|
Entz Sarolta |
|
Mire jó ma a performance, mint forma? Mûvészettörténetileg kérdéses lehet, hogy a performance-ot, mint egyszeri eseményt, mely késõbb nehezen elemezhetõ, mégis milyen szempontok szerint, hogyan ítéljük meg: színház-e, show-e, rítus-e vagy mindez együtt, és hol van ebben a hagyományos képzõmûvészet Az egyszerû nézõ számára viszont nem is kéne olyan nehéz legyen, hiszen a cirkusz mindig is érdekes, látogatott és óhajtott mûfaj volt. Ennek ellenére úgy tûnik, hogy korunk „mûvészeti cirkuszainak” mégis kötelezõen magyarázkodniuk kell, hogy „ez mire jó, mit akar ezzel mondani a mûvész, ilyet én is tudok…”
Ez egyfajta berögzõdés, az elmúlt két-három század pozitivista, mechanisztikus, mindent elemezni, darabonként megérteni akaró gondolkodásmódjának az eredménye. Most pedig talán pont a performance és a hozzá hasonló mûfajok – melyeket a 20. század második felének avantgarde mozgalmai és egy a társadalomban a mûvészet megújulására irányuló igény a magas képzõmûvészet szférájába emelt – lenne képes újra megértetni az emberekkel, hogy a Mûvészet mire is való valójában vagy legalábbis mi az, amit mostanság elfelejtettünk, mi befogadók, figyelembe venni, és hogy tulajdonképpen mennyire torz tükrön át szemléljük õt. Csurka Eszter1997-es Kert címû performance-ában a gyermek kreativitásával és szinte alkotói örömével vezette be nézõközönségét egy olyan „cirkuszba”, ahol fölfedezhettek, tudatosíthattak valami újat saját magukban, mert a mûvészeti aktus egyszerûen ellenállhatatlan alkotási vágyat generált a nézõben. Az óriási liszt táblán kerekeivel vonalakat rajzoló „fekete teknõs” láttán az embernek vissza kell fognia magát, hogy ne kezdjen el rajzolni, nyomokat hagyni a fehér porban. Felszabadít, felébreszti az õszinte alkotót a befogadóban. A performance megtervezettségében nyilvánvalóan bemutatja annak szabadságát is, hiszen képtelenség lenne mindig ugyanazon az úton végigvezetni a távirányítós „teknõst” – azt a szabadság érzetet adja tehát át a nézõnek, hogy maga is alkothat, illetve, persze azt is eszébe juttatja, hogy életében hányszor rajzolgatott már magától hóba, homokba, asztalra szóródott kenyérmorzsába non-figuratív motívumokat. Az esemény, amit épp nézünk mégis szent. Szent, mert az élõ zene felemel, szent, mert soha nem kapunk az utcán ekkora alkotóterületet; mert valami mégis megkülönbözteti a befogadót a mindenkori alkotótól, mert akkor, abban a pillanatban csakis az õ kiváltsága, hogy teremtsen. Az õ kezében van ugyanakkor az is, hogy minket fölemeljen, rádöbbentsen a mindennapok szentségére, ha mi nem is tudunk mindig ebben a magasságban élni. 2003. október 19-én, a Fogyasztható mûvészet – ZabArt esemény sorozat keretében mutatta be Csurka Eszter következõ önálló performance-át. A „kenyérszobor-akció” egész napos esemény volt, mely során egy szabadtéri sátor alatt helyben gyúrt kenyértészta halmok kerültek 2 m-es fémvázakra, majd nyers nõkké-férfiakká-gyermekekké lettek, végül szoborrá sültek és elfogytak. Csurka Eszter októberi performance-a, már önmagában is rendkívül érdekes, tulajdonképpen a mûvészi alkotás legmélyebb valóságaira reflektál: Az ember, mint vasváz megpakolva élõ tésztával, élõ, alakuló anyaggal, aminek adottak az összetevõi, sõt valamelyest a formája is, mégis önálló életre kel és meghatározhatatlan, logikátlan, önkényes dolgok befolyásolják, az életkörülmények: meleg-hideg, zötykölõdés az úton, az életúton. A sorsa pedig, hogy ugyanaz az élet, ami alkotta, elfogyassza, darabról darabra megint átalakuljon.
