|
Blaumann Edit radioedit@tilos.hu |
|
Az Ars Electronica már több, mint két évtizede, 1979 óta Európa legnagyobb médiamûvészeti fesztiválja. Ha sarkítva szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám: témája a jövõ, mûvészet-futurológia, de legalább is „mûvészetjelenészet”.
„A jövõ mindig túl hamar érkezik, és mindig rossz sorrendben.” – írja Alvin Toffler. Ez különösen az információ technológiára igaz. A ’90-es évek szimbóluma: a net, melyrõl az mondtuk –, ahogy annak idején a televízióról is – hogy megváltoztatja az életünket. És nem tévedtünk. Minden médiumnak szüksége van idõre, hogy átmenjen a kellõ változásokon. Ahogy Toffler helyesen megállapítja, a technológiai áttörések nem jövendölhetõk meg elõre, legalább is nem idõpontok szerint. Az Ars Electronica különbözõ kategóriákban oszt díjat, azaz ítéli oda a Golden Nica-t. Ezek közül egy a Net Vision, melyet olyan mûvészeknek ítélnek oda, akiknek jövõképük van az Internetrõl, illetve magán a médiumon túlmutató alkotásokat képesek létrehozni. Azaz a világháló használatának olyan perspektíváit képesek feltárni, melyek túlmennek a monitor elõtt ülve, klaviatúrát csapkodva szörfölõ netfüggõ rémképén. Az idei év kulcskérdései a közösségi és szociális szoftverek, elsõ sorban a fizikai valóssággal való kapcsolatukat hangsúlyozva. A gyõztes éppen ezért egy olyan projekt, melyben keveredik a háló tere a valóságossal egy közösségen keresztül. Ez a közösség pedig arra törekszik, hogy megváltoztassa a hálózattal való kapcsolatunkat. A Noderunner* („csomó-futó”) weboldala (www.noderunner.com) tulajdonképpen egy New Yorkban lezajlott eseményt dokumentál tévés vetélkedõ mûsorokat parodizálva, és a korai számítógépes játékok arculatára utalva. Tartalmi lényege a világháló újra demokratizálásában áll. A megvalósítás eszköze a WiFi hálózat, azaz a vezeték nélküli hálózati kapcsolat. 
A Noderunner egy játék, mely a várost játszótérré alakítja. Két csapat versenyez egymással, a cél az, hogy adott idõ alatt elérjenek minél több vezeték nélküli Internet csomópontot. Azzal bizonyítják, hogy elértek egy szabad csomópontot, hogy fotót készítenek a helyszínrõl, és azt feltöltik a Noderunner weblogjára. A játék ideje alatt a blog egy valós idejû eredményjelzõ táblává válik, a játék befejezése után vizuális dokumentációja annak az útvonalnak, amit a csapatok bejártak a város vezeték nélküli hálózatba kapcsolt közterein. A négytagú csapatok minden tagja kapott egy vezeték nélküli kapcsolatra képes laptopot, egy digitális fényképezõgépet, taxi pénzt és két órát Alsó Manhattanben, hogy a két ingyenes drótnélküli park egyikébõl (Bryant Park) eljuthassanak a másikba (Bowling Green). A csapatok úgy kaphattak pontot, ha portrét készítettek egymásról pont ott, ahol sikerült csatlakozniuk a hálóra, s a feltérképezõ szoftver használatával megtalált csatlakozási pontokért is járt jutalom. A feltöltött kép természetesen több pontot ért, mint egy olyan meglelt csatlakozási pont, ami jelszó-védett volt vagy túl gyenge egy kép feltöltéséhez. A cél az volt, hogy a csapatok kialakítsák a legeredményesebb stratégiát a városon belül. Például az East Village, ahol számos nyitott csomópont található, nagyon népszerû célpont volt. A résztvevõknek bizonyos szintû technikai tudással is rendelkezniük kellett, hogy meg tudják oldani a kapcsolattal fellépõ problémákat, és hogy fel tudják tölteni a képeket a gyenge jel ellenére. Ha például egy gyenge kapcsolódási ponton túl sok idõt töltöttek a feltöltéssel vacakolva, akkor az a vereséget jelenthette. 
