|
Tandori Dezső |
|
Kieső téma, mellékvágány – így tűnhet fel a tárgy, melyet címünk jelöl. Rossz lelkiismeretünk okán fogjuk rövidre a dolgot. Ottlik Géza, abszolút jegyben a „Próza” írója, a prózaírás igen sok válfajának már-már tántoríthatatlan jelleghitű művelője, festő végképp nem volt. (A „jelleghitű” szó azt jelenti, hogy bárkivel képes volt vitára menni a saját prózaeszményének védelmében, kölyökkutya-korú íróként e dolgozat szerzője is megismerte, hol lakik Ottlik úristene, bár semmi kétség, a nyomorúságos évtizedek, meg talán a hajdani katonaiskola némiképp elnyomónak is ítélhető rendje elleni csöndes, atletizáló lázadás lehetetlenné tette az „Iskola…” nagymestere számára, hogy századfordulói elődeihez hasonlatosan – Krúdy, Bródy etc. – szemernyit is zsarnoki legyen követelményeivel.) Nem, Ottlik nem volt festő, mégis beleesett egy meglevő csapdába, ahol a festőség főszerepet játszik.
E furcsa kijelentésünk nem is olyan meglepő végkifejletéhez próbálunk eljutni emez elsősorban inkább művészet-történeti, nem irodalmi hangsúlyú, szerény írásunk útján. *
Semmi köze nem volt a festészethez azoknak az okfejtéseknek, melyeket Ottlik Gézától (akinek akkor, érettségi előtti gimnazistaként, 1957 tavaszáig, fájdalom, még csak nem is) hallottam, mivel azonban tanáromnál, Nemes Nagy Ágnesnél találkozhattam vele első ízben, elképzelhető lenne, hogy eleve ámulattal néztem rá. A sokszor megírt ismerkedés nem így zajlott mégse, azaz sehogy se, mert legszebb emlékeimben is annyi van csupán, hogy Ottlik prelegált, előadott, azaz logosz-elvűen és szenvedély-gyakorlattal tartott kisebb értekezést kedves prózaíróiról, értsd Graham Greene (mértékkel!), Evelyn Waugh (nagyon!), F. Scott Fitzgerald (nagyon, de nagyon) etc. Olyan reálelvű kérdésekről volt szó, mint az írók alakjai (a könyvekben), hogy mit is tudhat róluk a szerző, vagyis egy-egy könyv mindenkori szerzője, mik az önmozgás törvényei etc. Festői kérdésekről szó sem esett. Hogy nagyot ugorjunk az időben, gondolom, 1958 februárjában történt, hogy Ottlik első kötetét, a földi harcmezőket immár akkor négy és fél évtizede taposó, bebridzsező stb. íróét (!) megvásárolhattam, s ebben (Hajnali háztetők) nemcsak festői motívumokra leltem, de a festészeti prózamotívumok 1./ etikai kérdéseket feszegettek, illetve ezekre mókás, netán furcsa, megdöbbentő, megfejthetetlen válaszokat adtak; 2./ emberi karaktereket állítottak szembe, több, mint derekassághit (így!) alapján, mely is az elnyomatás akkor aktuális évtizedeiben a legtermészetesebbként volt központi „lelki” téma e hazában; 3./ igen, a festészeti prózamotívumok között volt egy végképp el nem hanyagolható, mely Ottlik Gézának, az írónak és regényhősnek a későbbiek során maradandó, le nem küzdött, előnytelen gondokat okozott. (Lévén, hogy előnyös, prosperálást segítő, testet-lelket gazdagító gondok is vannak.) *
Mivel gyötrelmesen kevés a matéria, melyet méltó érdeklődést várva mutathatunk fel itt, gonddal fogunk eljárni. Amikor a Hajnali háztetők (az eredeti, a mostanihoz képest csonkább, még háború előtti műhöz hozzáírt egyik, épp a nyitó fejezete, címe 1956) első mondatát olvastam, nem sejtettem, hogy ebből lesznek még a „bajok”. (Később, végül, aztán: a Buda című könyvben.) E mondat így szól: „Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogathattam össze, az egyik nagyobb vásznamat valamennyien kifogásolták.” S ez a kép mi volt? Tessék: „Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön és hallgatja a hegedűszót.” Hagyom most, hogy tulajdonképp bájosan (brr, mégis e szót használtam), stilizált ráérősséggel fejti ki a kép értékelését s akkori-pillanatnyi sorsát Ottlik, azaz a festő Ottlik, a piktor Bébé, s inkább azt mondom el, hogy ez a festőiség a regény javát szolgálta, tömören összefogta a korabeli kiadás borítóján meg is jelenített (na ja!) festmény szereplőinek ilyen-olyan lényegét, a szép szőke lány a hamar züllésnek induló úri feleség, a földön ülő nő az a Lili, aki a hegedülő másik festő, Halász Petár igazi társnője volt s maradt, és lesz is aztán, míg el nem tűnnek horizontunkról a regény befejeződésével e figurák, és igen előnyös, mondom, hogy a regény (kisregény-féle) keretjátékát mesterien indíthatta Bébé, aki önéletrajzot is ír, s Halász, a képen meztelen Alíz, a felöltözve ücsörgő örömlány az ő életének figurái, ő maga dohog a – fülünknek pláne! – fura „Bébé” néven (a valóságban „Cipi” volt Ottlik a környezete számára, mikor én megismerhettem), hamarosan több lényeges dolgot is megtudtunk emez 1956 című bevezetőből, s a festészettel függ össze ez is.
