|
Jovánovics Tamás |
|
Kedves Tamás, Balthus-nál töltött idõm nem volt halálosan érdekes, de elmondom, amit körülbelül érdemes. Az apropó: a festõ kilenckettedik (vagy kilencvennegyedik?) születésnapja, és az ez okból megrendezett parti. A helyszín: Rossinière, kis hegyvidéki falu az Alpokban, Genftõl úgy száz kilométerre. Az idõpont: 2000. február vége. Patrick barátommal Genfben találkoztunk, ahol ebéd és jelmeztartozék-vásárlás után bérkocsin jutottunk fel Balthus falujába. Késõ délután érkeztünk, így maradt idõnk hotelunkban lepihenni, majd szétnézni. Ekképpen futottunk össze Jean Tinguelyvel, legalábbis így mutatkozott be nekünk az idõs úr, aki szintén a recepciónál lézengett. Udvarias formulák után merészkedtem megjegyezni, hogy Jean Tinguely halott. Az idõs úr, aki valóban nagyon hasonlított a híres mobil-szobrászra, erre azt replikázta, hogy õ ezt pontosan tudja, hisz õ maga Jean Tinguely, így haláláról senki sem tudhat jobban, mint õ saját maga. Ennek ellenére régi jó barátjának, Balthus-nak a születésnapjára mindenképp el akart jönni, hisz mindig is kellemes bizsergést okozott hátának Balthus feléje mutatott féltékenysége, amivel rajta kívül csak Alberto Giacomettit tüntette ki. Svájcban õk ketten jelentették számára a konkurenciát. Ez hitelesnek hallatszott, így kértem Tinguelyt, meséljen a halálról. Ezt nem tette meg. Ideje lett átmenni a bálba. Balthus chaletja úgy 4 emeletnyi, ami nem semmi egy faháztól. A kapu felett a homlokzaton hosszú elmélkedés volt bevésve a fába a halálról – talán, bár nem valószínû, Tinguely elmaradt beszámolója helyett. Belépvén a partira, jöttek szembe a beöltözött arisztokraták – álarcosbál volt – köztük elsõként Balthus japán felesége, Setsuko, aki maszkján keresztül keleti nõsténysárkányként puszilkodott össze udvarnoknak vagy Jolly Jokernek beöltözött Patrick barátommal. Én is ugyanezt próbáltam tenni, mint kiderült, teljesen helytelenül. Patrick nevetgélve elmondta, hogy inkább kezet kell csókolni annak, akit nem ismerünk még. Következõként egy negyven körüli bomba nõbe botlottunk. Patrick barátom arcon, én kézen csókoltam. Mint kiderült, megint csak hibásan, mert a kézcsókot úgy kell adni, hogy nem érintjük meg, tehát nem nyálazzuk össze a kezet. Több nõnek már nem köszöntem. Ezek után inkább a férfiak jöttek. Ránézésre is sok volt a meleg – köztük Patrick barátom is –, és mivel a testre lapuló jelmezem Arsène Lupin macskaruhás rablóról lett mintázva, sikerem nagy volt. Sok japán felszolgáló rohangált fel alá vacsorát tálalva, mikor elkapott engem két brazil, a Pithanghi(?) testvérpár, hogy az õ asztalukhoz csatlakozzak. Az õ papájuk szabja át a gazdag nõk arcait, melleit, e területen állítólag a legjobb. Csodálkozott is a testvérpár, amikor nevüket hallván én nem estem ketté. Invitálásukat viszont elfogadtam, az idõsebbik, Mefisztós fiú barátnõje miatt. Szintén brazil, de olyan, mintha Claudia Schiffer szép lenne, és ehhez kellemes ruha, tizenöt centis átlátszó magas sarkú papucs. A fiúk kifejtették, hogy szép vagyok, a fiatalabbik kifejezetten kérlelt, hogy menjek el vele, de én kapásból bevallottam hogy a lánytól vagyok oda, és hogy bennem buziból két gramm sincs, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy otthon vár rám feleségem és elbûvölõ két kislányom. Erre a Mefisztós beizgult, és három percben a „kislány mint olyan” gyönyörûségérõl beszélt. Patrick barátom említette késõbb, hogy amikor õk találkoztak, neki egy közelmúltban látott jelenetet mesélt: egy marha baszott egy disznót, és hogy ez szerinte gyönyörû volt. Végül azzal váltunk el, hogy én mindenképp meglátogatom õket Brazíliában, és ott õ (a Mefisztós) napi háromszáz nõt biztosít nekem.
