|
Halász Tamás |
|
A mai színházkedvelõ huszonévesek, harmincasok jobbára már csak szüleik történeteibõl alkothatnak képet arról, mit jelentett egykor, nagyjából születésük idején a magyar értelmiség számára a lengyel színházmûvészet. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy-egy kimagaslónak ígérkezõ, a közelebb esõ lengyel városokban – elsõsorban Krakkóban, Opoléban – látható produkció bemutatójának hírére kisebb autókonvojok indultak el a parassapusztai határátkelõ felé. A lengyel színház egyedi, különleges nyelv- és identitásõrzõ szerepe, ha át is alakul, ahogyan általában széles kontextusa is, de a mûfaj jelentõsége nem halványul el. Lengyelország nagyobb városainak mindegyikében izgalmas színházi és táncmûvészeti mûhelyekkel találkozhatunk: alkotásaik Varsó, Krakkó, Bytom, Lublin, Poznan, Kalisz, Byalistok, Gdansk rendkívül izgalmas nemzeti és nemzetközi fesztiváljain rendszeresen, mezõnnyé rendezetten is megmutatkozhatnak. Lengyelországba napjainkban mitõlünk már csak specialisták, szakmabeliek járnak rendszeresen: a politikai, kulturális élet változásai, az életmódváltás, a nemzeti ketrecek összedõlte után ezen voltaképp nem csodálkozhatunk. Azon azonban igen, hogy az a nagyszerû, évtizedes hagyományokat követve meg-megújuló pezsgés, amit lengyel színpadmûvészetnek nevezünk, manapság oly ritka vendég felénk. Egyes, kultúrafinanszírozás tekintetében szerencsésebb – egyszerûbben fogalmazva: gazdagabb – nemzetek izgalmas és vacak színi produkcióit szinte dömpingszerûen tekinthetjük meg Budapesten. Naprakésznek gondoljuk magunkat mégoly távoli kultúrák teátrumi mûvészetében, és megadóan nézünk kulturális mutyizás eredményeképp nézõbüntetõ elõadásokat, mert jut rájuk – persze, általában ott, ahonnan jönnek – pénz.
A karnyújtásnyira fekvõ Lengyelország egykor idehaza élénk érdeklõdéssel kísért színházi élete mára alig ismert egzotikummá vált. W³odzimierz Staniewski gardzienicei társulata, a gdanski Dada von Bzdülow táncegyüttes, a krakkói Teatr Provisorium, a poznani Polski Teatr Tanca és a többi, nemzetközileg is elismert mûhely neve még sok hozzáértõ számára is ismeretlenül cseng. Van, aki még emlékszik „akkorról” némelyikre, és van, akinek egyik sem ismerõs már, hiszen „azóta” született. A Szkéné Színház, mely tematikus Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozói (IMMT) során felvállalta, hogy egy-egy nemzeti, vagy tematikus gyûjteményben tárja nézõi elé programját, most, a 16. IMMT mûsorát az új lengyel színháznak szentelte. Szubjektív ez a válogatás – nem is lehet másképp –, akár a korábbi tizenöt, melyek közt volt, amely a japán butoh-táncot, vagy éppen a zsidó színjátszást vette nagyítója alá. A Szkéné és a fesztivál vezetõi, Regõs János és Regõs Pál évrõl évre kivételes missziót teljesítenek, „télvíz idején”: röhejesen kevés pénzbõl nyújtanak lehetõséget arra, hogy a „trenditõl” távol esõ világok alkotásai is a hazai nézõk elé jussanak. A 16. IMMT tarka programjában a legkülönbözõbb kreációk, alkotói irányok rendeltettek egymás mellé. A két (alapvetõen) mozgásszínház – írásom tárgyai – mellett látható volt klezmer-fabula (NN Színház, Lublin), nagyszabású performace és két kiállítás a krakkói Dariusz Gorczycától, megjelent a patinás színházi avantgarde (Teatr Provisorium, Lublin), és volt világzenei koncert (Stilo zenekar, Varsó). Impozáns és szeszélyes válogatás, izgalmakat ígérõ. Az már a hazai színházi szakmáról és szerelmetes közönségérõl állít ki bizonyítványt, hogy a máskor fele ennyire beharangozott napnyugati vacakságokra oly lelkesen tóduló tömegek ezúttal gyakran elmaradtak.
