözõbb polgári foglalkozások rejtõznek a háttérben, van köztünk grafikus, papírmerítõ, büfés, könyvkereskedõ, bõrszabó, újságíró és újságkihordó is... A külsõ munkákból bejövõ pénzek jelentõs részét is betesszük a közösbe, minimumon tartjuk a privát megélhetésünket, a partikuláris létet. T.Á.V.: Ezz nyilván egy „ortodox” neoavantgarde meggyõzõdés azzal kapcsolatban, hogy a pénz megront, de 2003-ban nem igazán aktuális. Miért nem harcoltok az állandó támogatásért hazai és EU-s pályázatokkal? L.L.: EU-s pályázatok még nem nagyon vannak – az idei Kultúra 2000-en szlovák és olasz partnerekkel indultunk, és nem egész 1,5 %-al csúsztunk le a 150 ezer eurós összegrõl… Sajnos, általános mind a hazai, mind a külföldi pályázatoknál, hogy csak egyes, támogatott profilú programok támogatására lehet pénzt kapni. Építkezésre, felszerelés vásárlásra meg egyáltalában nem. Nekünk egyik alapelvünk, hogy kizárólag mi akarjuk igazgatni ezt a helyet, még ha szegényen is: a hazai támogatásokkal az a gond, hogy tartunk a kiszolgáltatottságtól. Ezek különben is olyan alacsonyak – egy szûk kört kivéve –, hogy arra nem lehet támaszkodni. Az Opál Színház huszonvalahány darabját rendeztem eddig, és 1992 óta nem üti meg az egymilliót a kapott támogatásunk, de hasonló a helyzet sok más független társulatnál is. Azokon kívül, akik nem futottak be külföldön, vagy nem tartoznak valamelyik politikai párt, gazdasági lobby vonzáskörébe, a többiek nemigen kapnak tisztességes pénzeket. Ezért mi eleve arra rendezkedtünk be, hogy nem ebbõl fogunk megélni. A pénzhiány persze általános, ismerem a mûvészvilágot, mindenki ezekkel a problémákkal küszködik, Dresch Misinek sincs próbaterme, Schillingék vándorolnak a Krétakör Színházzal, ahogy Hudi László és társulata is, a képzõmûvészek szintén ugyanebben a cipõben járnak, a galériák pedig általában vagy kereskedelmi galériák, vagy egy versenyistállót mûködtetnek, hogy profitábilisak legyenek. Mi ez utóbbit biztosan nem akarjuk. Viszont történt egy fontos váltás a szemléletünkben, legális avantgarde-ot akarunk csinálni, ami talán kicsit röhejesen hangzik, de így van.
| ||
T.Á.V.: A legalitás természetes, nem? Értem, hogy a hazai neoavantgarde fénykorában valóban illegálisnak vagy fél-illegálisnak számított a mûvészeti tevékenység, de a politikai helyzet jócskán megváltozott azóta. Sõt, a Romos avantgarde programsorozatotokban szereplõ mûvészek Szentjóbytól, Szkárosin keresztül Bada Dadáig azóta kvázi kanonizálva vannak, különbözõ feldolgozások, dokumentumkötetek jelentek meg, a legutóbb például az Artpool-ban folyó kutatások eredményeképpen a Törvénytelen avantgarde címû kötet**. L.L.: Az avantgarde még így is sokak szemében szálka. Létezik egy kör, amelyik még mindig nem vesz tudomást róla egyáltalán, egy másik kör lezárt mûvészeti korszaknak tartja, a múlt század tízes-húszas ill. hatvanas-hetvenes éveiben lefutott jelenségnek. Mi úgy gondoljuk, hogy avantgarde-nak tekinthetõ a mûvészet azon szûk rétege, mely bevállaja a kísérletezést, akkor is, ha ezek a kísérletek nem eladhatóak. Marcel Duchamp-nak van egy tétele arról, hogy az avantgarde mûvészet azzal a tartománnyal foglalkozik, amelyben nem uralkodik az idõ és a tér. Ez nem más, mint a jövõ tartománya: vagyis szerintünk azok a mûvészeti kísérletek tartoznak ide – ha periferiálisak, ha kanonizáltak –, amelyek megpóbálnak a jövõ felé tenni egy lépést. Számunkra lényegtelen, hogy ezt az adott társadalom képes-e dekódolni, hiszen számos példa van arra, hogy ezeket a kísérleteket értetlenség fogadja. T.Á.V.: Az idõn és téren kívüliség helyett nekem éppen az a benyomásom a Merz Házban, hogy egy nosztalgikus idõzárványban vagyok, a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatában, a Nagy Generáció törzshelyén. L.L.: A dolog csak részlegesen igaz, mi, Gassal valóban ennek a generációnak a tagjai vagyunk. Mi valóban képviseljük a nyolcvanas éveket, de a közönségünk már rettentõen vegyes, mert egyrészt eljönnek a legendák, a hatvanéves „mamutok” is, de nagyon sok fiatal is jár hozzánk. Nagyon örülünk ennek, mert nem csak magunknak csináljuk ezt a helyet, hanem nekik is. T.