|
Tandori Dezsõ |
|
Legyen most ez. Nemcsak a mû-értõknek. Magunk, akik az úgynevezett mûvet csináljuk (ezt az egészet mûveljük), magunk sem látjuk mindig oly hamar – nem látjuk (be) olykor soha! –, mi kerül a mûbe, belekerült-e, amirõl a mû állítólag szól. A mû szólhat persze arról is, hogy manapság-ez-úgy-mûködik-a-század-végén, mit tudom én, az új évezredben etc., hogy a mû nem szól semmirõl; vagy hogy a mû arról szól, hogy a mû semmirõl se szól stb. Ez mind szép és igaz, kényszerûség és elhatározás, de én, „paraszt-ami-vagyok”, próbálom e nem-racionálist is racionálisan (is) megnézni. Megjegyzem, fura szervességként (mert az azért csak van! naná) a múltkori egyik Balkon Duchamp-cikke megérintett (sok más egyéb mellett), hogy akkor hát duchamp-i módon mûködne (is) a XX. század végének mûvészete, s ebben nagy igazság van. Eltekintve attól, hogy pl. az én nagyon nagyra szeretett Ellsworth Kellym, sok más egyéb, pl. „hagyományos rajz, is” mellett csinált ilyen kromatikus négyzetegyüttest, „a” színekbõl, mellesleg a szivárvány színeit is, megszokott rendjükben, megfestette, s most hagyom azt, hogy az õrületes fekete-fehér variációi, parányi esetlegességeikkel, kerítés-és-zebra-rács és kétszersült-lapok, karib szoknyaanyagok stb. nem lehettek volna meg nyilván (tessék! mibe kerül a mû!), ha nem csinálja a kromatikusat is, és egy ilyen izét, mint ez: 
– mellesleg legújabb Kelly albumunk, ha jól tudom, az „Ellsworth Kelly in San Francisco” borítója, úgy értem, Ellsworthy Kelly-közkincsünké, 2002-2003, a mû címe Spectrum Colors Arranged by Chance, borítója, e mû részlete a borító, és nyilván lesz, aki Klee-t kiált, feledkezvén mind a húszas évek (akár dán, ld. Humlebaeck etc. múzeum) mestereirõl, meg Albers is volt ezzel, sokan, mert hogy roppant nehéz kisajátítani így bármit, s minek is kéne, a „chance” mûvészeinek neve is beugrik, hagyjuk, de az ilyen kromatikusság összefügg az effélékkel (érdekes mûfaj, elérhetetlennek gondolt társakat-mestereket csak repró kedvéért utánozni próbálni, meg se próbálom, de hogy mirõl van szó, errõl:)  s ez még amolyan állat-fej is, tehát nem így kéne, kicsit paravánosak a Kelly-mûvek, ha ilyenek, és a „Lassan vonul a roppant paraván” a (talán) kicsit olcsóságba (könnyen) hajló, bár a sivatagba – Christo módjára – berajzolható egy nagy paraván. Na tessék, ez már nem klee-i, ld. tuniszi etc. Nem, nem Etiópiába megyek, mondtam, ahogy szintén a múltkori örvendezésemet hallhatta a Fõszerk. itt, s ezt kérdezte: „Etiópiába mész?”, mikor azt mondtam, eléggé nagy dolog történik velem, nem, mondtam, épp most veszítgetem el az érintkezési képességemet (vágyamat? képességemet? s ezt általános emberiekre kell gondolni: no vonat, no aláírás, no odamenés, no adott-idõre-menés… a múltkor így el is estem egy nehéz cipõben egy lépcsõn, nekem a tér-elem maradt meg a dolog állítólagos értelmébõl (rabságából, hogy mennem kell valahova, s nem Totyi madaramnak krumplit, salátát etc. venni csak a piacra, elintézni a párszoros kétdecizést, s akkorra már, mondjuk, reggel hétre, jókat-rosszakat dolgoztam is ½ 4-tõl, aztán a kétdecik hatása a postás utánra kimegy, alszom félórát, és hajrá, együtt lehet lennem Totyimmal, dolgozni lehet d.u. mit tudom én ½ 2-tõl este, míg el nem fárad az ügy, szememmel végképp nem