|
Alexandra Kreer |
|
Épp, amikor mindannyiunkat elfog a karácsonyi hangulat, a hatalmas bevásárlóközpontok auláiba többméteres, mûfenyõ girlandokat és hatalmas, csillogó-villogó karácsonyi díszeket lógatnak, és az áruházak homlokzatait, de a panelházak tizedik emeleti erkélyeit is a színes égõk sora és giccses fényparádéja díszíti, Frankfurtban a Modern Mûvészetek Múzeumáról furcsamód leszerelték Andreas Slominski (1959) eddig szinte egész éven át látható, karácsonyi neon-dekorációját. Alkotását, ahogy erre a címben utalt, a mûvész ugyanis tavaszra, nyárra és õszre szánta, és az idénnyel a mû elveszítette aktualitását. Ugyan mi mondanivalója is lehet egy konvencionális karácsonyi neonreklámnak?
A hamburgi mûvész karácsonyi motívumokból álló, gyárilag kivitelezett neon- dekorációja nem különbözött a tucatnyi más, kommerciális karácsonyi fényreklámtól és felirattól. A neoncsövek hópelyheket és csillagokat, fenyõgallyakat és karácsonyfadíszeket rajzoltak ki fényükkel a múzeum bejárata fölé. A lehetõ legszokványosabb karácsonyi motívumokhoz a mûvész igyekezett a létezõ legkonvencionálisabb feliratot kiválasztani: „Season’s greetings” („boldog ünnepeket”), ami a keresztény ünneptõl és vallási hovatartozástól is voltaképpen független, szokásosan az új évet is egy kalap alá vevõ jókívánság. Alkotása, miután olyannyira mindennapi jelenség, figyelmet se érdemelne, ha nem épp egy múzeum homlokzatán és a nem az adott évszakokban találták volna vele szembe magukat a járókelõk. Így azonban mégis csak felmerül bennünk a kérdés: válhat-e egy banális karácsonyi dekorációból mûalkotás egy múzeum homlokzatán? Ehhez Slominski mindenekelõtt megfosztotta a neondekorációt szezonalitá-sától. Ezt jelezte a cím – Karácsonyi dekoráció tavaszra, nyárra és õszre – és a kiállítás tavasztól õszig terjedõ idõtartama. A megnyitót a tavaszi napéjegyenlõség napjára tûzte ki, és hogy mûvét az idényszerûségtõl megõrizze, november végén – még idõben – az ádventi idõszak kezdete elõtt, leszereltette. Slominski ezzel a mûalkotás azon kritériumának kívánt megfelelni, hogy az idõtlen és örökérvényû. A mûvész másik fontos szempontja a kiállítás helye volt. A neonreklámot áthelyezte hétköznapi közegébõl, a konzum világából a múzeum, azaz a mûvészet berkeibe. Mindenek elõtt az a kérdés, hogy vajon mit reklámozhat Slominski egy múzeum épületén? Habár a mûvészetnek és mûvészeknek manapság ugyancsak nem árt valamiféle reklám*, Slominski célja aligha ez lehetett alkotásával. Egy aktualitását vesztett reklám a múzeum épületén csakis arra utalhatott, hogy a mûvészet a konzummal szemben, divattól és forgalmazhatóságtól független. Slominski látszólag kommersz mûve éppen hogy kritikus a fogyasztói társadalommal szemben. A mûvészetet nem kívánja beleolvasztani a konzum világába, hanem fogalmi úton elhatárolni igyekszik attól.
| ||
A mû esztétikai szempontból provokáló. A színes karácsonyi égõcskék és konvencionális motívumok egy múzeum homlokzatán szigorúbb esztétikai megítélés alá kerülnek. Megütközünk giccsességükön és a konvencionális felirat semmitmondóságán. Amikor erre felfigyelünk, Slominski tetten ér minket hétköznapi környezetünk jelenségeinek és tárgyainak máskülönben differenciálatlan észlelésében. Vagy miért irritál bennünket egy áruház homlokzatán elfogadott, sõt szentimentális érzéseket ébresztõ karácsonyi neondekoráció egy múzeum bejárata felett? Hasonlóképpen irritálták a múzeum látogatóit eddig Slominski más, a múzeum gyûjteményébe felvett és 1992 óta idõszakosan kiállított mûvei is. Így például a kiállítóterem egyik falához támasztott biciklije (Gyerekkerékpár, 1993), amelyre a mûvész egy hajléktalan egész vagyonát, mindenféle kacatját pakolta rá, vagy a fali üvegvitrinekben kiállított, gondosan és hermetikusan elzárt, precízen négyrét hajtogatott és egymásra fektetett, színes mosogató-, felmosó- és portörlõ rongyai (Cím nélkül, 1987). Ezeket valóban a por se érhette! Mit keresnek ezek a banális és a társadalom perifériájáról belopott, oda nem illõ tárgyak egy múzeum kiállítótermében? Mi közük van a mûvészet emelkedett és esztétikus világához? Ha ugyan Slominski mûvei témaválasztás, anyaghasználat vagy esztétikai szempontokból nem is, kompozíciójuk arányaiban azonban mégis követik a klasszikus mûvészeti rendet. Így például a teli nejlonszatyrokkal teleaggatott bicikli esetében, ha nem is a klasszikus témaválasztás formájában, de a hangsúly a szobor tömegelosztására, a kompozíció egyensúlyára kerül. A mosogató-, felmosó- és portörlõ rongyai elrendezésénél pedig Slominski az aranymetszés szabályaira ügyel. Adottak a múzeumi tárlók, melyek kiemelik a kiállított tárgyakat hétköznapi környezetükbõl, és meglepõ módon, de akár tetten érhetõ Slominski akár a „líraiság” is. Az anyagnak ellentmondó szigorú elrendezéssel a mûvész ugyanis eszünkbe próbálja juttatni ezeknek a színes, puha és nedvszívó anyagoknak a természetes lágyságukban rejlõ poétikus értékeket. Slominski karácsonyi dekorációjában – hasonlóan – egyfelõl adott a neoncsöveket tartó fém vázszerkezetek és huzalok nappal, szabad szemmel jól megfigyelhetõ geometrikus alakzatai, másfelõl az azokat feloldó színes és érzékeinket elkápráztató neonfény az esti kivilágítás pompája közepette.
