|
Dr. Christoph Kivelitz |
|
Szó szerint „bogártérképnek” fordíthatjuk a Kultur-Magazin Lothringen kiállításának címét. Kartográfiai ábrázolásról van tehát szó, mely azonban még véletlenül sem a rovarok térbeli tájékozódását szolgálja, hanem térbeli mozgásukat örökíti meg és jegyzi fel. A földre szórt liszt több napon át regisztrálja a nyomokat, és a keresztezõdõ, egymásba hurkolódó és egymást átfedõ útvolanak hálózatát hozza létre. Bonyolult többrétegû rendszer rajzolódik ki, amely felületesen szemlélve az akciófestészet eredményeihez tûnhet közelállónak. Igazában azonban nem impulzív tudatáramlatok, energiák, érzelmi kitörések nyilvánulnak meg, hanem egy számunkra rejtett organizmus hajtóerõi és mûködésmódjai. A mûvésznõ egy mikrokozmoszt mutat be nekünk, amely – számunkra fölfoghatatlan természeti törvények metaforájaként – következtetnünk enged az emberi társadalomra is. Huszár Andrea munkája ezen a síkon irodalmi mintákkal, például Franz Kafka Átváltozásával vagy Karel Capek írásaival érintkezik. A rovarok vezérelte világ szociális viszonyainak tükörképszerû-groteszk megjelenítése furcsának és abszurdnak láttatja az ember ténykedését. De megcsillan ebben talán némi fölényesség is, hiszen úgy látszik, mintha a természeti rend, amelyet az ízeltlábúak gépiesen araszoló-vonuló hada testesít meg, messzemenõen zökkenõmentes, romboló indulatoktól és elbizakodott önteltségtõl mentes volna.
Huszár Andrea törékeny, többnyire mulandó anyagokkal – papírral, kartonnal, textillel, üveggel, porral, sõt tojáshéjjal – dolgozik, instabil vagy amorf anyagokat hoz helyzetbe. A forma nem az alkotómunka megváltoztathatatlan eredményeként jön létre, hanem anyagi tulajdonságok variábilis értékeként és következményeként. Azért dolgozik ilyen matériákkal, hogy készen talált térhelyzeteket hangsúlyokkal lásson el, néha pedig a teret befogó kellékekkel alaposan átalakítson. Átjárókat-ablakokat beépítésekkel takar el, labirintusszerû helyzetekké rekeszt, tükrözésekkel tör fel vagy talányos testekkel és dolgokkal idegenít el. Boltíves szerkezeteket vetít a térbe, hogy alapvetõen átalakítsa észlelését, s a lineáris, sík- és térbeli faktorok erõmezejébe integrálja a nézõt. Huszár Andrea zavarba ejtõ helyzeteket teremt, amelyek a dinamikus változás irányába terelik az építészettel kapcsolatos, azt szilárd szerkezetû, statikus rendszernek látó felfogásunkat és érzékelésünket. Kiállítótereit szívesen választja meg galériákon és múzeumokon kívül: termelõhelyeken, a nyersanyagok és energiaforrások föl- és elhasználásának helyszínein. De ne gondoljuk, hogy alkotótevékenységének keresne menedéket. Amikor cselekszik, Huszár Andrea tisztában van a munkája és a gazdasági, esztétikai valamint szociális összefüggések közti súrlódási felületekkel, amelyeket a hagyományos, galériákban és múzeumokban fészkelõ mûvészeti üzem figyelmen kívül hagy.