látok, és este kilenckor már aludni is akarok, erre rá kell pihenni), de a két lábam is majdnem elvesztettem. Mert hogy ebbe a „mûbe” (a múltkor), ahol a kör négyszögesülése volt a „vicc”:  mondjuk, vázlatosan tényleg, ebbe hogyan került az én esetem, az újabb (a lépcsõn színjózanul – itthon pia nincs! – hajnali elesésé), nem sejthettem. Szintén hétkor, a Clarkon (tér, Lánchíd, Alagút) álltam szabályosan, vártam, hogy a Fõ utcából érkezõ tûzoltóautó merre megy, vagyis hogy elmenjen. Nyomulni kezdett „felém”, nagy, sok tonnás szer-vagy vizeskocsi, s elhatároztam (azonnal, a fejemben, mindenemben, amivel írok is, más ilyen dolgokat is „elhatározok”, szükségesnek ítélek, „legyen így”-nek etc., elhatároztam, hogy ez az autótömeg pe-  dig be fog menni a „grupp”-körforgalomba, de nem ez lett, csak egy sávnyit nyomult, s az Alagútba akart bemenni (ment be), de akkor én már léptem egyet, a kocsi elébe törekedvén (akaratlan, de objektíven). Mert én a kocsi útját meg akartam ítélni, a szemem v. az agyamban valami processzor így döntött stb. Szerencsére lassúak voltunk mindketten. Különben? Ezt sokfelé megírtam, és ott ki is éltem rémületem (ahogy kanállal szednek össze; ahogy itt, pátriámban meghalni ízetlen s pótkávéilag borzalmas, botrányos, gyalázatos; ahogy ÍGY, üvöltöm, túlélni… és élik túl, törzsként… nos, a fentebbi tér-rajz, a Clarké, teljesen olyan, utóbb jöttem rá, mint egy ilyen csonkolt törzs. Ez a tûzoltóautó-által-csonkolt törzsem, ahogy az írásom címében elneveztem, „A tûz testcsonk”, ilyesmi is lehetett volna. Érdemes nem elgondolni, hogy fest az ilyen OTT, s ha túlélõ, hát… Ezért mondtam Fõszerk.-nek, itt, kis kieg.: nem érintkezem… kivéve tûzoltóautókkal. Ami már a lerajzolhatatlan (s nem kerülhet a tér-út-csonk mûbe): hogyan került volna relációba egy ilyen vég azzal, hogy ilyen – mondjuk? – kacifántosan élek etc. Nyilvánvaló senki sem él kacifántosan, ha így v. úgy él etc. Vagy „hol kezdõdik a mondat”? Mi van benne, mi is rég izgat, a G. Stein-mûben (ha már Duchamp): a rose is …etc. Nekem: e rózsa-e rózsa-e rózsa-e rózsa-e rózsa- v. csak: ró legújabban, mert õ ró engem, e rózsa dolog ró engem a papírra. És Ellsworth Kelly is rajzol növényeket stb. Vagy a rozéval is volt valami változatom. Mellesleg: „mondás”, írás…vagy ha a „képzõ” eszközökkel (installációig, a semmi-látványig stb.) el akarunk mondani valamit, beugrik Wittgenstein. Miután oly sokszor gyötört engem a  közhelye, még homokórának is vettem a 8-ast, abszolút: „Hol helyezkednek el a homokszemek ebben a homokórában?” c. feladvány a részemrõl:  mondom, közhely, mert variálható (nem attól közhely!), a végtelenjel is homokóra (sõt! na, nem is oly közhely, megvolt ez már?), Rimbaud, sivatag, homok, végtelen, Rimbaud lábát amputálták, mindent megbánt (akkor, állítólag), Clark, Rimbaud-könyv (az lett volna a „Talált tárgy”-nak, „A. Rimbaud a sivatagban forgat”, tudható), és akkor Wittgenstein. A sok „Nekem nyóc”, „Emmá nyóc” után ugrott be, ellenõriztem: Wittgensteinnél a „még ennyit se kellett volna mondani” mondás (= amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni etc.) a 7., utána jön a 8.! – Érdekes, visszatévedtem egy rég hanyagolt kocsmába. Sajnos, minden kocsmai helybõl kiszerettem! Ld. érintkezésképtelenség. S pontosan kifogom egy régi