| ||
„Hegedülő férfi, ülő akt és egy titkos prostituált képmása”, ez volt a fiktív kép címe. Keletkezett 1943-ban. S innen jön az angol regényíróktól jól ismert fordulattal, de számunkra akkor elbűvölően eredeti (és tényleg eredeti!) módon a visszapergetés, az Ottlik által sokszor kicsúfolt játék az idővel/időkkel, és jön a Művészeti Szerv (Pártszerv) telefonja, hogy kéne Petárról a festőtől, mert hogy külhonból halálhíre érkezett. Jellemző módon „Both Benedek elvtárs”-at kéri jellemző módon Lőcs László elvtárs, és Both Benedek, az Iskola a határon Bébéje szabódik, nem akarja adni a képet, melyet 1943-ban festett Péterről, de nem kíván megválni tőle, mert „idealista… naturalista…”, idézem körülbelül az Ottlik által oly kedvvel bemutatott körülbelüliséget: a nem egészen igazi dolgok voltak szerinte ilyenek. Mulatságos, hogy a Buda előtti igazi „művészeti hitvallást” festészeti tárgyban csak e bizonyos Lőcs elvtárs dolgán jelenít meg Ottlik: „Ha élethű (a kép TD), akkor nem lehet ronda (pl. TD), mert Halász Péter igazán nagyon szép ember volt. (Lőcs elvtárs) művészeti hitvallása szerint ugyanis a festészet abból állt, hogy a szép dolgokat kell lefesteni szépnek, nem pedig a szépet csúnyának” stb. Ottlik itt ma már kevéssé szívet dobogtató, akkor nekünk szintén igen izgalmas módon fejti ki (pl.) a festészet ilyeténségbeli lényegét, ezzel az igazi dolgok relativitását is fénybe állítva, érdemben főleg prózája szövetét angolosítva. (Pompás angol szövet mindmáig, nem véletlenül van egy tvídzakó arcképe a P.I.M. szép albumának fedelén is.*) Hamarosan rájöttem itt, hogy ez a Petár-arckép az inkriminált hármas-figurális egyik eleme, pardon. Na, bízom benne, hogy ez így van (ah, a prózaszerkezet bonyodalmai! Én is Lőcs elvtárs lettem, mit kell nekem tévedni, kedves prózaíró elvtárs?!), és elmondom, hogy Ottlik elmondja (a kép alapján, megint), ki kicsoda, ergo, hogy a szőke lányba ő „klopp-klopp …szívdobogás” jegyében halálosan szerelmes volt, de Halász Péteré lett a „tét”, ezt én mondom csak így, ám Petárnál (Péter, Petár, mindegy) Alíz-Lili „befutó” volt végső soron; majd Lili, „a titkos prostituált” kerül az élre. Adriani Alíz volt igazából a fejlődőképesebb kurva, azaz mindenféle romlott vonása szépen előkerült, az első kiadás borítóján meg is van mutatva a már romlásnak induló arc rendjén. Lili, aki most özvegyként bukkan fel, a „csizmás Halász” özvegyeként (mondani sem kell: tipikus szélhámos-nép-nemzeti, szívében romlott, de azért érdemdúsan eleven figura Lőcs elvtársék rendszerében ez a Petár, Bébé régi iskolatársa), s inti Bébét, új képet ne fessen, várja meg a fejleményeket. Igaza lett. Ottlik