|
Halász Tamás |
|
Mint egy veszélyes vegyi áru, vagy különleges figyelemmel adagolandó gyógyszer leírása, olyan Csabai Attila legújabb koreográfiájának ajánlószövege. Alkotói névsora felett ez áll: „összetevõk”. A darab címe magyarul pedig annyit tesz: mérgezõ. A korábban kötött alkotói körrel dolgozó Csabai mellõl lassan eltûnt a KompMánia „kiinduló” csapata. Új elõadását már a „KompMánia – Ex” megnevezésû – nyitott – formáció viszi színre. A koreográfus halad a maga kijelölte úton, változó játszótársakkal. Legújabb táncjátékának padlóján rikító, sárga nyilak mutatnak határozott irányt. Játékosai közt egy-egy korábbi elõadásából már ismert, illetve vadonatúj arcokkal egyaránt találkozunk. Az elõadás atmoszférája azonban nagyjából azonos azzal, amely az elmúlt néhány év Csabai-koreográfiáit is belengi.
A táncos-koreográfus korai, puhatolózó, de óvatoskodással egyáltalán nem vádolható darabjai (melyek közül volt, amit önállóan, és volt, amit társalkotóként jegyzett) generációs útkeresés ábrázolatainak is felfoghatók. Hõsei szerepkörüket, jelentésüket, helyüket, testüket, identitásukat keresték a felnõttkor küszöbén, vagy annak elsõ lépéseit téve. Az azóta önálló útra tért, majd az L1 független táncmûvész-köréhez csatlakott Ladjánszki Mártával a KomMánia elsõ négy évében közösen (társalkotóként) dolgozó Csabai egy térfélt határolt be és vett vizsgálat alá. Az indulástól kezdve rendkívül intenzív és izgalmas vizualitással dolgozó – e két alkotó meghatározta – formáció a Nõ és a Férfi szerepét, viszonyát vizsgálta, „in situ”. A Lélekéberség (1997), a Mikor iszom a semmit… (1997) vagy a Szomorú szimfónia (1998) címû alkotások fémjelezte idõszak egyre különösebb, egyre merészebb aspektusból vizsgálta a két nem viszonyát, mutatott be sajátos, avagy tiltott határátlépéseket. Csabai az elmúlt két év során készült munkáiban azonban elkezdte „házon belül” véghezvinni közelítési kísérleteit. Bizonyos fokig magába- vagy összeolvasztotta, androgünné tette alakjait. Önmaga vagy férfitáncosai gyakorta nõként, vagy nõi szerepekben, nõi posztokon jelentek meg. A koreográfus az egymásban lakó nemeket kezdte vizsgálni. Cybergésák (2001) címû elõadásában partnerével, Gergye Krisztiánnal a hírneves párizsi-amerikai író-életmûvész, társasági ember, Gertrude Stein és társalkodónõje, kedvese, Alice B. Toklas bõrébe bújtak, hogy abból idõvel kivetkezzenek. A KompMánia elõadásain hangsúlyos, túlzó nõi attributumok (tûsarkú cipõk, boák, a legkülönbözõbb ruhadarabok) kerültek férfiakra. A gyakorta harsány, karikírozott, kiélezett külsõ mögött azonban intenzív, elemzõ belsõ szerepjáték-kísérletekre is sor került. A bizonyos fokig perióduszáró összegzésnek is felfogható Homo non est (2000) címû produkció bõvebb kontextusba helyezte e kockázatos, merész útkeresést. E felvállaltan önéletrajzi elemekre is épített munkájában – melynek szórólapjáról a szerzõ mint kisfiú pillant ránk – Csabai egyszerre kereste a magyarázatot, veszélyt és feloldozást, a konfliktust és a megnyugvást. Legutóbbi, 2002-ben készült, /Verziók (vagyis: perverziók) címû alkotása pedig már kimondottan a „huzat”, az öltözék és az alatta szorongó, kinyíló vagy magába forduló élõ ember viszonyát vizsgálta, idõsíkok, korstílusok közt mértékkel, a viselettörténetben mértéktelenül tett utazásokkal. A Toxic kegyetlen és többé-kevésbé mai, de legalábbis „egyetlen idejû” munka. Csabai eddigi munkáihoz képest szokatlan módon: körbeülhetõ. Vagyis színpadán minden, mindenkihez közel van. Lelkileg, az azonosulás lehetõségét tekintve azonban nagyon messze. A táncosok gyakran kezdenek, provokálnak szemkontaktust karnyújtásnyira ülõ nézõiktõl. Ez együtt nyugtalanító kontrasztot, erõs és kényelmetlen élményt eredményez. A Toxic játékterét sárga szaggatott vonal, egy négyzet jelöli ki. Olyan, mint a fõutakon, aszfaltozáskor, a szembesáv egy részére átterelt forgalmat jelölõ, ideiglenes, rikító osztóvonal. A térben egy széles, a teljes átlót átfogó, sárga nyíl, illetve rá merõlegesen, vagy vele párhuzamosan futó további hat rövidebb található. A nyilak kiindulópontján tonett-bútorok nyugtató szépségû íveit idézõ, különös, embernél magasabb csõállványok, leginkább modern vonalú ülõbútorra emlékeztetõ építmények állnak. A szép idomokról, fényes láncon egy-egy sárga, arcot is elfedõ, kapucnis kabátba csomagolt alak függeszkedik. Látványuk egy sci-fikben látható, emberkísérleti-laborra emlékeztet. A nyilak hegye egy groteszk objektumra mutat: hatalmas befõttesüvegekben, zavaros lében gusztustalan kotyvalék ázik. A lében zsilettpengét, csikkeket, csirkelábat silabizálhatunk ki. Az üvegeken narancssárga fejhallgató. A távolról elsõre kovászos uborkának látszó „undor-befõtt” hat példányban látható – minden függõ alakra jut egy. A körbeülhetõ tér bejárattal szemközti falán fehér vászon, amelyre egy folyamatos színes folt-átmeneteket produkáló olajlámpa tarka képe vetül.