haveromat, akinek ez a dolog van, térd alattról, s mesél is, mi van „ily helyeken” informatikus õ, s informál engem, íme. Borzadva hallgatom (nem is! a Clark után se borzadtam, mentem a piacra, Fény u., végigittam három kocsmán kétdecizve, aztán haza, dolgoztam tovább, Totyi is „várt” stb.), „van, aki pisztollyal megy be”, mikor már a bal kezének, keze fejének levágása is fenyeget a jobb kar után; vagy ahol csak csonkja, törzse van valakinek, se keze, se lába. A múltkori rajzomban ez benne volt? Az itt idézett rajzomban. S Rimbaud fegyverrel kereskedett, ha igaz. Etc. A H. János utca sarkán, buszomra várakozva, pár nappal a tûzoltóautó után, beugrott két verssorom. Nem kommentálom: „Paper Star, sugaradba/ tintát csorgat a…” A „vak”, igen, azonban a „vak micsoda”? Vak fény? Olcsó, aránytalanul érdekeskedõ, rám nem is nagyon jellemzõ. Na, megnézzük otthon. |
||
| xxxxx | ||
|
Közben még, legyen itt belõle egy jó példány: TD (64) A sakk éve  Ez egy Nagy Mezõ Kérdés, s köszönhetem egy bizonyos Raymond Smullyan Scherlock Holmes visszakövetkeztetõ-sakk könyvének is, amit fordítottam. Mármost kínos lenne (még nem vagyok 65!), ha a 65 mezõ a Clark lett volna, nem? Hát igen. S benne volt ez a mûben! Maradjunk inkább a derûnél: Mindenki sziget. (Felmegy a függöny. A súgó.)  Na? Arra megy föl a függöny (a függöny maga a darab?! A Nap a súgó), hogy mindenki sziget? Mire és hogyan ment volna fel a függöny, ha a Clarkot túlélem, beszállítanak (?kit? mit?!), s ez a ki-mi magához tér, a Rimbaud-énál rosszabb állapotban? (Ha van fokozás itt.) Felment volna nekem a függöny, úgy, ahogy eszméletvesztések után hirtelen óriási fényesség van… hagyom. Itt szabadon lehet (Albers, Klee, Kelly etc.) kromatikusan change-ezni. Szigetként, érintkezésvesztve. |
||
| xxxxx | ||
|
A vers címe ez volt: Paper Star. Ide kell idéznem. A kilencvenes években íródott. A Fõmû c. kötetben van (pl.), s nekem…de ne szaladjunk elõre, a tûzoltóautónál se kapkodtuk el. Még közbeiktatom: tér-elemek. Ahogy azóta is félrehatároztam két nagy autó várható irányát stb., rettegve gondolhatnék rá: mi lesz, ha nem csupán a tûzforró lábos fülét akarom megfogni, lévén hogy „nem annyira tûzforró lábossal, vízzel” stb. nagyobb baj nélkül érintkezhetünk (szoktunk!), nem, hanem az utcán úgy ítélem meg, „Istenem, átmehetek e kocsi elõtt, ha találkozunk, hát fifti-fifti”, de ezt eszelõs öntudatossággal. Honnét kezdhetek „egész lényemmel”, valómmal, mit tudom én, kéne tudni, bandzsítani? Még valamit: tér-elem: tér-elem lettem volna a Clarkon én, külön vitték volna a lábaimat etc., és elhamvasztva, a Tabánban, verebeim emlékhelyén is botrányosan „pihentem” volna: hiányos por-alakban; ez kis mellékmegoldás a belül zárt homokóra tartalmához is; ott lett volna mindenem? ez mely mûben volt benne? sajnos, úgy is „határozható, hogy benne volt. Nem! Kellemesen: „ilyesmire” annyit igyunk, hogy feledjük, de nem annyit, hogy elõvigyázatosságokat utána aztán szintén (feledjünk). A Paper Star c. versem azzal döbbentett meg, hogy tematikus ugyan, mégsem tud meg belõle az Olvasó szinte semmit arról, amiért az én lelkem nagy fölbuzdulásomban e verset írtam. Elvitte a mûvet a pampapa pampapa pampam ritmus- és vele a rímkényszer. (Weöres Sándort se hagyjuk itt említetlen. S bár mottóban megadok pár