számára alkalom ez a huzavona, hogy megint bájosan egy-vonalú-síkú képet adjon „a művészről”: „…rátértek arra, hogy mi is a festészet lényege”, mondja, s hagyja e kollégáit. Bébé, a festő. Mert hogy: „Untam ezt. Ilyenek vagyunk mi mind, filozofálni szeretünk, és ócsárolni a többi festőt. Persze, nem kell nagyon komolyan venni a dolgot” etc. No, a regény végén kiderül, persze, hogy Halász Petár egyáltalán nem halt meg, híre jön később, Antibes-ban él Lilivel, és hogy összevásárolt a nyilván „csizmás Halász”-ként szerzett jókora vagyonából egy csomó klasszikus képet, azidőtájt olcsó mulatság lehetett az ilyesmi, ezekre ráfestette saját mázolmányait, ezeket tárlatra kivitte, aztán „halt meg”, nem érdekes, ki van fejtve a regényben, Lilivel boldogan tarokkozik, kanasztázik, én nem tudom (bridzs nem lehet a játék! az nem!), és a képekből vettek egy kis vendéglőt, vagy mit, nagyon üde és jópofa befejezés. *
Halász Péter „megunta a festészetet… eljátszotta halála komédiáját” (kb. idézem), hogy Lili utána mehessen stb. Természetesen Adriani Alíz is él, csak ő Zürichben, „akkoriban szökött át a határon a barátnőjével… amikor Lili kiszabadult a börtönből. Egyszóval, még ének, úgy hallom, mind a hárman. (1943; 1957)”. Eddig Ottlik. Nyilván halvány fogalma sem lehet e gyarló cikk olvasójának, mi a fenétől irodalmunk egyik legtündöklőbb kis remeke a Hajnali háztetők (lényegében a kép, a fiktív kép fiktív címe ez a szókapcsolat!), de hát itt nem is dolgom, hogy ezt fejtegessem. Amennyit csak, hogy ha Ottlik hiányolta irodalmunkból a Marie Laurencin, Odilon Redon, hogy lejjebb szálljak, igazi szép-link festők mondén szellemét… nem mondom ki a klasszikus nevet… hiszen jó értelemben ott vannak a Kirchnerek, Muellerek stb. expresszionizmusában is a könnyed, vagy nem is oly könnyed, kis és nagy erotizmusok… no, regénykéjével máig utolérhetetlen példát adott. Messze elmarad ettől a produkciótól ő maga is a különben remekmívű Próza láttató képsorával, a Róma feletti, a Gianicolót hidegen bevilágító holddal, alatta mások romantikus képzelgéseivel és történeteivel…nem. (A ki nem mondott név: Kees van Dongen. Nem Ottlik-rang.) De „nem”! és nem…! A Hajnali házetetők minket egészen másért érdekel itt. A (remélem) híres jelenetben, ahol Adriani Alíz (bocsánat, Alisz!) (de Arany János mondta, hogy a szívünknek kedves idézeteket – hozzáteszem: neveket is – átírogatjuk néha, verseket a magunk benső nótájára szavalunk, srófjára járatunk) megcsalja Halász Petárt is rútul, s a dzsentroid vagánykodó, a léha, züllő ember nyaktörő mutatvánnyal átmászik a szeretőkhöz a ház sokadik emeleti külső falpárkányán stb. Dráma a javából, na ja.
