|
|
|
Jan Voss 1936-ban született Hamburgban.1955–1960-ig a müncheni Képzõmûvészeti Fõiskolán tanult.1960 óta Párizsban él. Elsõ önálló kiállítását 1964-ben a Galerie du Fleuve-ben rendezte. 1966–1967-ben a hamburgi, 1987-1992-ig párizsi Képzõmûvészeti Fõiskolán tanított. 2003 novemberében a párizsi Galerie Lelong-ban mutatja be legújabb alkotásait.
Az üvegtetõs, tágas, világos mûteremben precíz rendben sorakoznak a látogató szeme elõl rejtõzködõ festmények, de ennek ellenére is sok a látnivaló. Itt egy kerámiából készült tárgy, ott egy körüljárható fakonstrukció. A bejárattal szemközti falon hatalmas méretû, sokszínû és sokféle anyagból készült assemblage hívja fel magára a figyelmet. Egy másik falon különbözõ formájú, fából készült ládikák sorakoznak. Felénk esõ oldalukat kanyargó vonalakból kialakított rajzok fedik, amelyekhez hasonlóakkal festményein is találkozunk. J.V.: Ezek a legújabb munkáim. Cs.J.: Van bennük valami játékosság. J.V.: Miért is ne? Nem akarok egybõl a dolgok mélyére jutni. Cs.J.: Vagyis ezek csak kísérletek, elõkészületi munkák? J.V.: Az igaz, hogy végül is minden vezet valahova, de egyáltalán nem errõl van szó. Egyik munkámat sem szánom tanulmánynak, ami alapján azután elkészíteném a nagy „mûvet”. Minden, amit csinálok, elõbb-utóbb elvezet valami máshoz, de semmi esetre sem elõkészület a máshoz. Sohasem készítek vázlatokat, tanulmányokat. Cs.J.: Dolgozik fával, készít kerámiát, fest vászonra és különféle más hordozóanyagokra. Mi készteti arra, hogy ilyen sokféle anyagot használjon? J.V.: Eljött egy pillanat, amikor el akartam szabadulni a hagyományos vászon-ecset használatától. Minden új anyag és minden új megmunkálási módszer meglepetéseket hoz, más és más megoldásokhoz vezet, más formák, más vonalak alakulnak ki. Ha az új anyagok használatával és a megmunkálásukhoz szükséges tudás megszerzésének erõfeszítéseivel nem lehelnék új életet a munkámba, és mindig csak ugyanazt csinálnám, az egy idõ után unalmas lenne, a munkáim pedig modorossá válnának. Szükségem van a változatosságra, a változtatásra, újra és újra fel kell élesztenem a bennem rejlõ energiákat. Cs.J.: A hatvanas években ön is tagja volt a KWY-csoportnak. Mi volt a céljuk, és mit takar a rejtélyes elnevezés? J.V.: Párizsba érkezésem után nem sokkal megismerkedtem egy portugál festõházaspárral, René Bertholoval és Lourdes Castroval. Kiadtak egy mûvészeti folyóiratot, aminek az volt a címe, hogy KWY, mivel ez az a három betû, ami nem létezik a portugál ABC-ben. Elsõsorban azért csatlakoztam hozzájuk, mert magányos voltam, kevés embert ismertem Párizsban. Azután más mûvészekkel, elsõsorban portugálokkal bõvült a csoport, és kialakult egy kis baráti társaság. Rendszeresen összejöttünk, részt vettünk a folyóirat készítésében, kiállításokat rendeztünk, de nem volt programunk vagy manifesztumunk. Nem kívántuk megváltoztatni a mûvészetet, a KWY inkább egy fajta lehetõséget biztosított ahhoz, hogy könnyebben integrálódjunk a párizsi életbe. Az összejövetelek alkalmat adtak új találkozásokra, új kapcsolatok kialakítására.