| |||
A Kultur-Magazin galériájának pincehelyisége elsõ pillantásra üresnek látszik. Minimális, igazában elhanyagolható alakítást egyedül az a kartonnal letakart vázszerkezet végzett rajta, amely hosszában szeli át a teret. A mûvésznõ beavatkozása a talajsík vízszintesére szorítkozik. A látogatót ugyanakkor arra buzdítja, hogy hozzon mûködésbe egy kötéllétrát. Kiderül, hogy a padlón végigvonuló vázszerkezet az összehajtogatott papírszalagok sokaságát foglalja magában. Amint a nézõ a csörlõ segítségével felhúzza õket, méhsejtszerû, három dimenziós szerkezettel töltik ki a teret, amely eltakarja tekintete elõl a falat, és függõleges dominanciájával jóformán kiszorítja õt a helyiségbõl. Ahogy kibomlanak a papírszalagok, a talaj szintje mintha megemelkedne, megszabadulna tektonikai hordozóelemként betöltött funkciójától és maga is formáló, térre és idõre ható erõt fejtene ki. Mindennek elõfeltétele persze a hosszadalmas munkafolyamat, amellyel Huszár Andrea mobilis rendszerbe rendezte a papírszalagokat, karton- és faelemeket, és elõfeltétele a nézõ szüntelenül mobilizálandó aktivitása, amely láthatóvá teszi, majd ismét eltünteti a térképzõdményt. A tér ilyen szemszögbõl nézve nem a befogadót körülzáró, szilárdan beburkoló tokként jelenik meg, inkább folyékony, a sík, tér és idõ közötti dimenziókat átjáró kontinuumként. Az építészet dinamikus, nem pedig matematikailag-fogalmilag megragadható koncepciójáként nyilvánul meg. A valóságot változó, állandósulatlan jelenségként élhetjük meg, amelyben az embernek egyszerre kell tájékozódnia intuitív és logikai képességével, és saját helyét önálló cselekvéssel kell kijelölnie. Huszár Andrea egy másik munkájáról inkább elmondható, hogy a térbe állított objektum jellegével bír. Ilyen minõségében azonban ez is a lokalitásra utal, hogy kölcsönös feltételviszonyként jelenítse meg tárgy és tér kapcsolatát. Az enyvbe mártott vászonzsákok a beléjük töltött homoknak köszönhetõen edények alakját nyerik. Amikor e körvonalak megszilárdultak, a mûvész kiüríti tartalmukat, felsõ szélüknél pedig üveglapot helyez beléjük. Az üveglapok a visszavetõdõ fényben ugyan tartalom benyomását keltik, közelebbrõl szemügyre véve azonban a zsákok belsejének ürességét mutatják meg. Az önmagában instabil anyagnak, a durva, laza szövésû, falburkolásra is használható jutazsáknak a homok súlya hozzá nem illõ, szilárd alakot adott. E forma a kvázi-szobrászi megmunkálás rajzszerû utalását hordja magában. Az adott alakot így nem csupán az anyagi minõségek hozzák létre, hanem a zsákvászon funkcionális, dolgok vagy anyagok tárolására és szállítására szolgáló segédeszközként betöltött rendeltetése is. A vizsgálódás egy másik síkján a fény, amely az üvegen és a rajta összegyülemlõ vízfolton át a zsákok ürességébe hatol, megtörve a kivájt formába juttatja az azt körülvevõ teret, s ekképp feloldja belsõ és külsõ határait. A reflexfények ugyanakkor a falra vetítik a vászonból formált testek körvonalát, amelyek így immateriális minõséget kapnak. Ezen a síkon beteljesül a formálást és átalakítást célzó folyamat. Miután a homok anyagsûrûségével és súlyával rögzítette a szerves-amorf textil külsõ sziluettjét, a textil a kristályos üveg segítségével fénnyé és árnyékká anyagtalanodik. A munka áttöri az anyag és forma által adott határokat, s az objektek ezáltal magukon messze túlhatoló téralkotó erõvel töltõdnek fel. A kézmûves megmunkálás anyagaival és lehetõségeivel foglalkozva Huszár Andrea a poláris erõk – vízszintes és függõleges irányok, a teret befogó és kiürítõ, alakképzõ és alakbomlasztó, megszilárdító és feloldó tényezõk, máskor meg – az antropomorf képzetek szférájában – férfi és nõi, archetipikus és civilizációs gyökerû principiumok tolmácsolásában leli meg mondanivalóját. Nem az önelégült alak érdekli, hanem az alakképzés olyan folyamatai, amelyek az anyagok stabilitásának és labilitásának pontosan kiszámított és kikísérletezett viszonyaira épülnek, s a befogadó reagálási módjai által tovább változnak. Huszár Andrea olyan rugalmas képzõdményként kezeli a plasztikát, amely forma és formátlanság feszültségrendszerében újra meg újra képes kivívni térbeli helyét. A plasztika mind a mûvész, mind a befogadó számára olyan cselekvési formaként ölt testet, amelynek kifejezése újra meg újra egy sokrétû párbeszédhelyzetben születik meg. |