| ||
A Kálvin tér Ottlik számára ugyanúgy örök-gyönyörű téma, mint a Vámház tér vásárcsarnoka, vagyis „A vásárcsarnok”, nekünk, meg az uborkát áruló, dunai kofák (az uszályok stb.), és egész kis filozófiát, akkor nekünk alapvetőt vezetett le a dologból, hogy nemcsak kenyéren él az ember etc., bár az irodalmárok is megtanulták volna ezt, s ne csupán Fitzgeraldot tűrnék meg, de Waugh-t stb. is az igazi nagyok közé sorolnák, hagyjuk; a Kálvin tér, éji fényei etc., most a Kálvin tér, melyről festőien mondja: „Hideg, piros napfény söpörte végig az úttestet.” Persze, hogy értett a festészethez Ottlik így-úgy; s ha főleg Braque-ig, Utrillóig (nekem egyik kedvencem), nyilván Picassóig jutott is el csupán, a másodvonalból sem sokat törődhetett az ő lelkéhez oly közeli de Staëllal, nem beszélek az amerikai absztraktok első vonaláról etc., azért csak tudta, kicsoda Keserü Ilona, mekkora nagyon nagy festő, és K.I. festette meg Ottlik (egyik?) arcképét is, marha jó piktúra. Tehát a Hajnali házetetők (egyben a címet is érdemben magyarázó!) jelenete adja számomra a művészet egyik legnagyobb, örök kérdésének nem is a nyitját, azt nem, azt ez sem, de „felvetését” legalább (vessük fel a kérdést, Lőcs elvtárs!): íme. Bébé vissza szeretné küldeni Aliszhoz Petárt. Aki a végén laza ernyedtséggel feleli a mit fogsz most csinálni, mégis, Péter? kérdésre: „Megkeresem Lilit.” Baromi nagy mondás, mindjárt látni fogjuk. Azt a Lilit, aki mindenféle mélyvizekbe oly nagyon illett, Halász Petár hajnali félrészeg hazatéréseihez is jobban, mint az elitkurva Adriani Alisz. A jelenet szépen bomlik ki. Bébé megkérdi: „Megérte, te félbolond?” Mármint hogy a párkányjárás. „Jó volt”, így Petár, s meg is magyarázza, „láttam végig a hidakat.” És mintegy (bár nem absztrakt) de Staël lendületével mondja el: a rengeteg háztetőt, a tehervonatot a külpályaudvaron, s hogy hány kocsija volt, és Szép Ernő magányos, éjszakai csavargásának élénkségével idézi fel a tárgyi világot, a hajnali Budapestét. Hangélményekig jut (szinte hallani az öreg utcaseprő seprűjének sercegését stb.), mindez, mert irodalom is, naná, tiszta szinesztézia, és megerősíti Ottlik bevezetőben, inkább elvben kifejtett tézisét, hogy bizony, jó ha képek, fotók, színes filmkockák maradnak fenn a nekünk érdekes illetőkről. Mi lett volna, ha (Mona Lisa, Saskia stb.), mondom én is. Megjegyzem, kísérteties, hogy de Staël Antibes-ban élt, csodás-másodvonalú, olykor majdnem elsőrangú képeket alkotott, majdnem világfestészet volt, amit csinált, Amerika körei rajongtak érte, tömérdek megrendelése volt, s máig állítólag rejtélyes okból levetette magát antibes-i (Antibes, nem furcsa?) műterem-palotácskájának magas terraszáról stb. (Terasz-féle, na.) A sikerek teljén nem tudta, minek kéne tovább csinálnia? Mert Halász Petárnak ezt mondja Bébé, barátját jó útra vezetni igyekezvén: „Ezt mind láttad… Hát akkor rajzold le.” „Minek”, néz rá csodálkozva Péter. „Mert szép.” (Hoppá.) „Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab.” (De Staël micsoda fél-absztrakt tetőket, házakat festett. De Párizs dombjairól is: sokan, efféléket.) Bébé keservesen sóhajt, látván-hallván, Péterből ugyan nem lesz a nemes eszméket megtipró zsarnoksággal is pl. az esztétikum fegyverével, tisztesen szembeszálló ellenálló, meg amúgy becsületes művészember se, s azt mondja, végső érvéként: „Hát Péter… valamit csak kell csinálni az embernek az életben.” S erre jön Petár döbbenetes, de triviális (triviális, de megemészthetetlenül csodás, örök-döbbentésű etc.) válasza: „Miért?” (S Ottlik még Halász urunk szemét is tágra mereszti a regénynek ezen a helyén.) „Miért kellene?” Bébé pedig: „Erre nem tudtam válaszolni.” Kínosan elneveti magát, legyintve mintegy, s akkor kérdi, „most például… mit fogsz csinálni”. S jön Lili-válasz. Milyen helyesen. *