paramétert, ki tudná pontosan: Londonban, az évet már magam sem tudom, hát mikor még jócskán jártam oda, egy madárboltban vettem egy citromsárga gumilabdát a Szuszi kutyánknak, aki azonban nem volt velem a Hyde Parkban, hát én játszottam a labdával, várván, hogy induljon a versenynap, és a közelben lévõ jó 15 pazar (vagy kevésbé pazar) fogadóiroda egyikén megkezdjem aznap délutáni játékomat. (Az idõ eltöltésére fõleg, ld. belül zárt homokórák.) S volt egy Paper Star nevû ló, akit helyezésre tettem (jobb helyeken ilyennel is lehet szépen nyerni, nem úgy, mint általában nálunk), s egy-két futam szünetében visszamentem a Parkba, ráírtam egyszer a sárga labdára, hogy Paper Star, mígnem a szél elvitte, be egy Round Pond nevû tavacskába, melyre madarak szálldostak, meg a felhõk beszürkülésének is madár-színe volt, és nagyon átéltem halott Cicánk (Szpérót így is neveztük: Cicánk!) emlékét, s a többi. Aztán megírtam és befejeztem verset, s a Clarkon mely elem nem akart beugrani: a vég! A végszó a vég, s ez nem akart bekerülni nekem a mûbe, a mû-emlékbe, az emlék-mûbe, az emlék-mû, ld. Arany, hogy õ pontatlanul idézi épp a legkedvesebbjeit, viszont a fény…már mondtam. A vers tele van színnel, formával, fõleg ha hozzá vesszük a kötetben azt a verset, mely E. Hoppernek a nevezetes szoba-napfény képére készült, s ott élesen vannak egymás mellé rakva a színek, s valami tér is kerül. Meg a terek is kerülhetetlenek. Egy szinesztézia: addig fogdosom lábam, kezem, boldogan, hogy emberek kezére nem kerültem hát, mígnem kiderül: hoppá, észre se vettem, vakulásom (van, d.u. sajnos már!) addig jutott, hogy nem is látom a tûzoltóautó színét, sõt! Nem lesz szabad kint járnom, de az is tény, hogy félrehatározni se fogok dolgokat. Öntudatosságom vész, mint Szép Ernõ mondaná, s (joggal!) azt hiszem, már meghaltam. Elnézést-kérésül a vers. A indoklás: ha versek írása mellett „rajzolgattam”, most egy „rajzos lapba” legyen egy ilyen vers-elemzés (maga a valami nagyon részletes elemzés nem fért, nem is kellett hát?). Egy kis labda emlékére, mert Szpéróm emléknevét ráírtam Londonban |
||
| ||
|
S volt akkor még, 1969/70, körbe leírva, egy kávés doboz köré: A fõnévi igenév átalakulása hat személlyé: Címe: Duchamp-öröknap 
Ja, átváltozása inkább. Rose, rose alapon örök kör. Mert hogy akkor „a fõnévi igenév átváltozása hat személlyé” az =„a fõnévi igenév átváltozása hat személlyé”, nagyon is az, de mennyire az, világos. Szeméj – az magyarul a szem éje, hm. Rajz és írás. Kilõve, nekem, Duchamp-nál a „6”, Witti a „7”, jött a nyóc. Ja, érintõk (tûzoltóautók is) kíméljenek. Adott esetben, persze. Ennyit a körjárásról. Rilke alapján: „Kört jár velünk a Fõ utca, a Clark…” Mit mondjak? „Vagy te ne érintgess mindent”, ez hirtelen a megszólaló világ válasza. „Így dolgozzak?” – „Jó: vagy akkor helyesen érintgesd, amit.” (Ha a világ túl sok fontos elemérõl kellene mint ellenességrõl beszélned, érthetõ, hogy hallgatsz, ez az érintkezésképtelenség.) S egy képzõm. filozófiai megj. Antal Istvánnak: mi az osztás? A Kelly-mûé: ha részletét közöljük, vagy ha másoljuk, azaz kivonatoljuk úgy, jellegben, hogy az az, mégsem az? Melyik a közelítés valódija? Amikor egy mûvet nézünk, így – hogyan kerülünk belé? Belõle mi kerül belénk? (Csak ne a tûzoltóautó alá, Robi!!!) |