|
Halász Tamás |
|
Mészöly Andrea, a mozdulatszínház világába a képzõmûvészet irányából érkezett táncos-koreográfus Terítéken címmel mutatta be legújabb alkotását. Mészöly, aki a Képzõ- és Iparmûvészeti Szakközépiskola elvégzését követõen Angelus Iván és a Budapest Tánciskola növendéke lett, majd számos, jeles hazai és külföldi táncmûvész tréningjeit látogatta, elsõ alkalommal Bozsik Yvette és Árvai György csendzóna címû koreográfiájában lépett színpadra, pontosan egy évtizeddel ezelõtt. A hazai táncéletbe azonban a kilencvenes ; évek elsõ felében – sajnálatosan rövid ideig – mûködött, és kiemelkedõ szakmai figyelem kísérte Dekadance formáció tagjaként lépett. 1998-óta az újfajta mûhelyszellemben, kísérletezõ együttmûködésben dolgozó L1 Független Elõadómûvészek Társulásának tagja. A Terítéken ötödik önálló koreográfusi munkája – az elõadásban õ maga nem lép színre.
E különös vállalkozás eredeti – nyár elején már nagyon kevésszer játszott – formájában a tánc szerepe nem volt kizárólagos. A Terítéken elsõ változata a vizuális mellett gasztronómiai élményt is ígért. A táncos-koreográfus szerzõ, aki a nõ családon belüli szerepét, annak folyamatos módosulását, átalakulását vizsgálta, Szabó Eszter Ágnes személyében képzõmûvész partnerre akadt. A nõ, az anya, mint tápláló, etetõ, éltetõ „hátország”, elmúlt korok anyáitól szerepét eltanuló, megöröklõ hétköznapi hõs lett figyelme tárgya. Elõadása során Szabó Eszter Ágnessel jól is lakatták a közönséget: vegetáriánus és húsevõ napokon, aszpikba öntött zöldségekkel és húsétellel csillapítva annak éhét. Recenzens az elsõ verziót csak másodkézbõl, illetve az eredeti koncepció sorait olvasva ismeri. A képzõmûvész a Terítéken új sorozatában már nem vesz részt. Így sem az „eredeti” est részét képezõ ételmûvészeti bemutatója, sem Konyhanyelv címû kiállítása – melyen tizenhat hímzett, használt kötény volt látható – nem tekinthetõ meg. Maradt tehát a háromszereplõs táncjáték (elõadói: Gold Bea, László Mónika, Vincellér Katalin), önmagában, mûvészi önállóság-vállalásként.
| ||
A Terítéken sötét terében elsõként egy, a szín mélyén, háttal térdeplõ táncosnõt látunk, majd az elõtérben feltûnik nagy lendülettel érkezõ társa is. Az elõbbi majdnem-mozdulatlansága, a másik szenvedélyes tánca kontrasztot teremt: a térdelõ alakot világító fény lassan kihuny, míg a szenvedélyesen mozgó másik test katatón mozdulatai egyfajta várakozásteli feszültséget provokálnak. A színpad mélyén, középütt, alig kivehetõ formák derengenek. Egy döntött, sötét felület – lassan kiderül, egyfajta asztallap – közelít (vagy csak úgy érzékelhetõ?) felénk. Az „anyahajóként”, méltóságteljesen közelgõ sík felületén lassan megpillanthatóak egy sokszemélyes, nagycsaládi teríték fehérrel rajzolt eszközei: kés, villa, tányér – körben, a lapot takaró, fekete lepedõn, mint valami minta. A térbe egymás után belépõ táncosnõk megrántják a terítõt. Kiderül, az evõeszközök rajza a vászonra óvatosan felszitált, sablonnal készített liszt-ábra. A magasra lebbenõ lepelrõl finom, sûrû felhõben száll fel a késõbb a padló minden négyzetcentiméterét beterítõ, fehér por. A táncosok valódi, porcelán, mély- és lapostányérokat hoznak be a színre, majd liszttel teli kávéskészletet. „Sakkoznak” az edényekkel. Helyüket keresik a padlón. A megnyitott háttérfüggöny résében, a kendõje vesztett asztaltól – mely voltaképp egy négy ponton rögzített, hatalmas, fehér szita – részben takarva, hat tányérban lisztkupacok sora tûnik elõ. Az egyik táncosnõ a padlón elheverve könyvként papírtányérokat lapozgat. Az asztallap egyszerre vetítõvászonná válik: rajta Kelencz Attila és Varga Buda – a három táncosnõ egymásra vetített, síkonként összemosott, beégetett, mozgó alakját láttató – izgalmas videója fut. A mozgókép lobogását az üres, mozdulatlan színpadtér övezi. Mészöly Andrea koreográfiája, három, többé-kevésbé kibontott, láttatott, egymástól erõsen eltérõ karakterû táncos-személyiség elõadásában, nem mentes az egyediségtõl. Ám – és nem csupán „szabványostól” eltérõ, alig negyven perces futamideje miatt – komoly hiányérzetet is kelt. A koncepció vállalása, az erõs, érdekes és kitalált – tánchoz társuló – elemek feltételezhetnének egy mélyebb beágyazást. Megelevenedõ hõsei inkább csak jelen vannak, szerepük, (egymáshoz viszonyított) helyzetük tisztázatlan marad. A Terítéken esetleges munka: egy-egy megejtõ pillanata (tanulságos, hogy ezeknek szinte mindegyike a három táncosnõ egy-egy szólójelenete) értelmezõ közeg, „keretjáték” nélkül marad. Az emberi mozdulatok kalligrafikus nyomai által díszített, lisztfátyollal borított színpadon elgondolkodtató és súlytalan, túlnyújtott, vagy befejezetlen helyzetek, jelenetek követik egymást. A koreográfus leginkább két szimbolikus „alannyal”, a tányérral és a liszttel játszik: a nõségrõl, szerepekrõl alkotott véleményérõl nem sokat tudunk meg. Bár munkája anyaga jóféle tánc, a Terítéken inkább látványszínház, mint koreográfia. Néhol igencsak lazúrosan felrakott vázlatanyag. |