Á.V.: A Merzet kívülállóként én egy buroknak, egy belterjes, védett helynek látom, amit a Ti generációtok mûvészeti dominanciája jellemez, de emellett örülök annak, hogy meghívtátok pl. a frissen végzett képzõmûvészekbõl álló The Corporation-t, Szabó Benke Róbertet, Fehér Ferencet, akik egy egészen fiatal generációnak a tagjai. L.L.: Öt év múlva már nem mi szeretnénk vezetni ezt a klubot, hanem klubtagként akarunk idejárni. Közhasznú társaságot hoztunk létre, aminek az a lényege, hogy bárki végezhet profitábilis tevékenységet, de nem oszthatja fel a nyereségét, hanem vissza kell forgatnia. Az Új Symposion kitalált egy módszert, mely 1962-tõl 1992-ig nagyon jól mûködött. Az volt a gyakorlat, hogy 4-6 év után a szerkesztõség megkereste a következõ szerkesztõséget, én pl. Szombathy Bálinttal a kilencedik szerkesztõségnek voltam a tagja. A régiek mindig ottmaradtak, de átadták a vezetést, folyamatos fiatalítás zajlott. Utódokat nagyon nehéz szándékosan keresni úgy, hogy hirdetést adunk fel azzal, fiatalok, gyertek ide! Ez inkább úgy mûködik, hogy a hívatlanul megjelenõ emberek folyamatosan hozzák a munkáikat. Naponta jönnek teljesen idegenek, és fõként fiatalok, leteszik a CD-jüket vagy a mappájukat, és azt mondják, hogy itt van két óra zeném, itt van kétszáz képem fotója. Nem tervezünk elõre. T.Á.V.: A véletlen is stílusosan avantgarde gesztus. L.L.: A gyakorlat mutatta azt, hogy sokkal érdekesebb programok születtek véletlenül, mint megtervezve. A véletlen, a privát élettõl a mûvészetig, mûködõképes modell. Azok a modellek viszont, amelyeket pillanatnyilag fölkínál számunkra az összes civil szervezetet támogató alapítvány, szervezet, szinte kivétel nélkül olyan nyugati modell, amely a polgári társadalmak 50 éves tapasztalatára épül. Tudomásul kell venni, hogy nálunk nincs polgári társadalom, nincs jóléti társadalom, és még sokáig nem is lesz. Természetesen van egy mûvészeti tanácsunk, a programunk stabil magját pedig azok a mûvészek adják, akiket nagyon nagyra tartunk, de ha beállít egy fiatal, ismeretlen csapat, akkor õk is jöhetnek, mint pl. a The Corporation, akik igazán rendesen helytálltak, pedig semmit nem tudtunk róluk azelõtt, csupán említette õket egy ismerõs. Vannak minõségi mércéink: politikailag a szélsõjobb és a szélsõbal, mûvészileg pedig a giccs és a gagyi van kizárva. Ha beérkezik egy mûvészeti anyag, azonnal döntünk, és nem egy hónapokkal késõbbi idõpontot ajánlunk fel, hanem azt mondjuk, jó, legyen pl. két hét múlva. A Merz belsõ terme, ahol most Szabó Benke Róbert különleges kiállítása áll***, két héttel ezelõtt még egészen máshogy nézett ki. T.Á.V.: Tényleg döbbenetes a változás: Szabó Benke lakályossá tette a csupasz téglafalakat ruháival, személyes tárgyaival, hatalmas freskóival, beszélgetõsarkok alakultak ki, teljesen átalakult a tér. L.L.: A kiállítás egy ad hoc privát eseménybõl adódott: Robit kidobták az albérletébõl, és bár a következõ hónapra már volt helye, pár hétig szerette volna valahol tárolni a személyes holmijait, tárgyait. Aztán kitalálta, hogy mi lenne, ha mindezt kiállítaná itt, nálunk. Tetszett az ötlet, együtt átalakítottuk a teret, Robi pedig egy elképesztõ divatbemutatóval lepett meg minket. Idehívott harminc modellt, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy mit tervez. A modellek a saját ruhájukban vonultak fel tizenvalahány hatalmas ruhásszekrény tetején, és az õ készletébõl válogatott ruhákat akasztottak a falra, a plafonhoz egész közel, végül pedig kinyíltak a szekrényajtók, és bent fiú modellek ültek anyaszült meztelenül. Ennek az akciónak a végsõ betetõzése az lesz, hogy minden eladó, megvehetõ. Ha egy ilyen jellegû eseménysorozattal odaállított volna egy nagy pénzekkel gazdálkodó és hónapokkal elõre tervezõ intézményhez, akkor az az elsõ, hogy jövõ januárra adnak idõpontot. Mi rögtön megragadjuk az összes lehetõséget, amit az élet hoz. T.Á.V.: Mindenki átalakíthatja kedve szerint a termeket? L.L.: Persze. Ez már a Black-Black-ben is így volt. Legjobban azt szeretjük, ha valakit annyira megfog a hely, hogy kifejezetten ebbe a térbe készít egy anyagot. Mi teljesen nyitottak vagyunk mindenre, de tudni kell, honoráriumot nem tudunk ajánlani.
