|
Krasznahorkai László |
|
1. Áll a sorban, még öten vannak elõtte, de emiatt nem nyugtalan, a vonatot el fogja érni, tehát nem emiatt, s az állapotára amúgy sem alkalmas a kifejezés, hogy nyugtalan, mert sokkal inkább úgy fest, mint aki elvesztette a józan eszét, a szemei égnek, õrült mód ragyognak és mozdulatlanok, mint egy ugrani kész vadállaté a támadás elõtti utolsó pillanatban, jobb bele se nézni senkinek, és nem is néz bele senki, aki balszerencséjére elkapja a híres festõ tekintetét — aki elõtte áll, az nem mer visszafordulni még egyszer, aki meg mögötte, az igyekszik másfelé fordítani a fejét, nem lehet állni ugyanis ezt a tekintetet, mivel teljesen nyilvánvaló, hogy Monsieur Hodler magán kívül van, látszik rajta, hogy elég egy ártatlan bármi, és Monsieur Hodler azonnal felrobban, rátámad bárkire, tényleg, mint egy végtelenségig felingerelt állat, mint egy beszorított vad valami nyilvánvaló túlerõben, amellyel szemben a legmesszebbmenõkig reménytelen minden ellenállás, épp ezért olyan, amilyen, és ez az, amit látni rajta, és látja is mindenki, aki ezen a kora délutánon, l909. november 17-én az egyes gyorsra jegyet váltani most beállt a pénztár elõtti sorba. 2. Fogalma sincs, mit nézik ennyire, a legszívesebben felrúgná õket mind, egyetlen ökölcsapással darabonként leterítené az összes kíváncsi alakot, egyáltalán, hogy képzelik, hogy megtehetik, hogy rátámadhatnak ezekkel a bárgyú mód agresszív oda-oda pillantgatásokkal, mit képzelnek ezek, szorítja össze a fogát, meddig fogja tûrni, hogy ennyire brutális módon belegázoljanak a gyászába, mert senki nem hivatkozhat arra, hogy nem tud róla, az egész város errõl beszél, tegnap óta a legutolsó pékségtõl a legelsõ szalonig, Eaux-Vives-tõl a Rue de Grand-ig mindenhová eljutott a hír, és ez arcátlanság, szorítja ökölbe a kezét, a gyászába való teljességgel megbocsáthatatlan, tûrhetetlen, alattomos beavatkozás, és mért megy ilyen lassan ez a kibaszott sor, mi a lófaszt szarakodik a pénztáros annyit azokkal az átkozott menetjegyekkel, és még mindig öten vannak elõtte, hogy a fene rohassza rájuk az eget, meddig kell még itt ácsorognia, a vonat is nemsoká indul, egyáltalán, az se olyan biztos, hogy el kell mennie, tényleg, ne forduljon ki inkább ebbõl az átkozott sorból, ne menjen inkább haza, ne hagyja az egészet úgy, ahogy van?!, mert legalább akkor nem látná ezeket a sunyi arcokat, mert akkor legalább nem kellene minduntalan attól tartania, hogy a végén még valamelyik barom meggondolja magát, mert úgy érzi, köteles odafordulni hozzá, és odafordul, hogy a részvétét nyilvánítsa, na, de azt aztán már nem, mondja magában Hodler, ha ezek közül itt valamelyik meg meri próbálni, akkor õ egész biztosan nem tétovázik, és fogja, és egy szó nélkül agyonüti, aki csak a legkisebb jelét is adja valami ilyesminek, egyetlen csapással, egy percig nem gondolkodik, hogy megtegye-e, tényleg. 3. Hector hozta a hírt még szeptemberben, de akkor már nem lehetett semmit se tenni, de hát egyébként sem lehetett tenni az égadta világon semmit, mert ez ellen nincs orvosság, mindenki meghal, meghalt az apja, meghalt az anyja, meghalt az összes testvér és rokon, és most már meghalt Augustine is, és neki nem maradt senkije a múltból, csak Hector Augustine-tõl, mert Augustine halott, és ezzel meghalt a múlt, tegnap óta kinyújtózott õ is, mindenki kinyújtózik, mindenki lefekszik egyszer, és nem marad belõle más, csak egy száraz pászma a kékben, az ember nem akar beletörõdni, és nem is lehet, mert úgy van megcsinálva, hogy az ember, aki marad, ne bírja ki, tudja õ, tisztában van õ vele, de hát Augustine halott, a régi szeretõ, aki mindent tudott, tudta, hogy ki volt õ egykor, és aki a végén a drága Hectort odaajándékozta neki, és ezt a Augustine-t, az õ egykori Augustine-jét mára férgek eszik, mert Augustine nincs, és már csak egy vízszintes pászma a kékben, és ezek is itt mind, lényegében véve és õvele együtt, vetett egy pillantást most maga köré, már halottak, itt áll egy rakás halott a kékben, mondja magában Hodler, de ami még rosszabb, hogy még mindig elõtte bágyad itt ez az öt, odabent meg a pénztárablak mögött az a vén szarházi, aki képtelen kiadni egyetlen jegyet is, ez most már nyilvánvaló, itt nem lesz jegy, a vonat elmegy, õk meg itt maradnak, ez a rakás halott, itt, a genfi állomáson, végleg elveszve egy teljességgel egyszerûnek tûnõ ügyben ,1909. november 17-én, amikor már az elsõ percben reménytelen helyzetbe kerültek azzal, hogy jegyet akartak venni egy vonatra Genftõl Lausanne felé .