| ||
Cs.J.: Amikor René Bertholo nevét említette, eszembe jutott Pán Imre, mivel egy idõben õ is dolgozott vele. Esetleg ismerte õt? J.V.: Igen. Többször is találkoztam vele Bertholonál. Rokonszenves ember volt. Emlékszem, hogy õ is kiadott egy folyóiratot. Cs.J.: Olvastam az életrajzában, hogy kezdetben Stanley William Hayter nemzetközi hírû grafikai mûhelyében, az Atelier 17-ben dolgozott. Ekkoriban nem annyira a festészet, mint inkább a metszetkészítés érdekelte? J.V.: Nem, ennek egészen más okai voltak. Az egyik az, hogy amikor Párizsba jöttem, eleinte nem volt mûtermem, és hogy valahol dolgozni tudjak, az Atelier 17-be jártam. A másik ok az volt, hogy éppen csak elhagytam a fõiskolát, és nemigen tudtam még, mit is akarok csinálni. Az Atelier 17 jó lehetõség volt a kezdésre. De ez nem tartott hosszú ideig. Cs.J.: Mi az, ami Párizsba vonzotta? J.V.: Akkoriban itt érdekes dolgok történtek a mûvészeti életben. Hosszú évek óta szerettem volna Párizsba jönni, és amikor 1960-ban elnyertem egy egy évre szóló ösztöndíjat, természetesen idejöttem. Azután itt is ragadtam. Cs.J.: Egyetért azzal a megállapítással, hogy napjainkban nem Párizsra, hanem Németországra kell figyelni? J.V.: Én is úgy gondolom, hogy Németországban jelenleg nagyon sokféle és nagyon sok érdekes dolog történik a képzõmûvészetben. Nem azokra gondolok, akiknek az alkotásaival minden múzeumban találkozni lehet, hanem a tehetséges, de kevéssé ismert mûvészekre, akik igen figyelemre méltó munkákat készítenek. Talán furcsa, amit mondok, de azt hiszem, hogy ez a mûvészeti iskoláknak köszönhetõ, olyanoknak, mint amilyenek Düsseldorfban is mûködnek, ahonnan kiváló mûvészek kerülnek ki. Cs.J.: Ki volt a professzora, és mit jelentett az ön számára a fõiskola? J.V.: A professzorom, egy külföldön kevéssé ismert festõ, egyfajta romantikus minimalista volt. Nagy érdeklõdést mutatott a motívum iránt, egy táj vagy egy arc iránt, amit azután szinte a minimumra redukált. A témául szolgáló tájat például annyira leegyszerûsítette, hogy az eredmény egy négyzet lett, amit keresztülszel egy vonal. A festészetbõl nem sokat tanultunk meg tõle, de mégis fontos dolgot adott: megtanított a mûvész szabadságára. Megtanított megszabadulni az akadémikus kötelezettségektõl. Cs.J.: Arroyo, Rancillac, Monory, Klasen, Atila, Raynaud, Niki de Saint-Phalle, Földes és mások mellett ön is részt vett 1964-ben azon a mai napig is sokat emlegetett Mythologies Quotidiennes címû kiállításon, ami Gérard Gassiot-Talabot kezdeményezésére jött létre. Hogyan emlékszik vissza arra az idõre, amikor a figuratív festészet kezdett újra tért hódítani Franciaországban? J.V.: A figuratív ábrázolás iránti érdeklõdés 1960-61 körül kezdett újraéledni, akkor, amikor a lírai absztrakt még a csúcson volt és mindent eluralt. Sokan nem tudtuk, mit lehet még ehhez hozzátenni, és lassanként eljutottunk oda, hogy a hétköznapi élet, az utca felé fordultunk. A plakátok, képregények, fotóregények képi világa kezdett bennünket érdekelni. Ez azért érdekes, mert akkoriban még nem tudtunk semmit az Amerikában kialakuló pop art-ról. Ugyanebben az idõben jelentek meg a Pierre Restany köré csoportosuló Új Realisták is, akikkel ugyan jó kapcsolatban voltunk – engem némelyikükhöz, mint például Christohoz, közeli barátság is fûzött –, de mi más úton akartunk járni, mi továbbra is a festészet mellett tartottunk ki. Figuration Narrative néven lassanként kialakult egy csoport, amit Gérard Gassiot-Talabot fogott össze. Az ön által említett, elsõ kiállításunkat a Muséed’Art moderne de la Ville de Paris-ban mutattuk be, amit azután különféle címeken, mint „Figuration Narrative”, „Le Monde en Question” vagy „Merveilleux Moderne” (ez utóbbi svédországi vándorkiállítás volt) több másik követett. 1968 volt a szakítás kezdete. Voltak, akiket megzavartak az események, és nem tudták, milyen irányban folytassák tovább munkájukat, sok külföldi mûvész pedig visszatért hazájába. Nálam is bekövetkezett a változás, mondhatnám szakadás. Festményeimen darabokra hullott a kép. Olyan volt, mintha egy robbanástól atomjaira bomlott volna, és utána másképpen rendezõdött össze.