| ||
A Suka Off – Teatro la Terrorismo, e sosnowieci, vagyis sziléziai formáció elõadásait nagyjából kétszer harmincan tekintették meg. A Hardware, avagy a fejlõdés mechanikája címû elõadás – ellentétben címe és az elõadó társulat neve terjengõsségétõl – szorosan szerkesztett, ridegségével komoly kihívást jelentõ produkció. A fiatal formáció – melyet 1995-ben alapított Dorota Kleszc és Piotr Wegtzynski – idegborzoló mûvében reflektált napjaink hibernált, elidegenedett, arctalanná tévõ atmoszférájára. Bevallom, nálam a produkció lassan hatott. Megtekintése után lelkes amatõrök keménykedõ ötletbazárának éreztem az elõadást. Idõ kellett hozzá, hogy sikerüljön megérezni a mélyebben lappangó jelentést. A négy oldalról, aréna-módra körülülhetõ elõadás terének közepén a magasban rögzített állványzat, alatta fekete, nylonfalú kocka. A tér két, átellenes sarkában egy-egy fehér szkafanderes alak áll kis pult mögött. Öltözetük bio-horrort idéz: nem csak testüket, de arcukat is elfedi e cipzárral nyíló, szado-mazó jellegû viselet. A félhomályos térben lüktetõ, morajló zene szól: a fóliakocka falai megrepednek, és belõle négyfelé négy alak távozik. Hasonló szkafander rajtuk is: ám annak anyaga fekete és csillogó – csak szemüket látjuk apró résen át. Az alakok kavicsokként gurulnak széjjel, és szinte a nézõtér elsõ sorának lábához kuporodnak. Ketten közülük köldökzsinórszerû, hosszú, fekete csövet húznak ki a kubusból. A négyek görcsös, megfélemlített mozdulatokkal vonaglanak, öltözetük lidércesen csillog a felderengõ UV-fényben. Az a figura, aki a mi oldalunkhoz húzódik, apró zsákot húz elõ, amiben rángatózva mozgó játékféle lehet: a kis csomag úgy izeg-mozog a padlón, az ölében, mint valami különös állatka. A fehérruhások egyike egy fekete bábut ragad ki az alávetettek egyikének kezeibõl. Az alakot a középen lévõ állványra akasztja, majd akkurátusan lenyesegeti a végtagjait. A csonkolt bábtestbõl fehér, tejszerû anyag csöpög. A fekete szkafanderes szereplõt, aki az imént még vadul szorította magához a bábot, a „hentes” a tér közepére penderíti, és testéhez kötözi a szétszabdalt mûtest darabjait: karjaira karok, lábaira lábak kerülnek. Két fekete figura kivetkõzik szkafanderébõl, és ott áll elõttünk két, majdnem teljesen meztelen fiatal nõ. A térbe egy új, ezúttal átlátszó falú fóliakocka kerül: a két nõ belemászik – az embernek egy pillanatra beugrik a szintén a Szkénében játszott, legendás Természetes Vészek produkció, az Eleven tér, az üvegdobozban mozgó Bozsik Yvette-tel. A táncosnõk az erõsen világított dobozban összebújnak: a riadt, keserves mozdulatokból rideg szeretkezés lesz. Az egyre párásodó fólián át látjuk gépies mozdulataikat. A báb-tagokkal felszerelt figura a dobozhoz lép: a fény szinte teljesen kialszik, a – férfi – alak derekára egy jókora fém falloszt csatol, majd flexet vesz kezébe, és beüzemeli. Hatalmas ívben szállnak az izzó forgácsok, ahogy a tárcsa visítva dolgozik a fém idomon – ha kételyünk van benne, hogy valamiféle artisztikus maszturbációt látunk, azt a jelenet végén a hímtagból a földre csepegõ (a csonkolt báb törzsébõl szivárgó anyaghoz hasonló) folyadék látványa eloszlatja. A sokkoló jelenetsort követõen a négy figura visszamászik a dobozba, a steril rend a perverz, szadisztikus közjáték után visszaáll. A Suka Off – Teatro la Terrorismo elõadása tisztán szerkesztett, az öncélú brutalitástól nem mentes szertartás. Mûfaját tekintve mozgásszínház, de inkább nevezhetõ sajátos, protest-performance-nak. Aki már járt a lepusztult, agyoniparosított, majd sorsára hagyott Sziléziában, tudhatja, mire