| ||
T.Á.V.: Miért van az, hogy nem reklámozzátok magatokat, nem mûködik a honlapotok, nem plakátoztok, csak egy szûk e-mail listán értesítitek a programokról azokat, akik feliratkoznak nálatok? Hogy fog így tudni rólatok a közönség? L.L.: Nem hiszek a reklámban, semmilyen szinten. Nem törekszünk arra, hogy jöjjenek ide az emberek, nem akarunk divatosak lenni, nem akarunk nagy klubot, meg akarjuk szûrni a közönséget. T.Á.V.: Sznobizmusból? L.L.: Nem. Na jó, talán elitizmusból, ezt elismerem. A tömegtõl félünk, nem a kevés embertõl. Szeretnénk egyfajta védettséget nyújtani annak a mûvész-körnek, akiket szeretünk. Hétköznap nyugodt, beszélgetõs helyet szeretnénk, hétvégéken pedig nagyon ütõs programokat. Ez a klub nem csak a közönségért van, hanem a mûvészekért, akik itt fellépnek. A népszerûségnek az a veszélye, hogy a hely elkurvul tõle, és akkor belekényszerülünk a pénz és a kultúrpolitika játékaiba. Mi tudjuk, hogy ebbõl nem fogunk soha megélni, így nem kell kompromisszumokat kötnünk, felvállaltuk, hogy nincs pénzünk. T.Á.V.: Kipróbáltad a másik oldalt is, tudod, hogy az milyen típusú kompromisszummal jár? L.L.: Igen. Szabadkai vagyok, és a jugoszláv háború elõtt két barátommal volt egy részvénytársaságunk, annyi pénzem volt, hogy ezermárkásokkal teliraktam a franciaágyamat, nem vicc! Volt egy könyvesboltunk, egy videokölcsönzõnk, egy saját kocsmánk, és kaptunk a várostól egy Feketefürdõ nevezetû, kétszáz éves fürdõt, ahol csináltunk volna egy kulturális központot. Ez az idõszak közel négy évig tartott, négy évig minden este pénzt számoltam, nem olvastam, nem mentem moziba, hanem a pénzemmel foglalkoztam. És az, hogy az akkori társulatomnak gond nélkül megvettem a repülõjegyeket a hollandiai fellépésünkre, az jó volt, de ennek a korszaknak mégis iszonyú ára volt, pl. abban az idõben jött ki Dunchamp-ról egy igen vékonyka kis könyv, amit én egy év alatt olvastam el. Nem azt mondom, hogy nekünk a Merzben nincs szükségünk pénzre, persze, hogy szükségünk van, de nagyon nehéz megtalálni az egészséges arányt, a végleteket pedig ismerem. T.Á.V.: Beszélnél egy kicsit arról a mûvész-körrõl, akiknek Ti otthont, védettséget szeretnétek nyújtani? L.L.: Öt területet fogunk át. Az egyik a színház: az Opál Színház, a Civil Negyed, a Természetes Vészek fog folyamatosan nálunk dolgozni, a Szárnyak Színházát, a Mozgó Házat, a Les Fleurs du Mal-t pedig szívesen vendégül látjuk. Van egy minõségi zenei programunk, néhány együttest választottunk ki, akik nálunk bármikor bármit játszhatnak, hiszen minket nem feltétlenül a kész produkciók érdekelnek, hanem a munkafolyamat. Rendszersen fellépnek Dresch Mihályék, Lantos Zoltán együttese, Ágoston Béláék, a Kampec Dolores, Pop ivánék, aztán a Korai Öröm, és van két kortárs kísérleti zenével foglalkozó csapat, a S.KY és a fineartsmusic is. Elsõsorban a világzene, a jazz, az alternatív rock érdekel bennünket, de pl. a jövõben nagyon szeretnénk egy komolyzenei sorozatot. Négy galériánk lesz, a kiállításokat egymásra rétegzõdve tervezzük, egy-egy munkát mindig meghagyunk az elõzõ kiállítótól. Most pl. a Borda Galériában együtt láthatod Buza Krisz, Bada Tibor, Bogdándy Zoltán Szultán, a Corporation, Lois Viktor munkáit, pár nap múlva pedig a roma festõk is beszállnak. Lesz emellett egy Arany Galéria, kb. 80 m2-en, ahol csak egészen különleges, szinte rendkívüli eseményszámba menõ kiállítások lesznek, pl. a prágai Alkimista Múzeum anyagát is itt szeretnénk bemutatni. Ezek az unikumnak számító kiállítások csak rövid ideig lesznek láthatóak. Lesz két kisebb galériánk is, kaptunk hét-nyolc nagyon szép vitrint, melyeket fel fogunk szerelni a falra, oda csak kicsi tárgyakat rakunk ki: elõször Január Herceg, a berlini rocklegenda szappanból faragott szobrait, aztán… T.