| ||
4. A tájképfestõ nem a tájjal, hanem az üres vászonnal áll szemben, vagyis nem a tájat kell megfestenie, hanem a képet, és ezt elmondta ugyan már sokszor, kezdi el dühödten rágni a bajszát, de hát elmondott õ már sok mindent sokszor, viszont teljesen hiába, azt hiszik, hogy õ azért fest annyi tájat, mert úgymond, ez a „hálástéma” a vásznon, azt hiszik, hogy amit látnak, az szép, de csak vakok, és nem látják, hogy nem szép az, hanem: minden, de õ hiába mondogatja, és fõleg hiába festi meg, és hiába nyilvánvaló, ha bárki ránéz bármelyik képére, hogy õ nem egyszerûen egy festõ, hanem sokkal több annál: tájképfestõ, olyan, aki nem is tehet mást, mint hogy tájat fest, ami azt jelenti, hogy akkor is így van ez, ha valóban tájféle valami van a vásznon, de akkor is, és akkor is ugyanolyan mértékben, ha alakot, így hát a tájképfestõ mindig tájat, ebben az értelemben, és ezen kívül semmit, kizárólag tájat festhet, akkor is, ha alakot, ezt nem gyõzte eleget mondani, és nem gyõzte eleget festeni, de most már nem mondja, csak festi, mert minek mondja, úgysem érti senki, inkább hallgat és fest, anélkül hogy rábízhatná a gazdag vevõkre, hogy kövessék, mert eddig se tették , csak Párizsban és Bécsben, talán, ott talán igen, itt azonban nem, és ez nem is meglepõ, ha az ember körülnéz, mert ez a világ nem változik meg soha, mert Genf és Bern és Solothurn és Zürich, ez az egész mozdíthatatlan szellemi renyheség már végérvényesen bebizonyította, hogy képtelen felfogni bármit is, mert semmin nem gondolkozik el, és nem is fog soha, itt nem, ezek közt az alakok közt õ festheti az egyre döbbenetesebb és döbbenetesebb vásznakat a végleges, a nagy, a kozmikus végsõ felé, itt teljességgel reménytelen, eddig az volt, hogy nem értették és nem vették, most meg az van, hogy nem értik és veszik, így hát csak az változott, hogy most már nem szegény, hanem gazdag, de változatlanul és a legteljesebb mértékben: egyedül, pont, mikor már azt hihetné, hogy ennek a sivár értetlenségnek vége, mert nem, nem lesz vége, úgysem értik meg soha, mit jelent tájképfestõnek lenni, állni egy táj elõtt, és akkor az most mindegy, hogy táj a Grammont-ról vagy Augustine a halottas ágyon, állni ott, nézni ezt az örökösen a halálba húzódó életet az emberi s a természeti tájban, és megfesteni, hogy ami elõtte van, mikor felnéz az üres vászonról: az minden — kinek magyarázza el?!, talán ezeknek itt az állomáson, akik csak arra képesek, hogy mindjárt belegázoljanak a gyászába?!, hogy megsértsék megint?!, hisz ha valamire, hát arra most ezektõl igazán nem számíthat, hogy méltányolnák: neki ebben a gyászban most hallgatnia kell, hallgatnia és tovább festeni azt, ami Augustine volt és ami Augustine lesz, ami Augustine-bõl marad. 5. Kinyújtózott, és õ lehúzta róla a takarót, hogy lássa pontosan az egészet, ami Augustine-bõl lett, mikor a szíve összetörve szinte megállt a fájdalomtól a mellében, lehúzta róla a takarót, mert megszokta, hogy ezt teszi a másik esetben is, amikor kint ül a Grammont oldalában, vagy Chebrex-nél vagy St-Prex magasában, amikor az agyának és a lelkének a teljes megfeszítésével lehúzza a természeti tájról is ezt a takarót, és nekikezd az üres vászon fölött nézni, aztán meg felvinni laposan balról jobbra egy vastag ecsettel vagy egyre gyakrabban magával a festõkéssel a kéket, a violát, a zöldet és a sárgát, vagyis amikor nekikezd a vászonnak, hogy egyre inkább nyilvánvalóvá tegye: õ évek óta ugyanazt az egyetlen képet