|
Halász Tamás |
|
A szentpétervári-leningrádi, illetve néhány éve már drezdai Derevo mozgásszínházi társulat némi kihagyás után ismét rendszeres vendég lett Magyarországon. Legutóbb márciusban jártak itt, Once…, vagyis Egyszer volt… címû elõadásukkal. Elsõ alkalommal 1993-ban, aztán 1995-ben láthatta munkájukat a hazai közönség. A mára kultusztársulattá avanzsált orosz-német formáció izgalmas közegbõl vétetett, míg eljutott a ma tetszetõs önismétléséig.
A társulat hivatalosan 1988-ban alakult meg, bár vezetõje, a leningrádi Licedej Színház bohóc-társulatából kivált, pantomimes Anton Adasinszkij már egy évvel korábban elkezdte maga köré gyûjteni alkotótársait. A Derevo születése elõtt Adasinszkij (akárcsak a Derevo alapító tagja, Alekszej Merkusev) együtt dolgozott a legendás Avia-csoporttal, a Glasznoszty idején is csak tûrt-tiltott, underground mûvészkörrel, melyet nagyrészt leningrádi zenészek és színészek alkottak. A társulat – amelynek magja másfél évtizede csaknem változatlan – stílusát alapvetõen meghatározta egyik legelsõ produkciója, a Vörös Zóna. E stílusra kiemelkedõ hatást gyakorol(t) az amerikai és nyugat-európai modern tánc, a commedia dell’arte és mindenekelõtt a japán butoh-tánc, melynek két mestere, Tatsumi Hijikata és Kazuo Ohno Adasinszkijt is tanította. A tûrt-tiltott határvidékérõl induló együttes néhány év alatt ismertté vált, 1993-ra pedig már komoly nemzetközi szakmai elismerésekkel is gazdagodott – ekkorra már az európai színházi szakma szinte egy emberként figyelte a társulat munkáját. A mûvészkör egy része a ’90-es évek közepén emigrált, ám a Derevo folytatta tevékenységét, de hamarosan már Drezdában, ahol saját, színházi laboratóriumként aposztrofált központjukban dolgoznak. A formáció az orosz avantgárd színház sajátos, eredeti hangú képviselõje maradt hosszú idõn keresztül. Újabban születõ elõadásai azonban már egyre inkább a termelésrõl, az üzemszerû mûködésrõl szólnak, bár az anyag, melybõl létrehozzák õket, kétségtelenül erõs továbbra is. Mostani, drezdai korszakuk talán legizgalmasabb elõadását, a La Divina Commediát a magyar közönség nem ismerhette meg. Az immár második Derevo-produkciót fogadó Merlin Nemzetközi Színház vezetése eredetileg ezt a rendkívül jelentõs elõadást hívta volna meg, ám helyette végül a legújabb alkotást, az idén tavasszal bemutatott Islands in the Stream-et (Szigetek sodrásban) hozták Budapestre. A La Divina Commedia cirkuszi sátorban játszandó. A ponyvaszínház felállításának engedélyezése technikai okokból sajnos nem sikerült, de így legalább kaptunk egy primõrt.
| ||
A Szigetek sodrásban abszurdot könnyen fogyaszthatót jól emészthetõ elegyben tálaló, szórakoztató elõadás. Elõadói (Tánya Kabarova, Léna Jarovaja, Oleg Zsukovszkij és a társulatvezetõ Anton Adasinszkij) a Derevo állandó magját alkotó mûvészek, akikkel az Once… elõadásában egytõl-egyig találkozhattunk – így azoknak is összehasonlítási alapjuk lehet, akik az „elsõ korszak” vendégjátékairól lemaradtak. A Szigetek sodrásban mellé (elé) gyakorlatilag egy mondatnyi kommentárt sem fûztek elõadói. Nem csak a budapesti vendégjáték alkalmával voltak szûkszavúak, hanem egyáltalán. Nincs tartalom, nincs szüzsé, koncepció, leírás, mûfaji meghatározás. Az elõadás a Derevo Laboratórium legújabb terméke, érzetek, motívumok, gegek, ötletek koktélja. Alakjai nagyjából azonos arcukat mutatják, mint a nem sokkal korábban keletkezett Once…-ban. (A La Divina Commedia budapesti bemutatkozásának elmaradása azért is nagyon sajnálatos, mert abban az elõadók – így a négyek is – roppant sokoldalú teljesítményt nyújtanak, szinte már sportot ûzve az átváltozásokból.) A Derevo legfrissebb elõadása a patinás kikötõváros, egykori otthonuk, Szentpétervár világát idézi – a városét, ahol annyi minden szól a tengerrõl, a városét, amelyet mint Oroszország Észak-Európára nézõ, tengeri kapuját alapítottak.