Á.V.: …Böröcz András munkáit? L.L.: Igen, Böröczre gondoltunk. A negyedik galéria a csúcs, az R. Mutt Vizelde, Duchamp Szökõkútja után. Úgy döntöttünk, hogy föl fogjuk állítani az „eredeti” példányt. Megkérünk egy képzõmûvészt, hogy készítse el a férfi és a nõi variációt. Itt olyan kiállítás lesz – képek, fotók –, amely bátran megsemmisíthetõ, el lehet vinni, le lehet szakítani a mûveket, sosem szedjük le, hanem rétegesen alakul majd. Az irodalmárok számára van a Bernhard Szoba irodalmi szalon, ahol zömmel a JAK tagjai olvasnak fel, de csak azokat hívjuk meg, akik képesek bármikor, bármilyen körülmények között helyt állni, esetleg este 11-kor, amikor mindenki sörözik, beszélget. A szabadegyetemre meghívottak közül Szkárosi Endre, Ladik Katalin és Erdõs Virág tudtak ennek a kihívásnak megfelelni. T.Á.V.: Szkárosin és Ladik Katalinon nem csodálkozom, õk rutinosak az extrém helyzetekben. L.L.: De Erdõs Virág is kiverekedte, hogy rá figyeljenek, elkezdett mantrázni, csak mondta, mondta, és húsz perc múlva felé fordultak a székek! Nem beszéltem még a Metropolis filmklubról, ahol csupa filmkülönlegességeket vetítünk, mint pl. a japán Tetsuo címû film, ami a Tengeri Szörnyek Színházának performance-filmje. Nézhetetlenül durva film egyébként, de hetek óta nyüstölnek minket, hogy vetítsük újra, kénytelenek leszünk megismételni. Szintén vetítettük Tarr Béla Sátántangóját, egy Jarman filmet, egy Tandori riportfilmet, egy Factory filmet Warhol-ról, Kantor filmeket, Sasa Petrovic Mester és Margaritáját és egy San Francisco-i fantomzenekar, a The Residents videoklipjeit. T.Á.V.: A könyvesboltotoknak milyen a profilja? L.L.: Egyrészt a nemzetiségi irodalom, másrészt kortárs mûvészetrõl szóló szakirodalom. Lesz egy belsõ olvasótermünk régi Új Symposionokkal, Mozgó Világokkal, melyeket akár haza is lehet vinni, bele lesz pecsételve „a Merz Házból loptam”, mert igenis el szabad majd lopni, haza lehet vinni. T.Á.V.: A közeljövõben mit terveztek? L.L.: Mi egy káosz-brigád vagyunk. Csak néhány hétre tervezünk elõre, viszont a programokra mindig összeszedjük magunkat, akkor is, ha éjjel-nappal dolgozunk. Szeptember-októberben lesz egy nagy cigány festõ kiállításunk, amit a Cigány Ház fantasztikusan jó gyûjteményébõl válogattunk. Olyan képeket kerestünk, melyek kivételesen nem a cigányság történelmével foglalkoznak, pl. az egyik kedvenc képemet Oláh Mara festette, a címe: Amikor Mara a tököli börtönben kivette az üvegszemét. Szeptember végén egy ázsiai performance-fesztiválunk lesz, Seiji Shimodá-t, a vezetõjüket már ismerjük, a többiekrõl nem sokat tudunk: a résztvevõk Japánból, Kínából, Burmából, a Fülöp-szigetekrõl, Tajvanból érkeznek. Aztán majd meglátjuk. |
||
|
|
||
|
* A Black-Black Galéria 1996 és 2001 között mûködött a IX. kerületben, a Balázs Béla utca 20. alatt.
|