festi, ahol már csak a vásznat cseréli, de a kép majdnem mindig ugyanaz, ahol a színek is, a párhuzamos síkok is, s az ég és a víz és a föld arányai is a képen mindig lényegük szerint ugyanazok — lehúzta, és látta: mi maradt, mi volt, és sokáig tartott ez így, míg figyelte megfeszített aggyal, hogy végül visszasimítsa rá a takarót, és úgy érezze, nemcsak a szíve a veszteségtõl, de megszakad az agya is, mert gondolkodnia kell, és tényleg, szinte meg is szakadt a gondolkodásban, át az egész elmúlt éjszakán, amit a halott mellett töltött, és meg is fog szakadni, állapítja meg dübörgõ aggyal itt a pénztár elõtt, hisz bármennyire tudja is, hogy amit lát, annak õ már a közelében van, azt azon a lényege szerint már sérthetetlen elveken felépülõ képen még mindig nem a végleges formában látja viszont, tudja, hogy valamit még módosítania kell, talán a sárgát koszosabban, talán a kéket durvábban, valamit valamiért másképpen kell, mint eddig tette, jó irányban van a genfi tónál, de most hogy hová pontosan, hogy mi legyen a következõ lépés, erre kell most az az agy a fejében, és erre kellene már az a jegy is végre, amihez csak nem bír hozzájutni, mivel még mindig itt áll a pénztár elõtt, s még mindig vannak elõtte négyen. 6. Valentine is meg fog halni, hasít hirtelen belé a sorban, Valentine is kinyújtózik majd, vág bele a szörnyû gondolat, és ha õ ezt már nem viseli is el, viszont így lesz, Valentine is, a felfoghatatlan szépségû, a kimeríthetetlenül csábító, az õrjítõn érzéki, tökéletes asszony is, a mostani szerelem, akihez ezúttal rohan a veszteséggel és ezzel a fájdalomig megfeszített aggyal, õ is úgy végzi, mint mindenki és minden, kinyújtózik a pászmák kékjében, ágynak esik, fogyni kezd, rászárad a bõre, beesik az arca, behorpad a melle, és lejön róla az a gyönyörû hús a csontokig, pont, mint Augustine-nél, pont ,mint az anyjánál és az apjánál és a testvéreknél és a rokonoknál a szeretett Bernben, pontosan úgy, mint minden halottnál ott és itt és mindenütt, de elõbb majd jön egy hír, ha egyáltalán úgy lesz, és õt még ez a borzalom életben találja, jön egy hír, és õ elkezd majd járni és járni hozzá, talán éppen ezzel az egyes gyorssal minden délután, amiképpen tette ezt Augustine-nel is szeptember óta, hogy mindig ott, hogy mindig az ágya mellett, napról napra, csak hogy ne kelljen meghalnia egyedül, ha eljön az idõ, talán pontosan úgy lesz minden, mint Augustine-nél — csak áll a sorban, még mindig négyen vannak elõtte, és megpróbálja elhessegetni magától a gondolatot, de nem megy, Augustine és Valentine, lüktet a fejében, s már látja is õket, a két halottat, egymás tetején, hosszan elnyúlva, mint a színpászmákat a vásznain, mint a létezés elejét és végét a kozmikus Egészben, két csontra soványodott test a beesett szemgödörrel, a kihegyesedõ orral, fekszenek kinyújtva, egymás fölött, mint ahogy a föld felett fekszik a víz, a víz felett meg a hatalmas ég, a halál kékjében fürödve. 7. Talán tényleg pontosan ugyanúgy történik minden, lép egyet elõre végre a sorban Hodler, mert minden történet ismétli önmagát, életre élet, hogy végül persze: halálra halál, gondolja elborult tekintettel, miközben õ nem a halál festõje, mondja, hanem az életé, és most már hangosan is kiejti a szavakat, a közvetlen közelében állók számára szinte már majdnem érthetõen, mert nincs tisztában azzal, meg nem is érdekli, hogy hallják-e, mit morog, az élet festõje, ismétli meg többször is, az életé, amit kimondhatatlanul