gondolnak, és mire gondolok. Ez az arctalan, szenvtelen, tájjellegû horror-produkció a maga egyszerre suta és mellbevágóan kegyetlen módján reagál a kiürülésre, a modern ember sokasodó, rejtekben egyre jobban kiélt, égõ titkaira, emblematikus módon próbál metaforákat formálni, hogy megragadja a beláthatatlan jelent. A rendszer nélküli rendszer, a szadisztikus indulatok mozgatta valóságjáték szeretettelen, tanulságos élményét adva a szkeptikus nézõknek. A Szkéné lengyel színházi fesztiváljának másik, mozgásszínházi elõadással érkezett formációja a Pieœñ Koz³a (vagyis: Kecske Dala) Színház volt. A (különös nevét legelsõ elõadása címébõl kölcsönzõ) wroc³awi társulatot 1997-ben Grzegorz Brallal közösen alapította az Angliában született, Ausztráliában felnõtt Anna Zubrzycka, aki 1978-ban, huszonhat évesen tért vissza õsei hazájába. Zubrzycka Grotowski világhírû Teatr Laboratoriumának workshopjait látogatva találkozott az ebbõl a mûhelybõl kiválni készülõ W³odzimierz Staniewski vezette színészi körrel. Zubrzycka csatlakozott e csoporthoz, és tizenhét évig volt a Staniewski, mint rendezõ vezette, nemzetközi hírû Gardzienice-társulat vezetõ színésze: fõszerepet játszott a társulat legendás Avvakum és Carmina Burana címû elõadásaiban. Tulajdonképpen 1993-tól dolgozik együtt Grzegorz Brallal, aki õelõtte távozott Gardzienicébõl. A két színész nemzetközi szinten is ismert pedagógus: nem csoda hát, hogy Pieœñ Koz³a tagjai közt külföldieket is találunk. Az együttes a wroc³awi Grotwski Központban dolgozott és játszott tavaly tavaszig, ám azóta saját játszóhelyre tett szert egy városi kolostor 14. századi refektóriumában. A fesztiválon bemutatott, Krónikák címû, zenés-táncos-szöveges elõadásuk a Gilgames-eposz elemeibõl – a történetfüzérbõl részleteket is hallunk lengyelül és angolul – építkezik, szinte kizárólag énekek (görög és albán siratóénekek) és mozgás anyagát felhasználva. A nyitóképben a színen félkörben öt, hatalmas támlájú, trónszerû szék, ezekhez késõbb még egy nagy asztal, és kisebb, zsámolyszerû elemek járulnak. A Krónikák misztériumjáték, szertartásszínház: elõadói különös transzban. (Bral elõzetesen kikötötte, hogy a Szkéné elõtere az elõadás megkezdéséig zárva maradjon, a büfét se nyissák ki, a közelben ne dohányozhassanak a nézõk – megteremtve így egy, a színházban szokatlan, meditatív atmoszférát.) Sokféle mûvészeti ág kiválóan használt értékeibõl áll össze ez a drámai – talán egy cseppet túl is feszített – impozáns produkció. Szokatlan a szemünknek, hogy játékosai színészként, táncosként, énekesként egyszerre nyújtanak kiemelkedõ teljesítményt. A Krónikák szinte mértanias puritánsága tovább fokozza az élményt. A statikus ülõ pózukból újra és újra kilépõ színészek szenvedélyes játéka segít megsejteni a lengyel színház-legenda gyökereit. Itt minden életre-halálra megy: nem csupán nézõi, de tanúi is vagyunk az elõadásnak. A méltóságteljes tempójú, izgalmas feszültségben zajló játékot az ódon, megrázó szépségû – az egyik színésznõ által élõben, harmóniumon kísért – dalok emelik a magasba. A Krónikák igazi misztériumjáték: magasztos fogalmakat jár körül üres dagályosság, révült mosolyok és „mache” pátosz nélkül. Az énekhez társított, egyszerû és izgalmas, túlnyomórészt a három férfiszínész által elõadott koreográfia egyszerre lágy, puha és dinamikus mozdulataival önmagában is kivételes élményt nyújt. A wroclawiak archaikus, mégsem poros, múltidézõ, de vad szenvedéllyel játszott elõadása izgalmasan képes ellenpontozni a sosnowieci „színházi terroristák” provokatív cyber-szomorújátékát. |
||
|
|
||
|
|
