|
|
|
Vámos Éva: Szójátékkal hirdeti címében a legjobb belga fotósok kollektív kiállítását. A tájkép mûfajában rejlõ számtalan újabb lehetõséget is mutatják
a 12 fotós képei.
Jean-Louis Godefroid: A kiállított fotókat több helyen is bemutatjuk külföldön – alkotóik mindannyian a belgiumi francia közösség mûvészei. A kissé játékos címmel arra is utalunk, hogy a fotografált tájképpel a világról vallott elképzeléseinket is elmondhatjuk, belülrõl megélt élményeinket jeleníthetjük meg. A tájakat birtokba vesszük az objektívvel, és ugyanakkor megosztjuk másokkal ezt az élményt. Úgy látom, hogy a látogatókat meglepte, hogy nemcsak belgiumi tájakat mutatunk be – de hiszen ez egy kis ország, talán ezért is nagy utazók vagyunk – és ez nyomot hagy a mûvészek személyiségén. 12 egyéniséget mutatunk be, minden mûvész belsõ tájképének nevezném az itt kiválogatott anyagot. Anne Penders például egy személyben írónõ és mûvészettörténész – többek között Brancusiról írt egy figyelemreméltó könyvet. Nagyon erõsen kötõdnek fotói az irodalomhoz, de ezek mégsem irodalmi mûvek illusztrációi – az itt látható képei mind akkor készültek, amikor több országon át eljutott Kínába – tehát azt láthatjuk, hogy mit jelent neki a Kelet felfedezése. Egészen eltérõ tájkép-fotós például Gilbert Fastenaekens, aki éveken át ugyanarra a kis erdõszélre járt vissza Reims városától nem messze, amely I. világháborús hadszíntér volt. A vidéket tönkrebombázták, azután a természet visszahódította magának. Az itt látható három nagyméretû fotó komoly munka eredménye. Centiméterrõl centiméterre haladt, és hóban, fagyban és tûzõ napsütésben egyaránt megörökítette e tájat. Tehát vannak olyan munkák, ahol egészen kis területre koncentrálunk, mint például Herbet-nél is, akinek itt nagyméretû képei láthatók, de ezek valójában kis noteszlapok felnagyítva – naponta egy képet készít. Imád utazni: fogja magát és nekiindul, elmegy Berlinbe, Isztambulba. Itt több utazást sûrített egy sorozatba. André Jasinski az Alpokban fotózott – fotográfia-történeti szempontból érdekes az, amit kitalált – a XIX. században még mindig egy-egy emberi alakot helyeztek el a magashegyi fotókon a dimenziók érzékeltetésére, õ viszont egy kinyújtott kart helyez a kép elõterébe.
| ||
Elhoztuk Jean-Louis Vanesch munkáit is, aki a legerõsebben hatott a belga tájkép-fotózásra – és egyúttal õ a legvisszafogottabb –, fotóin rendkívüli érzékenységgel ábrázolt nyugodt tájak láthatók, akárcsak a japán tusrajzokon. Jean-Paul Brohez megint csak más jellegû alkotó – nagyon visszavonultan él vidéken – már-már remeteként. Az õ sorozatában növények és állatok elevenednek meg. Politikus mûvek Thomas Chable installációi: a Gáza-övezetben készült tájkép-fotói az intifáda elõtti idõkbõl amelyeket palesztinokról készült portrék vesznek körül. És másként, de ugyancsak aktuális politikai témáról van szó Lucia Radochonska képsorozatában – tíz éven át minden reggel a konyhaablakából elétáruló kertrõl készített képeket mosogatás közben. Most ennek a tíz évnek a munkáit gyûjtötte össze és mutatta be, mert veszélyben a kertje. Autóutat akarnak odaépíteni.
| ||
Azután Anne Denis, aki összerakható kockák oldalára helyezi egy hegyi túra képeit. A közönség tehát játszhat a kockákkal, újabb képekre helyezheti a hangsúlyt, így azután újrateremtheti a világot. És végül Alain Jansens képsora, amelyen szép nõi fej, torzó és esõverte tipikus belga táj egyaránt látható. V.É.: Mi az, ami új, mi az, ami más ezekben a képekben? J-L G.: Valamilyen szempontból minden új, bár az is igaz, hogy már mindent kitaláltak elõttünk. Csak azt mondhatom, hogy nincsenek látványos effektusok, itt nem akarnak mindenáron új mûvészetet alkotni. És mégis minden mûvészben van valami egyedi és sajátságos, és ami közös bennük, hogy mindig csak a fotós kifejezési eszközökkel élnek. Tehát nem festik át, nem visznek a képekre nem létezõ színeket. Kerülik a mesterkéltséget, de minden alkalommal kitalálnak valami olyan új formát, amely a gondolataiknak a legmegfelelõbb lehet.
| ||
V.É.: Hogyan hatnak a képek Budapesten, és milyenek a kapcsolataik Magyarországgal? J-L G.: A Mai Manó Ház szép tiszta stílusa, bensõséges terei lehetõvé teszik a közönségnek, hogy közeli kapcsolatba kerüljön a kiállított fotókkal. Érdekes, hogy a mi Bruxelles-i épületünk ugyancsak a századfordulón készült el, mint a Mai Manó Ház. Múzeumunk Bruxelles-ben az egyik leggyönyörûbb art nouveau stílusú épület. Jelenleg éppen a centenáriumi kiállításunk látható a házban, amelyet Edouard Hannon, a sikeres mérnök, és nagyszerû, bár amatõr fotós építtetett. Galériánkban igyekszünk a belga közönséggel olyan külföldi alkotókat is megismertetni, akiket útjaink során felfedezünk. Így szívesen állítunk ki magyar mûveket is Bruxelles-ben, sõt több hónapos alkotómunkára is fogadtunk már magyar mûvészeket.
| ||
Mi ezt a mostani kiállítási anyagot egy régi ipari területen mutattuk be, ahol természetesen a kapcsolat a mûvekkel nagyon más volt. Megint másként hatott ezt megelõzõen egy középkori kastélyban Portugáliában. Ezután Mexikóba mutatjuk be ezt a kiállítást. Bár még nem ismerjük az ottani helyszínt, de minden bizonnyal megint csak más olvasata lesz ott az anyagnak. Jó magam négy évvel ezelõtt láttam elõször Budapestet – és ismeretlen, kissé titokzatos volt akkor számomra. Azóta nagyon megszerettem, hiszen ez a város olyannyira Európa, mint Párizs, Brüsszel, London, vagy éppen Bécs, éppannyira része a mi közös történelmünknek. |
