|
Végsõ Zoltán |
|
Szeretem, ha a szemléletek vegyülnek, ha lehetõségünk van vívódó kelet-európaiságunkkal a távoli jelentését boncolgatni. Mert mi ilyen boncolgatók vagyunk, pedig sokszor nem is kéne, vagy legalábbis ajánlott más irányból nekilátni, és még akkor is hoppon maradhatunk, ugyanis könnyen kiderülhet, hogy nem érdemes kutakodnunk, hiányzik a tartalom, csak innen tûnik úgy, mintha... Másrészrõl szokatlan számunkra, hogy a jól mûködõ, bejáratott hírnév kellõs közepén egyszer csak forduljon a kocka, és a pop-rock bizniszbõl az experimentális, próbálkozó jellegû, önálló nyelvet keresõ kortárs mûfajok felé kacsintgasson valaki.
A Bang on a Can New York-i komponistákat és zenészeket tömörítõ alkotómûhely. Egyik fõ szempontjuknak budapesti szereplésük után a mai muzsikálás megközelíthetõségét, népszerûsítését említhetjük. Ezen tulajdonképpen már régóta sokan törik a fejüket, az éppen aktuális irányzatok, stílusok elfogadtatása mindig is probléma volt (gondoljunk csak Bartókra), éppen ezért nem biztos, hogy az elérendõ cél felõl lehet mûfajt teremteni. A zenei felhasználási körök tágítása, a társmûvészetekkel való együttmûködés szintén a nyitottság jellemzõ eleme. A csapat bõ négy évvel ezelõtti koncertje után is ezeket gondoltam és most sincsen ez másképpen. A Bang on a Can-t Julia Wolf, David Lang és Michael Gordon alapították 1987-ben. Talán már annyira feszült a New Yorki szcénákban a légkör, hogy nem állhatták, létrehoztak egy zenei mûhelyt, aminek keretében fesztiválokat szerveznek, felvételeket készítenek, lemezeket adnak ki, stílusirányzatokat karolnak fel és igyekeznek kísérletezni. Számunkra Michael Gordon neve lehet ismerõsebb, Weather címû koncept-lemeze nálunk is megjelent: ügyes utalás, már-már parafrázisa Vivaldi Négy évszakjának. Nem tartalmilag, hanem formailag tûnnek elõ hasonlóságok, melyek alapján akkor le is szûrtem gyorsan, hogy Gordon a legtehetségesebb tagja Bangon-éknak. Amúgyan a nagy századvégi összegzésbõl nem lesz semmi, elég vérszegény kísérletezésnek tûnik, inkább tartom a semmitmondás kánonjának, a nyolcvanas évek környékén létrejött minimalista– és gesztuszenék keretbefoglalásának, de semmi esetre sem avantgárd mozgalomnak. Persze ez a semmi is valami, irány a népszerûség, a könnyen befogadható és a didaktikus elõadásmódnak köszönhetõen bárki számára értelmezhetõ zenék legalább kiszakítják a nagyérdemû egy részét a különféle popcsatornák bûvöletébõl, és figyelmük valamelyest a valódi hangszeres zene felé irányul. Aki pedig kicsit tapasztaltabb a modernizáló, de nem modernista zenevilágban, hamar rátalál a nem is olyan távoli indíttatások gyökereire. Mondta is valaki a koncert szünetében, hogy indul haza, ezeket a Glassokat már unja. Philip Glass zenéibõl egy sem hangzott el, ugyanakkor tudjuk, mit jelent a Glass-oskodás, az olcsó, rövid frázisokból összetákolt hatásos aláfestõzene mély értelmû interpretációja. A Bang on a Can erénye, hogy némiképp gondolkodik, sõt továbbgondol tendenciákat, ezért Glasst csak hébe-hóba tart mûsorán, inkább merít saját társaságának komponistáiból.
| ||
Az All-Stars utótag jelöli a hattagú formációt, az utazó küldöttséget, akik hintik világszerte az igét és szippantják a közönséget koncertjeikre. Mindig telt ház, többé-kevésbé értõ közönség, a gyakran idõigényesebb, tételközi átállásokba sem tapsol bele senki. Evan Ziporyn a vezetõ, a klarinét különféle válfajain játszik, és vezényeli is a szextettet. Helyesebben megadja a ritmust, õt figyelik a többiek, de annyira összeszokott a produkció, hogy különösebb egybetartás nem is szükségeltetik. Mellette bõgõ, cselló, zongora és orgona, elektromos gitár és ütõsök a vibrafontól a gongon keresztül a hagyományos dobszerelésig. Mindenki kiváló játékosa hangszerének, néha úgy tûnik, hogy egyes elemek rögtönzéseken alapulnak, végül azonban kiderül, hogy a véletlenszerûség is a kompozíció elõre leírt része. Nagyszerûen árnyalt dinamikákkal találkozhattunk, igaz, ez szükséges az erõltetett gesztusokból formálódó szimbolizmushoz, a formába öntött radikalizmushoz. Kérdés, hogy tekinthetjük-e szélsõségnek, ha a szélsõség nem öntörvényûen magától értetõdõen ér bennünket, hanem egy pontosan eltervezett konstrukció részeként jól kiszámítható pillanatban megszólal. Ezt nevezem formai mintavételezésnek, amikor bármi hasznosítható anélkül, hogy önálló értékét figyelembe vennék az alkotók. És már megint a befogadhatóság kérdésénél járunk: hiszen mi másért építenék fel ily módon szerzõk mûveiket – azt a veszélyt is vállalva, hogy a legvégén a hallgatóság fejében csak a hangulat marad meg –, ha csak nem azért, hogy mennél jobban megtöltõdjön a nézõtér, mivel senkinek nem okoz fáradalmat a napvégi levezetõ hangfolyamon való részvétel? |