szeret, szerette Augustine-ben, és szereti most Valentine-ben, ezért festi meg a legkisebb rezdülését is hosszú évtizedek óta, ezért olyan fontos, egyenesen élet-halál kérdés, hogy Augustine-ben vagy a genfi tóban ezt a rezdülést a leghatározottabb hangsúlyba helyezze el, hogy hangsúlyt adjon neki, ha látja a táji halálban, ez a dolga, és meg is teszi, mert rendben van, nem tehet mást, az egység festõje kell legyen, így hát meg kell adja magát a halálnak, de semmi nem kényszerítheti rá, hogy annak a leheletnyi ténynek, az élet jelenlétének, örökös újjászületésének a zöldben és az aranyban, ne keressen helyet, ne rakja fel ott, ahol megcsillan, helyet fog keresni neki, és fel fogja rakni, gondolja Hodler, s most abban a rettentõ mód megfeszített agyában megjelenik egy kép a genfi anyagból, nemrég festette, legalul egy erõs földes-sárga pászma fölé a víz szürkéskékje húzódik egymást követõ, egymástól távolodó rétegekben, mélységet és nagyságot adva a térnek, majd egy vékony zölddel, halványibolyával s egy mérgesebb zölddel jelzett szembensõ partja következik a tónak, mindez alul, a vászon alsó egyharmadába zárva, hogy aztán a fölötte húzódó kétharmadnyi gigászi térbe az eget fesse meg, a túlsó part horizontja fölött még valami gyönge, sápadtabbnál is sápadtabb aranyban lehanyatló napfény szétpergõ ködével, majd a magasban már csak a tiszta ég tiszta kékje, fehér felhõcsomók egymást követõ ismétlõdésével, nagyjából tizenkét egymás fölé helyezett réteg tehát, és ezzel a nagyjából tizenkét egymás fölé helyezett réteggel, ezzel a durván tizenkét halálos párhuzamossal a legnyersebben odavetve: ez a kozmoszotok, ez a Teljes, ez az Egész, nagyjából tizenkét színnel: MINDEN, Hodlertõl — és, áll most egyik lábáról a másikra a sorban, ez a tiétek. 8. Hárman vannak elõtte, és most már egyszerûen nem hisz a szemének, ilyen lassúság egyáltalán nincs, a vénember, a jegykiadó vasutas az ablak mögött, innen már élesen látja, minden lehetséges módon lassítja a folyamatot, a rendelés elhangzása után többször visszakérdezi, Morges?, valóban?, Nyon?, igen?, hát, ez nagyszerû, a legjobbakat kívánom, igazán kellemes utazásnak ígérkezik, akkor tehát Önnek egy jegyre volna szüksége Célignybe, ugye?, ha szabad kérdeznem, mely osztályra parancsolja az Úr?, á, elsõ osztályra, ez egyszerûen remek, Önnek kitûnõ ízlése van, és biztosíthatom, hogy kiválóan fogja magát érezni, akkor tehát Morges? Nyon? Céligny? Lausanne?, egyszóval így, végestelen végig, a lehetõ legkörülményesebb módon, újból és újból megakasztva valami tapintatos kérdéssel, vagy ömlengõ ostobasággal, amit ráadásul, tapasztalja Hodler dühében most már elvörösödött képpel, az elõtte állók még láthatóan élveznek és méltányolnak is, micsoda egy aranyos öreg, jegyzi meg valaki jeggyel a kezében, ahogy kifordul a pénztártól, és elmegy Hodler mellett — ezt az ökröt, rázogatja hitetlenül a fejét erre az, igen, Morges, morog hangosan elõre, igen, Nyon, igen, igen, Céligny és Lausanne, nem hallja, jóember, hogy mondják?, Morges, Nyon, Céligny, igen, adja már ki a jegyeket, arra legyen gondja, a rosseb egye meg – s mindezt a tapintatos csendbe veti bele, senki nem reagál, mindenki próbál úgy tenni, mintha semmit nem hallott volna, és mintha nem is értenék, mitõl olyan sürgõs Monsieur Hodlernek, hisz még bõven van idõ az indulásig, s biztos nem telt el még talán három perc se, mióta õ odaállt a sorba, nem értik, de még magukban sem igazán merik feszegetni a