Csinálnia pedig Ottliknak egyetlen dolgot nem kellett volna. Dehogy fogom a Buda gyötrelmes fejtegetéseit idézni. Hogyan volt Both Benedek festő. Hogyan erőlteti az irodalom fogalmait (jaj, nem megy az!) a festészet kaptafájára, próbafájára. Hogy mint ígértem, rövidre fogjam: a Buda (bár mai felfogásunk szerint még kidolgozottnak nem tekinthető mű, de lehet, hogy lesz ehhez is érzékünk évtizedek múlva, már amelyikünk azt megéri, tehát hogy mégis az, csak másképp, no) tele van csodás helyekkel a Buda, ide nem tartozó részekkel az emberi kondíciókról: „Tanulják meg az emberek, miként kell körülöttem élni”, mármint Bébé mondja ezt, de – jaj, nagyon ismerem, így kimondani se mertem, én, mint Szép Ernő, inkább „térdemmel a lemondás térdei elé estem”, és nemrég, pár napja, eljutottam oda, hogy senkinek semmi mondandóm nincs, a művészet folytatását, az esszét ily folyamatosságnak tekintem, művelem, a folyamatosság hitelességének kedvéért –, igen, de Ottlik maga mondja, és hogy „ahogy, igaz, közöttetek élni én is megtanultam. Egy csomó engedményt tettem”. Ah, teszünk, nem ott kezdődik, nem is ott végződik, ha tényleg írók, festők stb. vagyunk, hogy nem vagyunk hajlandók megfesteni, megírni „azt”, mert minek. Hanem, s ha képzetesen is, mint a tárgyakat, melyek rohanásunk során a végcélt, a szakadékot takarják el előlünk (ugye, Pascal?), a tárgyakat, ha nem kezeljük is a Nemes Nagy Ágnes, Morandi stb. féle imádattal, meg ha erőltetés is, hogy Hencze foltjait felhők alakjában látta az égen S. Cs., de szent felismerés, ergo dehogy erőltetés, s magam, bocsánat, de Staël szürkéit hányszor látom keleti ablakomból halványlila-villámú rút-időkben gyönyörűnek. És láttam olyan mélyre-ereszkedett-sötét-eget, mint egy Rothko kép nagy tömbje, alatta a háztetők felett a halványszürke csík volt, a Rothkót idéző cirádájú kis tömbje a képnek. Nem, igenis megtesszük engedményeinket, eltűrjük és kibírjuk a halhatatlan lelkünk képzeteire, munkáira, megannyi gyarlóságunkra nem és nem és nem érkező reakciók hiányát, e Hiányt, e már-már normalizálódott, kanonizálódott (brr) hiánygazdaságot, sőt, a mások ily igencsak érthető hiány-gazdagságát, de megpróbáljuk „lefesteni”… ki amilyen konkretizáció vagy absztrahálás (vagy nem is: ki milyen evidencia) szerint kegyeskedik a tehetségével a saját törvényeihez (Mándy szava) hűnek maradni. Vagy még ennyi se. De mindig a Valami a „semmi se, az ennyi se”.
| ||
|
Ottliknál a nekünk jobb valami az lett volna, ha Bébéje alakzatában nem marad meg festőnek, hanem elmondja, írónak lenni milyen volt. Elmondja ezzel a keménységgel, mint ahogy idézetünkben (Buda) szólt. Nem vagyok az az élményről-beszámoló alakzat, aki mások mondásairól fellebbenti a fátylat. Ottlikot szűkszavú későbbi megnyilatkozásaiból irodalomelmélet-íróként és önéletmegítélőként is „sejteni vélem”. Ám ez nem tartozik se vászonra, se papírra, se fejtegetésekbe. Vannak valóban dolgok, melyeket nem kell; de nem mert „miért kellene”. Hanem mert nagyon is miért lenne az képtelenség. Ezzel feketén feketéhez és a fehéren fehérhez érkeztünk el, bár így meg már az etikai indoklás idegen, külső térben marad le. Illetlenségnek érzem, hogy végigmenjek a könyv megannyi „festős” részletén. Csak mutatni, mennyire igyekezett Ottlik. Az írás festéssé alakításán. Ami, persze, nem megy, nem mehet. Nem csupán egy-egy