| ||
Cs.J.: Mi következett ezután? J.V.: Sohasem határozom el elõre, hogy mit akarok csinálni, nálam a dolgok maguktól és folyamatosan fejlõdnek valamilyen irányba, de az 1968 utáni idõszak mégis az a korszaka volt az életemnek, ami valóban határozott törést jelentett. Ezután születtek azok a képeim, amiken szinte egyáltalán nem volt szín, sem forma, csak kísérteties vonalak zûrzavara. Cs.J.: Ezek a munkák az akkori lelkiállapotát tükrözték? J.V.: Valószínûleg, de ez nem annyira a káosz állapota volt, mint inkább az ingadozásé, bizonytalanságé és valami látens csalódásé. Elveszítettem az optimizmusomat és azt a meggyõzõdésemet, hogy lehet találni olyan képi megfogalmazást, amely kifejezi a bennünket körülvevõ világot. Ez azt eredményezte, hogy bizonyos értelemben visszavonultam a világtól. Azóta a festményeim nem olyan tiszták és rendezettek, mint például Rancillac-é, aki továbbra is képes egyértelmû, világos képeket készíteni. Számomra ez ma már lehetetlen lenne. Cs.J.: Mit ért azalatt, hogy visszavonult a világtól? J.V.: Nem abban az értelemben gondolom, hogy elzárkózom az emberektõl vagy a környezetemtõl, hanem hogy sokkal kevésbé figyelem a külsõ, látható világot, mint azelõtt. Sokkal inkább a belsõ, bennem kialakuló képi világgal dolgozom, most inkább magamban keresek. Régebben olyan képeket festettem, melyek egyfajta közönségességre, populáris képi világra épültek, olyanra, mint amit a médiában, a képregényekben láthatunk, és amiket egy idõben nagyon szórakoztatónak, érdekesnek tartottam. Ez nem érdekel többé. Talán azért sem, mert napjainkra kulturális termékké vált: léteznek képregény-mûvészek, képregény-szalonok és képregény-gyûjtõk. Többé már nem az a csiszolatlan „anyag”, ami volt. Számomra használhatatlanná vált, ezzel már nem lehet dolgozni. Mostanában többet foglalkozom a ritmussal, a színekkel, mint a leíró képpel. Cs.J.: Az utóbbi évek festményeiben én mégis a hatvanas évek narratív képeinek egyenes folytatását látom. Bár elsõ látásra absztrakt képekkel állunk szemben, ezeken is fel lehet fedezni egy-egy arcot, állatfigurát. J.V.: Valóban, nagyon ritka, hogy nincs valami figura a képeimen. És az is igaz, hogy minden abban az idõben, a hatvanas években gyökeredzik, még ha számos változáson is ment keresztül, amit csinálok. Sok minden hozzáadódott, így a színek sokfélesége, és fõleg a szabadság. A kifejezés, a festékhasználat, a térkitöltés szabadsága.
| ||
Cs.J.: Azt olvastam valahol, hogy Dieter Roth növendéke volt. Szeretném, ha beszélne róla. J.V.: Van egy kis probléma. Nem én voltam Roth növendéke, hanem egy másik Jan Voss. Sok keveredést okoz a névazonosságunk, de mivel õ a fiatalabb, neki illene nevet változtatnia. Megértem, hogy ragaszkodik a saját nevéhez, de ez a helyzet egyikünknek sem kedvez.. Cs.J.: De az igaz, hogy 1994-ben az Ile de la Réunion-on dolgozott? J.V.: Igen, az én voltam. Egy párizsi pedagógus házaspár 1980-ban Saint- Pierre-be költözött, ahol épített egy, a képzõmûvészet pártolására szolgáló nagy házat, ami azután az évek során egyre bõvült. Rendszeresen meghívtak franciaországi mûvészeket, akik hosszabb-rövidebb ideig ott laktak, és tartózkodásuk végén kiállítást rendeztek az ott készült munkáikból. A ház ajtajait más-más mûvész dekorálta, köztük az egyiket én. Dolgozott ott többek között Peter Klasen, Erro, Hervé Télémaque, Eric Dietman, Bernard Rancillac és Vladimir Velickovic is. A meghívottak többnyire otthagyták egy-egy mûvüket, és ebbõl az évek során szép gyûjtemény alakult ki, ami „Palais aux 7 portes” néven kis kortárs múzeummá alakult. 1999-ben avatták fel. Az ott tartózkodásom alatt két ciklont is átéltem, az egyiket Ivy-nek nevezték. Ezt a címet adtam annak a fából készült, festett szobromnak, amin éppen akkor dolgoztam, és ami most a múzeumukban van kiállítva. Úgy tudom, hogy ez mûvésztelep még most is létezik. Cs.J.: Ritkán ad címet a mûveinek, vagy ha igen, azok nem sokat árulnak el. J.V.: Ez így van. Többnyire csak a sorozatokat, mint például a „Site” vagy „Lieu-dit”-széria, jelölöm címmel. Általában olyan címeket próbálok választani, amelyek nem túl irányítottak. Nem akarom a közönséget bezárni egy gondolatba, tiszteletben akarom tartani a nézõ szabadságát.
| ||
Cs.J.: Milyen munkamódszerrel dolgozik? J.V.: Rendszerességgel. Minden reggel idejövök a mûtermembe, és elkezdek dolgozni. Cs.J.: És mi van olyankor, ha nem megy a munka? Itt hagyja a mûtermét, és hazamegy? J.V.: Ha az ember ilyenkor kimegy a mûterembõl, akkor biztos, hogy nem jön vissza. Ha nem tudok festeni, mást csinálok, elsõsorban manuális munkát, például formákat vágok ki fából. Miközben mással foglalkozom, lassan túljutok a nehéz pillanatokon, és újra vissza tudok térni a festéshez. Cs.J.: Hogyan látja a festészet jövõjét? J.V.: Magam is igyekszem többféle kifejezési eszközzel dolgozni, de ez nem jelenti azt, hogy feladnám a festést. Újabb, izgalmas mûvészeti ágak jelentek meg, mint a videó vagy az installáció, de ez egyáltalán nem zárja ki a festészet létjogosultságát. Amikor a fõiskolán tanultam, már akkor is sokan mondták, hogy a festészet meghalt, és még mindig létezik. |