dolgot, nehogy valami kiüljön az arcukra, mert Monsieur Hodler változatlanul és kifejezetten veszedelmesnek látszik, a tekintetek félrefordítva, a szemek lesütve, még egy-egy apró köhintés, annyi se, csak a csend, s a türelmes várakozás, és valami – õt, Hodlert aztán csak még jobban bõszítõ – általános együttérzés és megbocsátás is, hisz mindenki tudja, mi történt tegnap, hogy meghalt Mademoiselle Augustine Dupin, Hodler úr hajdani modellje a szegénynegyedbõl, meg hogy mit szenvedhetett az a szegény asszony, és hogy mit szenvedhetett maga Monsieur Hodler is, meg hogy milyen nagyszerûen viselkedett azzal a szegény páriával õ, a város híres s pár év alatt milliomossá lett festõje, midõn a legjobb ellátást biztosítva neki, naponta ott ült – és órákat! – a haldokló ágyánál, így bizonyítván be erõs, hûséges jellemét, hisz korántsem hagyta cserben azt, aki a hajdani nyomorban egykor nemcsak a modellje, de a legbensõségesebb értelemben a társa, sõt egy gyermekfiúcskájuknak anyja is volt, egyszóval mindent, de mindent tudtak a városban a tegnapi s az azt megelõzõ eseményekrõl, és magától értetõdõen itt, a várakozók között is ez volt a helyzet, viszont ismerték is jól, s tudták, hogy indulatos természetével jobb nem szembe kerülni, márpedig most egyre inkább tanújelét adta, hogy nem képes uralkodni fájdalmán, s elég egy rossz szó, s még talán neki is ront itt valamelyikõjüknek, s a mostani gazdag és méltóságteljes mûvész úrból még a végén kibújik az a szintén mindannyiuk elõtt jól ismert, hajdani, durva, berni, ágrólszakadt csavargó. 9. Augustine és Valentine, visszhangzik a fejében, és nem tudja kiverni ebbõl a fejbõl azt az elõbb felmerült képet sem a genfi tóról, a minap befejezett, még cím nélkül álló festményt a megszállottan hajszolt sorozatból, nem tudja kiverni azt a tizenkét megszállott párhuzamost, s az összefüggések egy hirtelen rémületében azt mondja magában, hogy majd egyszer… majd egyszer a sárga helyett valami fémesen matt zöldeskék égjen alul, a vízre meg i sz o ny a t o s mennyiségû okkert és barnát és vöröset locsolni, és az égre is, hogy lángoljon az is az okkerban és a halott vörösbarnában, csak fent maradjon valami szürkés, baljós kék, meg a szembensõ part hegyvonulata izzon majd egy sötét, halálos, végleges kékben, mert ennek a képnek végül izzania, lángolnia, égnie kell, és akkor rögtön ezután látja egy villanásra önmagát, ahogy viszi elõre a vonat Vevey felé, de valahol Nyon és Rolle között a jólfûtött kupé ablakából egyszer csak észrevesz odalent, a sínek mellett egy az erõs szembeszéllel küzdõ, toprongyos alakot, saját magát 1880-ból, ahogy hóna alatt és a hátára szerelve, addigi mûveivel gyalogol elõre Morges felé, hogy eladja õket ott, meg egy kivert, mocskos kutyát a viharban a tó felõl, mert ha szembe is, de lényegében azért mégis a tó felõl fúj, s csap le rájuk újra meg újra, és még messze van Morges gyalog, 1880, és éhes, és a vonat l909-bõl meg elhúz mellettük, a kutya még fut a csattogó kerekek után, és csahol, aztán a szerelvény eltûnik hamarosan a szemük elõl, mint egy elérhetetlen álom, az, amelyben hamarosan majd elfoglalja most a helyét a másodosztályon, és szigorúan a jobb oldalon az ablak mellett, mert a tavat akarja látni, semmi mást, mint a tavat, hisz voltaképpen, ahogy sohasem, úgy ma sem akar mást, mint ezt a tavat látni, ahogy ez a tó a maga hatalmas terét kitölti, a vékonyka parttal itt lent, és a vékonyka parttal ott a túloldalon, s az egész fölött a gigantikus ég – csak azt a rohadt mocskos kutyát bírná kiverni a fejébõl, morogja most, de ezúttal olyan hangosan beszél, hogy a körülötte állók már tisztán értik, noha nem tudják mire vélni, hogy Monsieur Hodler most meg valami kutyától akar megszabadulni, amely nem tágít a sarkából, hiába rúgja félre, csak nem hagyja békén, csak jön, mondja Hodler ingerülten, csak vonszolja magát mellette, mintha ennek az egész ragaszkodásnak bármi értelme is volna. 