| ||
Vacsora elõtt volt még egy jelenet: Patrick barátom rohan hozzám, hogy siessek a bálterembõl fel az egyik szalonba, mert lehozták oda Balthust, nagyon rossz állapotban van, és lehet, hogy már nem láthatom az este többé. És hát persze egyébként se. Ült egy fotelben, és annyian álltak körülötte, hogy nem is láttam. Majd két szolga felkarolta, hogy visszavigyék a szobájába, de míg a lépcsõig elértek, körülbelül tízen lesmárolták, hozzá a nevüket is mondván a félig kómában lévõ öregnek. Ez elég szánalmas volt. Nem úgy az öreg látványa. Ritka szép fej. Köpenyegének övében óriási ecset. Az este számomra sok vodka-grapefruittal folytatódott. Visszatérve a bálterembe észreveszem Jockeyt a „Dallas”-ból. Patrick barátom korrigált, hogy ez a Tony Curtis. Ja, mondom, akkor viszont magyar. Ezzel az információval Patrick oda is ment a színészhez, aki azonnal széles mosollyal jött engem megölelni. Lekonyíthatatlan mosolya mögül magyar szavakkal próbált mondatokat építeni. Budapestrõl áradozott, hogy õ kiskorában New Yorkban mindig azt hitte szülei beszélgetésit hallgatván, hogy az Oktogonnak meg az Andrássy útnak valahol ott kell lennie egész közel, csak meg kell várnia, hogy felnõjön és egyedül elengedjék otthonról, hogy aztán a nem tudom, hányadik streeten végig vágva egyszer csak ott találja magát. Amennyire gyenge angolom engedte, még beszéltem vele, aztán valaki lekapcsolta rólam. Megemlítendõ nagydarab nagyon szexi amazon barátnõje is, akivel végigtáncolták az egész éjszakát. Megint lehozták Balthus-t, és Bono Vox egy szép születésnapi köszöntõdalt improvizált. Tinguely egyszer-egyszer még fel-felbukkant egyik-másik sötétebb sarokból. Másnap Patrick barátom teára volt hivatalos. Ekkor be is kellett mutatkoznom az öreg festõnek, aki megjegyezte, hogy ismert egy magyar szobrászt, akinek nem tudom, hogy most nekem, vagy akkor neki nem jutott eszébe a neve. Az idõ nagyobb részében Balthus legidõsebbik fia, Stash okoskodott. Nevének a szépségével leginkább külseje, illetve pár évvel fiatalabb öccsének, Thadéenek neve és külseje vetekedett. Stash 55-60 körüli lehetett, szépségét egyesek dionüszoszinak mondanák: nagy lejtõs homlok, hosszú, copfba fogott õsz haj. Thadée ennél eggyel lágyabbnak tûnt: szépségét nem itatták át a bölcselkedés, vagy inkább a prófétálás éles vonalai. Sokat volt szó a buddhizmusról, mert hogy õk mind nagy buddhisták. Mondták, hogy Richard Gere buddhista barátjuk kissé súlyos eset, mert nem is lehet vele már triviális dolgokról beszélni. Merészkedtem megjegyezni, hogy akkor buddhizmusa erõsen gyanús. Kicsit megharagudtak. Balthus lánya, Harumi – megint micsoda név, de a külsõ nem ér stashi és thadéei magaslatokba – egy pillanatig úgy tûnt, hogy elgondolkodik, vajon mélyebben beszéljen-e a lelkemmel a dolgok mélyébe való belenézésének megtanítása végett, de aztán egy-két váltott mondat után letett errõl. A falon késõbb felfedeztem egy fotót, rajta a Balthus házaspár és a Dalai Láma. Patrick barátom Balthus-nak és családjának elmesélte, hogy a közelmúltban összeismerkedett Leonardo di Caprioval, a fiatal színésszel, és hogy ha nem lenne forgatáson, akkor most itt is lenne, lévén nagy tisztelõje a macskák és kislányok festõjének, és éppen alakuló festménygyûjteményébe is szívesen illesztene egy balthust. Legközelebbi lehetséges alkalomra Patrick barátom megígérte, hogy a színésszel jön. Erre a hírre nem csak a család fiatal és/vagy nõnemû tagjai, hanem maga az öreg festõ is egészen izgalomba jött. Annyira, hogy halál réveteg állapotát szinte felváltotta egy a jövõbe bizalommal és reménnyel nézõ tekintet. Ekkor viszont már én is csodálkoztam: ezeknek mindegy, csak színész legyen? Még egy alkalommal tûzbe jött Balthus: Patrick barátom a Setsuko által a szalonban elrendelt dohányzási tilalmat úgy gondolta kijátszani, hogy Setsuko egyik figyelmetlen pillanatát kihasználva, hírtelen cigarettával kínálta az öreget. Emez e váratlan adományt a legnagyobb örömmel