Temetõ, sírkövek, mûvirágok, cirkusz, bohócok, maszkok, szörnyek, boszorkányok, törpék, bûvészmutatvány, halottak napja. Gedõ Ilka talán leggyakrabban visszatérõ és legmarkánsabban megmutatkozó motívumai és témái a festõ vásznán innen és „túl jón és rosszon” mintha a jelenvalólétet helyeznék idézõjelek közé, egyúttal a létezésen és valóságon túlit, a máslétet, a semmit, az alétheiát, a közvetlen látványon túli megbúvót igyekeznének el-nem-rejtetté tenni. A képek korántsem az itt is és ott is kettõsségét, inkább az itteni-rõl való fájdalmas, illúziómentes lemondást, s az ottani-val való realisztikus számvetést vizualizálják. Az ember valódi alakját, arcát és személyiségét szerepek sokasága teszi immár felismerhetetlenné, a valóság helyét a valóságon túli foglalja el, a folyamatokat a legvégsõ stádiumba való megérkezés szakítja félbe, a cselekvõ és értelmes életre a megsemmisülés árnyéka vetül, a Létet a nem-lét, a Semmi maga iktatja ki végérvényesen. Ha valahol, hát éppen Gedõ Ilka oeuvre-jének apropóján érdemes – sõt, egyenesen megkerülhetetlen - élet és mûvészet különös találkozásáról, úgy is mondhatnánk: megélt mûalkotásokról beszélni. A puszta létezés és nemlét határmezsgyéjén, zsidóként a zsidótörvények világában; „illetékes” – mondjuk talán inkább, hogy „officiális” – mester híján a mûvészetek hivatalosan megvallott kánonján kívül rekedve és rekesztve; nõként a férfiak megálmodta és kreálta univerzumba tévedve; a kiábrázolás, azaz a látás és láttatás egy életre szóló belsõ kényszerétõl és parancsától ûzve és hajtva a befelé forduló, a vakító fénytõl világtalanná váló, ám a végtelen mélységek sötétségében otthonosan eligazodó kabbalistáktól, gnosztikusoktól és misztikusoktól körülvéve; a kalapjainak széles karimája alatt megbúvó nõ nem-nélküliségével; a legszemélyesebb vallomásainak, nagyszámú önarcképének személytelen maszkokba rejtett egójával; önmagát az önmagával soha nem azonosuló én szigorú megfigyelésével; egy valóságosan bûnös világ bûneit magára vállaló bûntelenségével; a festmények pillanatokba sûrített, ám a pillanatok mozdulatlanságából rendre kilépõ epikus igényû narrációjával Gedõ Ilka képein egy különös létközi állapot elevenedik meg. A bohócokkal, szörnyekkel, boszorkányokkal és törpékkel benépesített vásznak nem a szerepek halmazára hullott ember és külvilág szûnni nem akaró, minden állandóságot és biztonságot nélkülözõ metamorfózisát érzékeltetik, hanem – ha lehet ezt mondani – annak tökéletes ellentétét: azt a sírkövekkel és mûvirágokkal teli világnélküliséget – Heidegger, vitathatatlan pontossággal világtól-való-megfosztottságról beszélne –, amilyen ez a világ valójában. Ahol immár nem az ablakokon túl felsejlõ, hanem a vakablakokba befalazott, a kitárulkozó látványuktól megfosztott, s kétdimenzióssá átlényegült kertek közvetítik és fejezik ki a perspektívákat, ha a fullasztó levegõtlenségben egyáltalán még lehet valamilyen értelme és konnotációja a távlat kifejezésnek. Ez pedig még (már?) nem az a (kafkai) világ, ahol az ember egyik napról a másikra féreggé változik (ahol még féreggé változhat), hanem az, ahol az álarcok mögé való rejtõzés a világ- és én-nélküliség valóságos – tehát semmilyen változásnak sem kitett – realitása válik láthatóvá és érzékelhetõvé, maszkok által homályosan. Itt már nem jöhet létre önazonosság, minthogy nincs kivel azonosulni, az „ön”-képbõl az „ön” végleg elveszettnek tûnik, lehetõséget sem adva arra a gyûlöletre, amirõl Nietzsche beszél: „Ha feltételezzük, hogy ugyanúgy átérezzük a Másikat, ahogyan õ érzi át saját magát – ez az, amit Schopenhauer együttérzésnek nevez, s amit helyesebben inkább úgy kéne hívni, hogy a szenvedésben való egyesülés, szenvedés-egység –, akkor gyûlölnünk kellene õt, amikor õ maga…”
|
Gedõ Ilka
Önarckép XI., 1947
szén, papír, 350×240 mm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
|
|
Gedõ Ilka képeinek spirituális szerkezetét – a festményeket akár színektõl gazdagon pompázó naplójegyzetekként is szemügyre vehetnénk – mintha a buberi alapszavak határoznák meg, ám az Én-Te alapszót, melyet „csak egész lényével mondhatja az ember” itt már elfedi, s halk fájdalommal a láthatatlan háttérbe utalja az Én-Az szópár alapszava. A remény és a reménytelenség dialektikus közhelyének itt már nincs semmi keresnivalója: nem a maszkok és álarcok pszeudovilága kelthet megdöbbenést, hanem annak végsõ tudatosítása, hogy a maszkok örökre rögzültek, levehetetlenek, letéphetetlenek, azaz mi magunk maszkosodtunk el, immár visszavonhatatlanul, az idõknek végezetéig.
|
Gedõ Ilka
Terhes önarckép III., 1947
pasztell, papír, 368×225 mm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
|
|