10. Hideg, mondják rá, visszataszító és érzéketlen, hallja százszor és százszor, meg hogy kíméletlen és könyörtelen és brutális és részvétlen és dekadens, pedig ezzel csak azt árulják el, lép egyet elõre, hogy meg vannak ijedve tõle, mert ijesztõ, tényleg, amikor szembesülniük kell azzal, hogy itt van õ, akinek az örökös halál és a legnagyobb szükség közt kellett egy valóban kíméletlen és könyörtelen és részvétlen és dekadens világban kitörni a benne tényleg kikezdhetetlen akarattal, hogy végre igazat állítson valaki a valóságról, pedig mi az hogy hideg és visszataszító és érzéketlen!, önti el a düh az agyát újra, még hogy õ volna hideg és visszataszító és érzéketlen!, éppen õ, aki mindössze a valóság fanatikusának nevezhetõ, ha egyáltalán valaminek, de hidegnek és érzéketlennek, annak aztán nem, senki, kezdi el a szakállát tépdesni türelmetlen haragjában Hodler a pénztárablak elõtt, senki nem ér föl odáig, hogy megértse, csak Valentine érti meg, senki, egyes egyedül Valentine, hogy mit keres õ olyan megszállottan, és senki nem mondhatja rá, hogy érzéketlen, mert hát hiszen éppen az volt egész szörnyû életében olyan kibírhatatlan, hogy nem õ volt brutális, hanem Genftõl Bernen át Zürichig minden, és éppen õ volt az, aki mindezt a legmagasabb rendû érzékenységgel hidalta át, mert neki volt egyedül szíve, és ezzel a szívvel nézte a tájat, és nézi ma is, és ez a szív az, amelyik látja már, hogy minden egybe van szõve, a föld a vízzel, és a víz az éggel, és a földnek és a víznek és az égnek ebbe a leírhatatlan kozmoszába bele van szõve a mi törékeny létünk is, de csupán egy szinte követhetetlen pillanatra, aztán már nincs tovább, eltûnik örökre, visszavonhatatlanul, mint Augustine, és mindaz, ami Augustine tegnap még volt, és nem marad semmi más, csak és kizárólag a táj, az õ esetében, szólal meg ekkor a vágányok felõl a mozdony kürtje, s gyorsul föl ettõl hirtelen a sor, ahol így már csak egy kalapos nõ áll elõtte, az õ esetében, mondja ki megint fennhangon, a genfi tó, ez marad, a kinyújtott monumentális pászmák a kék halott terében, a Nagy Tér, kezd zakatolni az agyában a két szó, mint majd hamarosan a kerekek a genfi állomásról kikanyarodó szerelvény alatt, a hatalmas, a felfoghatatlan, a mindent magában foglaló Nagy Tér , amelynek végleges megfestése természetesen még elõtte van, de meg fogja festeni, éri el végre a pénztárablakot, viszont addig is, veti oda a láthatóan beijedt öreg vasutasnak azokkal az õrülten égõ szemekkel, hogy egy másodosztályt kér Vevey-ig, tudja már, milyen címet fog adni annak a nemrég festett vászonnak a tóról, tudja már, hogy Valentine-tõl, ha visszajön, az elsõ dolga lesz, elmenni a mûterembe, levenni az állványról a képet, és feljegyezni egy papírdarabkára, végül rátûzni a festmény hátuljára azt a két szót, amelyeknél pontosabban semmi nem fejezheti ki, hogy õ, Ferdinand Hodler még úton van, ám a jó úton a helyes irányba: Landschaftlicher Formenrhytmus. |
||
|
|
||
|
Felhasznált fontosabb irodalom: |