fogadta, és újból kéjjel telítõdtek szemei. Jóval késõbb, már Budapesten kezembe akadt egy interjú: Balthus ebben arról értetlenkedik, hogy a régi reneszánsz mesterek hogyan lehettek képesek dohányzás nélkül mûveik létrehozására; számára ez egyszerûen elképzelhetetlen és felfoghatatlan, hisz a festésnél a cigaretta fontossága az ecsetével vetekszik. Azt persze nem akarom mondani, hogy esetleg csak pont dohányoznia nem kellett volna Balthus-nak ahhoz, hogy tizianoi magaslatokig jusson a festészetben, de minden esetre ismertetni lehetett volna vele a huszadik század egy másik nagy figurális festõjének, Csontváry Kosztka Tivadarnak egyik szentenciáját, miszerint bármi nemû szellemi tevékenység mellett tilos az alkohol és a dohány. Este Harumi (aki mellesleg ékszerkészítõ és idegbeteg elkényeztetett liba), egy helyes észak-afrikai származású és önerõbõl butikláncot kiépítõ barátnõje, egy párizsi tévés lány, Patrick barátom és én átmentünk Gstaadba, egy nagy kacsalábú hotelbe, annak vendéglõjébe és bárjába. A téma, ha nem a szex, akkor a híres színészek, és saját bizniszeik. Én hallgattam, ami a végén egy orrom elõtt lezajlott hosszabb diskurzust váltott ki belõlük, hogy én vajon nagyon fiatal, tapasztalatlan kisfiú volnék-e, vagy ördög. Mondtam hogy kisfiú, de egyik-másik erõsködött, hogy az ilyen halk fiúk basszák meg aztán a leginkább a csajokat. Mondom, nagyon sok szexrõl beszéltek. Éjszaka visszaérve a hotelünkhöz kiderült, hogy már nincs recepció, így lementünk Balthus-ékhoz. Az ajtó nem volt zárva, beléptünk, de akár ki is léphettünk volna egy-két festménnyel a hónalj alatt, de ehelyett mi próbáltunk találni valakit, hogy vázoljuk a helyzetünket. Felmentünk az elsõ emeletre, Patrick barátom igyekezett visszaemlékezni, hogy melyik Harumi, a Balthus-lány szobája. Végül megtalálta, bekopogott, benyitott, és Setsuko, az anya félálmában döbbenkedett. Harumit aztán a konyhában találtuk meg a barátnõjével, még mindig a szexrõl beszélgettek. A falon francia nyelvû napilapok Balthus-cikkei és interjúi függtek. Ezekben a festõ rendületlenül oszlatja el az újságírók tájékozatlanságát, miszerint õ a szürrealista áramlathoz tartozna; neki ahhoz semmi köze, saját magát Ingres közelébe sorolja. Olvashattam a macskák királyának (balthusi önmeghatározás) modern mûvészetet illetõ pocskondiázását is. Aztán megkaptuk a szobát, amely elõzõ éjszaka az amazoné és Tony Curtisé volt. Azt persze nem tudom, hogy azon az oldalon, amelyiken én aludtam, elõzõ este melyikük feküdt. Feltéve, hogy végig nem egymáson feküdtek. Elalvás elõtt Patrick még felhívta a figyelmemet, hogy a fürdõszobában a mosdón lévõ pohár vizet ne igyam meg, ha véletlenül éjszaka megszomjaznék, mert abban vannak a kontaktlencséi. Egy kicsit elmulattunk azon a gondolaton, hogy mi lenne, ha véletlenül elfelejtkeznék errõl a figyelmeztetésrõl, és másnap reggel a szaromban kotorászhatnánk barátom látásának visszanyerése végett. Másnap volt még egy ebéd, ahol újfent kiderült, hogy jobb társaságban errefelé jó étvágyat nem kívánnak, szolgáknak a kiszolgálásért köszönet nem jár, és hogy a szolga az ételt nem adja a tányérodra, csak odatartja a tálcát, hogy te szedjél róla. A tálca körbevivési sorrendje: legidõsebb nõnemûtõl a legfiatalabb hímnemûig. Desszert után Patrick barátom gondolatai megint a dohányzás körül jártak és engedélyt kért, hogy rágyújthasson. Válaszul Balthus legidõsebb, a buddhizmusban oly járatos fia egy adomával állt elõ: egy elõkelõ társaságban ugyanígy ebéd után egy úri hölgy a következõkkel emelt szót: „Nem haragudnának ha én most rágyújtanék? Tudják, a dohányzás az én kis buta szenvedélyem”. Mire a házigazda a következõket replikázta: „Tisztelt hölgyem, az enyém pedig a baszás, mégsem fogok most itt az asztalon...” Balthus majdnem pontosan egy évre erre a bálra meghalt. Patrick barátom állítása szerint, aki ott volt a temetésén, a család a halál beállta után a hullát még egy hétig a házban tartotta. |