festmény az, ami szavakkal leírhatatlan, de a festés nem alkalmas eszköz akárcsak az írói lét ábrázolására is! Hogy Olvasóm lássa, mekkora baj történt a festőség révén a Buda lapjain, szerkezetében, hozom mégis a néhány, oldalszámmal kijelölt jegyzetet. (Egyet sem találok, tizedik átpörgetésre sem, azt a kobaltkék-és-nagy-vászon-lesz-belőle dolgot, kár.) Medvét tette meg írónak. (A nem épp jóindulatú félreértelmezések alapja, később! Baj inkább az volt, hogy Medve ebben a világi-írói-minőségében már nem mondott olyan alapvetőeket, mint írásaiban, jegyzeteiben!) Ő maga, Bébé, alkalmi emlékirat-regény szerzője volt csak, állítólagos fő foglalatossága, hivatása a festés. Jaj, ehhez milyen lufiszerűen elszálló, amit a festőségről mond. A Próza világirodalmi nagyságú befejezésének mintha paródiája lenne pl. ez (318. old. a – tovább is – 1993-as kiadásban): „Feküdj hanyatt, Bébé. Add fel sírva.” Mert hogy ott a gyerekkor megannyi íze, képe, szaga, színe, ezt meg kell festeni, és nem lehet hagyni, de közben lehetetlen (naná, öregem, lehetetlen, mondaná az Igazi Nagy Máskori Ottlik!), s ezért kell, idézni sem merem részleteit, hanyatt. Sírva. „Hanyatt fekve könnyű sírni, de nehéz festeni.” Nincs megdolgozva, kiszálazva, nem hogy tomográfozva, ez a festőség. S a zöld kukorica-dzsungel. Egy Vámos Rousseau. „Égtek a dinnyetáblák kint a tűző napon.” Fejezetzáró, mondatnyi különbekezdés. (284. oldal.) Van Gogh-nyomat. Persze, hogy remek téma, mennyire nincs „egész emberiség”, még a „haza” szónál is üresebb általánosítás. Remek társalgási téma, vagy Montaigne-t megcélzó esszék verejtékes során át ki kell dolgozni. Hanem hogy erre? „Megegyeztünk, hogy – ha élni nem okvetlenül –, de festeni szükséges.” A mondat is árulkodik (én utálom a mondat köré kerített nagy fenekeket!), szegény gondolatjelével, „is”-hiányával, az értelmetlenül kitett vesszővel. A festőség, az ideerőltetett festőség bosszúja. S a 281. oldalon folytatódó gondolatsor még sivárabb, jaj: „Aztán – mit csináljon az ember egyedül? – nekifogsz bátran, abban a hiszemben, hogy meg tudod majd festeni magadra hagyatva is, amit keresel a lombok közt, vagy a téli fákban” (Nemes Nagy!), „vagy a kopár tűzfalakra eső kora reggeli napsütésben…” Nem, Cipikém, azt kellett volna mondani: ezek mind még anyám korából megvannak…anyám rútul itthagyott engem a világon, mindenki itthagy mindenkit, én is itthagyok (te is, így értem, utolsónak bár, de otthagyó leszel), de a fontos ez lenne… s most jöhet… és hogy mikor nézed, az jut eszedbe, 200 emberből 3 reagált rendesen az elküldött könyvedre, az kéne, hogy eszedbe jusson, hogy (a te szavad lett már a baszdmeg, te így írtad) baszogatnak, adj írást a N. lapnak, de te az É.é.I. lapnak, 70-es évek, is azt mondod, kéne egy irodalmi melléklet, egy oldal, de az rendes, bele, ahogy bridzsrovatok vannak, ezeket is rá kéne vetíteni a kopár tűzfalra. A hülye Tandori a gombfocijával, a medvéivel, a feleségével, később a verebeivel törődik, ahelyett hogy az élet elevenjében turkálna, járkálna. De te, az igazi Nagy Figura, messze megbocsátottál nekem is végül; nem az, festészeti szempontból is hiper dolgot tettél nekem, a becsület legnatúrabb jegyében, és a végén telefonon, éjszakánként, én is már bizonyos – dús! – élettapasztalások után (ezekről hallgatva, mint a sír, naná!) meséltem neked az én Londonomat, itt vitattuk meg levlapodat, melyet (mélységesen elveim ellenére! kb. megkérdezésem nélkül) közölték, sajnos, valahol; prózaelméletedet… semmi visszhangunk nem lett, Cipi, de sebaj, megegyezhetünk, ha te (Minden megvan) az