Tehát a csapatok gyorsan cikáztak össze-vissza a városban, váltogatva a taxit és a gyaloglást. A fõhadiszálláson egy 25 méter hosszú térképen jelenítették meg a csapatok útvonalát, és egy hatalmas projektoron kivetítve láthatóak voltak a fotók is. Ez a városi fotográfia egy teljesen új nézõponttal szolgált a csomópontokról az esemény nézõinek. És végül a gyõztes csapat pezsgõt bontott. A Noderunner játéktere vezeték nélküli hálózat egy sûrûn lakott területen. New Yorkban ez már valóban hálózat: a helyiek úgy mondják, könnyebb egy 802.11 elérési pontot találni, mint egy nyilvános illemhelyet. A New Yorkiak lassan hozzászoktak, hogy nemcsak a munkahelyükön vagy otthon tudnak hozzáférni az Internethez, hanem parkokban, kávézókban, kocsmákban, metrón, uszodákban. Ezek a sûrûn látogatott kulturális csomópontok még sosem kapcsolódtak ennyire simán a világhálóra, és az Internet sosem illeszkedett ennyire evidensen egy város aktuális építészeti és szociális keretébe. A Noderunner tervezõi ahelyett, hogy egy mû-játék környezetet teremtettek volna, inkább a körülöttük megéledõ technikai forradalomba és kultúrába nyúltak bele. Céljuk nemcsak az volt, hogy a köztéri mûvészet újabb mûfaját teremtsék meg, hanem, hogy egy élõ kulturális és technológiai változásban való aktív részvételre buzdítsák a közönséget. A játék a drótnélküli mozgalmon túl belép a szociális és politikai mozgalmak játszmáiba is. A Noderunner az ingyenes és nyitott drótnélküli kapcsolattal a város flexibilitásának és kulturális potenciáljának szimbóluma, dicsérete is. A Noderunner rávilágít az információs és városi környezet átfedésére, és a köztér kreatív használatára ösztönöz. A drótnélküli kapcsolat egyre gyakoribb lesz városainkban. Ez a tendencia új lehetõségeket kínál a köztér, mint összekötõ/csatoló felület (interfész) újszerû használatához. Ez a játék olyan felületre rajzolódik ki, mint a tag, a graffiti, a gördeszka, vagy a városi biciklizés. Mostanában az új technológiák kiterjesztették ezeknek a tevékenységnek a körét, és különbözõ mûvészcsoportokat vonzanak maguk köré, befektetõk és aktivisták helyi modelleket alakítanak ki szociális kezdeményezések, hirdetések, városi szolgáltatások és játékok köré. Ahelyett, hogy a videójátékainkat tennék minél életszerûbbé, valóságosabbá, a valóságot, az életet alakítják számítógépes játékká, a várost pedig játék felületté. Az engine, a motor és a szoftver adott, azaz ott a már mûködõ város, mivel a lakosok maguk, illteve közösen programozzák, kódolják és frissítik a helyet, ahol élnek. A WiFi – az Internet kiépülésének kezdeteihez hasonló – terjedése Európa szerte is megfigyelhetõ. Párizsban idén nyáron zajlott az elsõ nagy kísérlet; a britek az év végéig 200 telefonfülkét terveznek csomóponttá alakítani; a hollandiai Twente egyetemen – s ez mint oktatás-módszertani kísérlet is egyedülálló – már állandó kapcsolatként létezik; a németországi Bochum Bermuda Háromszögében (ez olyasmi lehet, mint a Szóda-Szimpla-Gozsdu behatárolta terület, csak még sûrûbb eloszlásban) beindult a legösszefüggõbb drótnélküli kocsma háló; és meglepõ módon Észtország áll az élen lefedettség szempontjából a kontinensen. Természetesen az Ars Electronica ideje alatt Linz is megteremtette minden, a kiállításhoz kapcsolódó helyszín környékén a vezetéknélküli elérést. Nálunk, Provincia Maximán már eljutottunk odáig, hogy a HÍF (Hírközlési Fõfelügyelet) végül is nem tiltja. Sõt Gyõr városa idén októberben a fõtéren már meg is kezdte a hálózat kiépítését, amelyet lassan az egész településre ki akar terjeszteni, egyébként pedig a kereskedelmileg orientálódott szolgáltatók a Ferihegyen és a Budapest Sportarénában (ott is kísérleti jelleggel) szórnak hálót. Elsõre természetesen úgy tûnhet, minél jobban telik az idõ, s ezzel párhuzamosan egyre jobban terjed a vezeték nélküli hálózati kapcsolat, annál egyszerûbb lesz olyan játékot játszani, mint a Noderunner, és egyre kézenfekvõbb lesz információhoz jutni, és egyre nagyobb lesz a kommunikációs szabadság. Persze ez csak illúzió. Ahogy a technika fejlõdésével új lehetõségek nyílhatnának az egyszerû polgárok elõtt, úgy születnek új törvények, új szabályozások, új biztonsági elõírások is, melyek újabb gátakat szabnak. De nem akarok elõjönni egy újabb összeesküvés elmélettel, csak a reális feltételeket vázolom. A nyitott, drótnélküli hálózat fejlõdése a végfelhasználók kezében van. Az Internet eredeti, heroikus szellemében a WiFi rajongók a nyílt szabványokat, önszervezõ, egyenrangú feleken alapuló, decentralizált dinamikát, a felhasználó központú fejlesztést tekintik magukénak. Ehhez képest várhatóan még hamarabb veszi majd birtokba ezt médiát a kereskedelem, mint az Internetet, talán hamarabb durran ki a WiFi-lufi, mint a .com, de talán tudatosabban is reagál majd erre a civil társadalom, és még jobban kiaknázza a mûvészet, az eddigiekbõl okulva. |
|
|
|
*
A játék készítõi:
Yury Gitman és Carlos J. Gomez de Llarena
|