| ||||
A teljes átalakulási folyamatot végigjárja, egy pillanatig szentté és sérthetetlenné, majd tökéletesen profánná és fogyaszthatóvá váljon. Csurka Eszter kenyérakciója többféle értelmezésre ad lehetõséget, több tükröt is tart a kortárs társadalom, ember elé. Számomra a legizgalmasabbak egyike a szakrális és profán viszonya, vonatkoztatva a Mûvészetre, mint alkotó, teremtõ folyamatra. Tulajdonképpen egy tökéletes metaforát alkot itt: a kenyér, mindennapjaink része: profán; mégis megannyi szólás és szókapcsolat igazolja, hogy az életünket, annak értelmét, sõt az Istenünket is szimbolizálja: szent. A kenyérszobor, szoborként is egyszerû táplálékul szolgál: profán; mégis kiállítottuk, egy pillanatig piedesztálon állt, kamerák szegezõdtek rá, csodáltuk, valódi szobor volt: szent. Így van ez mindennapi életünk más területein is, mint ahogy ezt Csurka Eszter Kert címû fent említett performance-a is igazolja. Tehát itt is felfedezésre, felülemelkedésre hívna meg minket a mûvésznõ. A kenyérszobor akció azonban részletesebb tükre a kortárs közönségnek, mert nemcsak rámutat a mindennapokban lévõ felemelkedés lehetõségére, hanem csapdát állít. Csapdát állít, mégpedig mindenkinek; itt ugyanis a performance értelme nem a szobrok csillogása a reflektorfényben, azoknak bájossága, hasonlatossága a valósághoz, hanem a pusztulásuk. Az pedig kétségtelenül és azonnal bekövetkezett, tulajdonképpen kiemelve a profán elemet. Fogyasztói társadalmunk tehát akkor figyel föl igazán, akkor aktív és lelkes, ha a gondosan belé nevelt fogyasztásnak eleget tehet. Leszakítja az orrot, a mellbimbót, az arcot, letördeli az ujjakat, hogy a bendõjét tömhesse. Mindent megenni, birtokolni vágyik.
| ||||
És itt valami igazán érdekes és valóságos dologra hívja fel Csurka Eszter a figyelmet. Két évvel ezelõtt ugyanezzel a problémával foglalkozott az Angel Judit kurátorságával megrendezett Szerviz címû kiállítás a Mûcsarnokban[1]. Itt ugyan nem a fogyaszthatóságra, hanem a szolgáltatásra helyezték a hangsúlyt, a lényeg azonban ugyanaz: a mûvész társadalom reakciója a fogyasztói társadalomra, ami sajátosságai révén nehezen emészti meg a mûvészetet, aminek emiatt új stratégiákat, új nyelvezetet kell kifejlesztenie, hogy magát érthetõvé tegye. Mert nélkülözhetetlen számára a közönség: ha nincsen (érzékeny, értõ) befogadó, akkor nincs reakció, ergo a mûvészet öncélúvá válik, márpedig egy mûalkotás, az eredeti értelme szerint, akkor közvetíti a teljességet, akkor válik élõvé, ha befogadják és egyénien értelmezik. A mûvésznek tehát érdeke, hogy alkotása befogadható, „fogyasztható” – interaktív / szubjektív – legyen. Be kell tehát bizonyítsa, hogy õ is hasznos, még ebben a világban is, és emellett közönségét rá kell ébressze, hogy érdemes befogadni és újra meg kell tanítsa, hogy hogyan kell jól befogadni. Csurka Eszter performance-a is beleilleszkedik az ún. „reláció esztétika”[2]keretébe. A performance egyértelmûen reagál fogyasztói társadalmunkra, tudatosan megtalálja a módszerét annak, hogyan lehet bevonni a kortárs közönséget a mûvészetbe, nem „egyszerû” interaktív helyzetet hoz létre, hanem „hátsószándékkal” vonja be a közönséget, ami nem tud ellenállni; a „tükörbe” pedig csak akkor pillant bele, amikor már véghez vitte a „Fogyasztást”, és elborzad. – Amit a mûvész, a hétköznapok elemeibõl szentté emelt, õ, a fogyasztó csak profanizálni tudta. – Itt találunk valami lényegesre, mert talán nyilvánvalóvá válik valami a mûvészet szerepébõl, az alkotó kiváltságosságából…A kenyérakció során a performance-jelleg tulajdonképpen nem is olyan fontos, csupán forma, ami jobban mûködik, mint nyelvezet, közönség és alkotó között. Egyszerre több érzékszervünkre hat, közel van az õsi rituálékhoz, amikben megtalálható a mindenkori mûvészetek egyik fontos üzenete: a hétköznapokból való kiemelkedés lehetõsége, a közösségi élmény, és a „tükörség” – mindaz, aminek megélése a statikus mûalkotásoknál a mai közönség számára probléma. A „hátsószándék” bejött és mindenkinek tetszõ volt, az utca emberétõl a médián át a szakközönségig. Már csak az a kérdés ki az aki érti, ki az akiben valamiféle felemelkedés megtörtént és, hogy ki mivel keresi a kenyerét – a mûvész ilyenekkel...
| ||||
|
|
||||
|
1 Szerviz, kurátor: Angel Judit, Mûcsarnok,
2001. szeptember 6–október 7. |