| ||
A kaleidoszkópra és holdkorongra egyként asszociáltató vetített folt alatt pedig ott áll a Bádogember. Az emberben egyszerre összeáll a kép a sárga nyilakról, a sárga útról. A kedves, szentimentális figura, ezüstre mázolt arccal, fején imbolygó tölcsérrel az Óz a nagy varázsló színpadi verziójának édeskés dalát playbackeli. Túlméretezett bádogvértjében, sután álldogál mozdulatlan testtel, pipaszár lábain vastag zokniban – gyakorlatilag az elõadás végéig egyazon pózban. E passzív szereplõ nem új figura Csabai munkáiban. Homo non est címû koreográfiájában, egy magas paraván tetején a most a Bádogembert alakító Fürtös György volt látható törökülésben, egy órán keresztül tartó, súlyos mozdulatlanságban. Az izgalmas fényekkel megvilágított, attraktív, még alig éledõ térbe játékmesterként érkezik Csabai. Hórihorgas termetén – lassan állandóvá váló kiegészítõ – egy roppant, tûsarkú cipõszörnyeteg dob még tíz centimétert. Testét hófehér vegyész-szkafander borítja, arcán fehér maszk, fején hetyke keménykalap. Az állványokon függõk kikászálódnak kabátjaikból. A hat, ugyancsak körömcipõt viselõ alakból öt nõ (Báder Nikolett, Bodnár Ági, Gressó Nikoletta, Kovács Martina, Miriam Friedrich, Szenczi Fruzsina). A hatodik, a férfi (Petyi János) kibontakozva a kabátból, nyúlt gumijú, lötyögõs alsónadrágban indul el a nagy nyílon, majd a „varázsló asszisztense” lesz, kalapot kap – a hatalom jelét. A kétrészes, „szexi” fekete alsónemût viselõ nõk a derekukra pányvázott láncon függve riasztó-zavarbaejtõ, egyszerre erotikus és torokszorító, szado-mazochisztikus, lebegõ táncba kezdenek. Karnyújtásnyira a színpadot körülülõ nézõktõl. A – mintha húskampókon himbálózó – nõk lebegõ tánca a szexbárok kirakatában, rúd mellett rángatózó csábtündérek mûsorát, ezt az emberi jogok és méltóság elleni sivár merényletet juttatja az ember eszébe. Az ötök lassan kicsusszannak a pányvából, leveszik addig az õ arcukat is eltakaró fehér maszkjaikat, és a félhomályban körülveszik a szkafanderes játékmestert.
| ||
A férfi körül rajzó, bikinibe öltözött széplányok csoportját szemlélve lehetetlen, hogy ne jusson az ember eszébe a kereskedelmi televízió messzi idegenbõl licencvásárolt, emberkereskedelmi társasjátéka, de erre a nyomasztó világra oly sok minden más is asszociál ebben a szomorú valóság-táncjátékban. A férfialak a hosszú sárga nyílra dönti az egyik, lemeztelenített táncosnõt, és gondosan, teste minden részletére kitérõn végignyalja, arcával mintegy áttolva a testet a színpadon. Pornográfia? Botrány? Ha belegondolunk, hogy hasonló jeleneteket itthon (is) több millió tévénézõ, fõmûsoridõben, akár estérõl estére megtekinthet, nem az. Ha azt is hozzávesszük, hogy az állami mûsorszolgáltató telekommunikációs társaság jóvoltából keménypornó juthat el több millió magyar háztartásba, tulajdonképpen akadálytalanul, akkor nem az. Látványnak túl kemény ahhoz, hogy a puszta öncélúság vádját ne vonja – akár csak pillanatokra – magára. Csabai alkotói radikalizálódása, szomorú, kiéletlen, beteljesíthetetlen, artikulálhatalan erotikával zsúfolt munkái sorába beleillik, akárcsak hamarosan következõ ellenpontozása. Az alak – maga a koreográfus – e jelenetet követõen a másik férfihoz lép. Annak meztelen felsõtestére veti magát. Végignyalja, végigcsókolja õt is. Ez alatt a nõk a fejhallgatókhoz kúsznak, és fülükre teszik. Mintha elviselhetetlen hangerejû zene üvöltene fülülkbe, testük rángatózni kezd, szájuk habzik, izmaik megfeszülnek. Csabai koreográfiája egyfajta közérzet-jelentés, az embert mind szorosabb fojtóhurokként fenyegetõ, nem csekély szexuális töltettel rendelkezõ, kortárs erõszak-rend vázlatos „portréja”. Nem társadalomkritika, a darabnak, az alkotónak ilyen ambíciói nincsenek. Inkább egyfajta esszencia, mûvészi párhuzamtétel, kortárs táncmûvészeti valóságshow. Mérgez, valóban. Rossz nézni. Persze. Záró képében pedig úgy tûnik, feloldoz, pedig dehogy: felcsendül az Óz-film legismertebb melódiája, és a Bádogember megmozdul. Suta zoknijában, rozsdás tagjaival lassan átbiceg a színen. Megáll egy ponton – erõs fény vetül csillogó alakjára – és nem mozdul többé. A zene elhal, taps van, erõs fények, felállunk és kimegyünk. Õ marad. Nincs olaj, nem maradt. Csak a rozsda. A mozdulatlanság. |