| ||
Mûvének megértéséhez végül elengedhetetlen annak ismerete, hogy Slominski életmûvének központi motívuma: a csapda. A mûvész éveken át gyûjtött csapdatárában megtalálható a kereskedelemben forgalmazott, szokványos egérfogó is, de nagyobbrészt mégis saját találmányok és konstrukciók. Ezekkel 1997 és 1999 között a múzeumban két termet is megtöltött. Példának említhetõ a Rókacsapda (1997), amelynél az állat egy felfüggesztett, „kitátott”, körben éles tüskés, vasszerkezetbe ugrik bele, amelynek közepébe disznófület akasztottak csaléteknek. A csapda nyakörvként zárul az állat torkára. Pézsmafogója (1997/98) ugyancsak egy kíméletlen találmány: az állat egy pallón fut fel a csalétekkel ellátott kalitkáig, amivel együtt végül egy vízzel teli hordóba pottyan, ahol megfullad. A Teknõsbékacsapda (1999) ötlete már abszurd, hiszen az állat lassúságánál fogva csapda nélkül is könnyen elfogható. A csapda lecsapódó ajtaja a teknõsbéka formájára emlékeztet. A vörös hordó felirata: „Made in Brazil” az állat lelõhelyére utal. Végül hatalmas méreteivel, az egész termet betöltõ Vaddisznócsapda (1999) nyitott, lengõ ajtajával magát a látogatót is arra invitálta, hogy belépjen. Csakhogy ennyi csapda láttán a nézõ is résen volt, hogy csapdába ne essen. A csapda teremnyi, hatalmas, fagerenda szerkezetének méreténél fogva a látogató mégis így vagy úgy, de rács mögé került, be- vagy kizárva, a csapdába vagy a teremben a falakhoz szorítva. Slominski csapdatára, amely úgyszintén nem éppen fennkölt gondolatokat ébreszthet a nézõben, mûalkotásként a kiállíthatóság határát feszegeti. A gyilkolás különbözõ, furfangos módjai kerülnek itt szemlére, a beállított, megfeszített szerkezetek egyfajta veszélyt érzékeltetnek. Egyetlen rossz mozdulatnál mégiscsak becsíphetjük az ujjunkat. A reális veszélyérzeten felül azonban szimbolikus jelentése is adott a csapdáknak. A csapdák mûalkotások, de vajon áll-e ennek a fordítottja is? Nem csapdák-e sok esetben maguk a mûalkotások is? A mûvész maga így válaszol: „Állítom, hogy minden mû, amit alkotok, csapda” (1988). Slominski mûveibõl tehát egyfajta figyelmeztetés szól: vigyázzunk a sokszor csalóka és a nézõt inkább csak elkápráztató mûvészettel. Vajon milyen csapdát állított Slominski ezúttal karácsonyi neondekorációjával számunkra? Az elmúlt háromnegyed évben nem arra kísértette és csábította-e a járókelõket, hogy szentimentális érzéseket ébresszenek magukban, felidézzék a karácsonyt és vágyódjanak utána, akár a rekkenõ nyár közepén is? Megtévesztette mindazokat, akik alkotásában csupán egy közönséges karácsonyi neondekorációt láttak. Vagy akkor esünk csapdába, amikor egy közönséges karácsonyi neondekorációban mûalkotást vélünk felismerni? |
||
|
|
||
|
* A témához lásd a szerzõ cikkét e folyóirat 2003. 1/2 számában: Shopping: Bõséges választék a Schirn Kunsthalléban, 40-42. o. |