angyalok „anyagbeszerzője” voltál, ám én a magam életének kivédőlégese lennék már csak végképp, így mert mit akarjak beszélgetni bárkivel, ha sem a személyi kondíciókat, sem az anyagiakat, sem a szakmaiakat nem találom megfelelőnek, sem „egész emberiség”, sem „haza”, sem „egyes ember” vonatkozásában. De ezt nem lehet alkalmi festőiségekkel elintézni, Cipi, ahogy te még a 272., a 242., a 346. stb. oldalakon is teszed. Baszd meg, csak azt a kurva kobaltkéket súgnád meg, te, Csuda Fickó, esküszöm, idézném, s hogy nagyon szép. És hát persze: könyved, a Buda így csodás, ahogy a festőségeddel „elszúrtad”, folytatom hajnali monológom; ahogy szemközt a háztetők felett szürkén virrad, de nem de Staël-szürkén, hanem Rothkó-szürkékkel, és ez hiányozna, íme az én festőségem, Bécsben, hiába ott a sok úri nép (mint te Londonról írtad), hiába… de el is hárítottam már, szívem és minden sejtem mélyén, a lovakat is. Mi a baszásnak nézzem meg Kempton hétvégéjét SIS-adón, amikor elázik a pálya majd, a nagy versenyekbe négy-öt lovat neveznek csak, mert mindenki a márciusi cheltenhami fesztivált várja (ó, hogy arról a hegy-és-vízrajzról, a dombvidékről, a tömérdek népről, az ír sörsátrakról, a helikopteren érkező tulajdonosokról és trénerekről, ahogy ott szálltak le a pálya közepén, e meg sem értett Waterloomról nem számolhattam már be neked, nem éltél akkor már, óva intettél volna, nem, nem!), maradok itthon a Totyi madarammal, ő teljes, mint Rilkénél az, ami teljes az elégiákban, s nem is csak bábu, de üres, és nem ember, és nem hasonlítgatja az ember dolgát festőkhöz csacskán és pontatlanul (Cipi, engem valaki Lichtensteinhez hasonlított! Én imádom Lichtit, de ez Dunkelstein dolog volt, mire egy nagy válogatott gorombaságot kaptam, hát itt hallgatok el). Félek, Ottlik jobban elkerítette volna az illetőt, mint én, de hallgatott volna végig. *
Ennyit mégis „elárulok”: amilyen Ottlik volt, amilyen ember, amilyen lélek-alkat, nem is nagyon pászolt volna hozzá, hogy majd ő szépen elszidja az irodalmat úgy részletesebben, meg az íróságot. Inkább annyinál maradt meg, ahol-ami dicsérnivalója volt, a francia diplomata-költő is ezt hajtogatta. Magam inkább Apollinaire-rel tartok: „Olyan nemesen éltek / Hogy azok, akik még előtte való nap / Egyenrangúnak tekintették őket / Vagy még tán kevesebbnek is / Most bezzeg csodálták / Hatalmukat gazdagságukat lángeszüket / Mert van-e felemelőbb / Mint ha valaki halott férfit szeret vagy halott nőt / Oly tiszta lesz eljut odáig / Hogy az emlékezet jégmezőin / Az emlékkel összetéveszti magát / Az élethez erősödik / És nincs szüksége többé senkire” (Vas István fordítása). Ebben a Petár-minek-kellene téma is benne van, talán Ottlik makacskodása is (pl. a Bébé-festőséggel, ennek dolgában, ezzel valami más dologban), hogy lesz, marad valami, ahol annyira nincs szüksége többé senkire, hogy azt se mondhatja el, vagy legalább nem mondja el, amit, ha valakinek lehetett volna, hát nyilván elmond; vagy ez sem volt így, ez sincs így. Mi nem kellett Ottliknak? Mi nem ment? Itt „legalább” azonosságba verekszi magát a megfesthetetlen és a megírhatatlan. Nyelvünk tréfája folytán: valahogy így fest ez a dolog. (Ld. Arany, a legfurcsább használata ott e szónak: „a kártya nem fest”, ha jól idézem, de kb.) Rossz elgondolni, a XX. sz. legérzékenyebb irodalmi elméinek egyike mitől fosztott meg minket, elméleti és emlékezési passzusok sorától, a „buta festőség” miatt. Itt nem volt, ő maga, sajnos, elég okos. Persze, ki az! „Tenni” is kevés.
| ||
|
|
||
|
* Ottlik képeskönyv (szerk.: Kovács Ida; esszé: Tandori
|