| ||
A társulat játékosai (a férfiak és a nõk is) hagyományosan kopaszok, atletikus testük simára borotvált. A két férfi lassan megkülönböztethetetlen hasonlóságot mutat. Zsukovszkij és Adasinszkij egypetéjû ikerpárnak tûnik. Jarovaja a „nõ” a két nõ közül. Figurája most már beállt valamiféle groteszk lencsibabába: pillogása, bábszerû mozdulatai vagy mozdulatlansága egyre több rutint és modorosságot mutat. Társnõje, Kabarova viszont csodálatos jelenség: a táncosnõ, aki a Once…-ban végig férfiszerepet alakított, most váltogatja színpadi nemeit. Hol kanos, fiatal matróz, hol mágikus nõalak vagy avantgarde díva. Minden fintora mestermû, minden mozdulata lefegyverzõ. Roman Dubinnyikov, a társulat állandó zeneszerzõje most is remekel: sokszínû, szellemes kompozíciója általában túlszárnyalja az elõadást. Andrej Rubcov színpadképe, díszletei-kellékei puritának, némely tárgya – hullámpapírra festett halak és egyebek – kimondottan igénytelenek – háztájiban gondolkodó, kézmûves-szegény-színházat mutatnak, pedig hol van az már. Az elõadás lírai és komikus jelenetek meglehetõsen esetleges füzére. Szerepet kap benne a pantomim humora, a szertartásos-performance mozgásvilág, a némafilmek izgágán pergõ képsorait idézõ táncbetét, a Derevo társulatának tagjaira az indulás óta erõsen ható butoh rejtett szenvedélyekkel teli, filozofikus nyugalma, az orfeumi mozgáshumor. Képeiben a tenger és ember közösségének megannyi apró jelzete. Felbukkannak a nagy víz élõlényei, a tengeri ember öltözéke, hajói – a játékot a vízpart hangjai is aláfestik. Kikötõi jelenetek láthatók a patinás múltból, különös hajótörések, a víztükör metafizikája, hasonlatok, példázatok. A hajnali pára a tenger fölött, matróz-flörtök a parti sétányon. A Szigetek sodrásban fehér padlóján fehérruhás alakok az észak, a tenger tisztaságát sejtetik. Párocskát látunk labda nélkül teniszezni – csak a repülõ gömb surrogását, az ütések pengõ zaját halljuk. A jelenet Antonioni Nagyítását idézi igencsak egyértelmûen. Egy alak különös, egyágú létráról szappanbuborékokat fúj, a földön a két nõ hever: áttetszõ ruhájuk alatt hatalmas buborék világít. Mintha viselõsek lennének a semmivel. Hasonló buborékok a padlón, mûanyagból. A magasban artisztikus fények világította füst gomolyog. A két nõ késõbb egy-egy nagy, hófehér félgömbbel táncol, közéjük a magasból apró, fényes golyó ereszkedik alá, amelyet a két, összeillesztett félgömbbel bezárnak. A jelenet szép, nem tudni, mit jelent. Adasinszkij „csapatkapitány” teljes kormányosi díszben, egy lavórban evez. Kezében seprû, a kormánykereket fogával tartja. Egy képben hosszú nádpálcán, mint pórázon apró – habszivacsból kivágott – hajócskákat kutyaként sétáltató figurákat látunk. Számosak a viccek, a kisebb-nagyobb ötletek, ám a darab mégis komolyabb, mint az Once… – komolyabb, de értelmét nem látni. Története nem kerekedik, ám a történettelenség nem áll össze rendszerré. A Szigetek sodrásban gyakorta megnevetteti nézõjét, ám nem támogatja a megértésben. Színi elõadássá összeszerelt elemei következetlenül követik egymást. Az elõadásnak legalább ötször lesz vége. Legalábbis ennyiszer tûnik úgy, hogy lezárják a darabot. A közönség – ezt a Derevo valamiért nagyon szereti így intézni – nem kap igazán lehetõséget a tapsra. Magára hagyják a publikumot, a sarokban nagyokat szusszanva dolgozik a füstgép, a szín üres, derengõ homályban üldögélünk percekig. Majd elhúzzák a bejárat függönyét, így, abból, kiderül: az elõadásnak vége van. |
