|
Bán András |
|
„Jó Mihályfi uram: Pécs mára a modernizmus végvára maradt, legalábbis a képzőművészeté”, jegyezné meg az olvasó, ha kezébe kerülne dr. Mihályfi Ákosnak a Pécsi Kath. Körben 1911 tavaszán elhangzott büszke és aggódó, veretes kijelentése: „nálunk, Istennek hála, eleddig nincs modernizmus, hozzánk még nem jutott el, legföljebb itt-ott üti meg fülünket egy-egy modernista szólam vagy frázis, melyet az illetők inkább öntudatlanul, mint tudatosan ejtenek ki”. De vágy volt e kijelentés a maga idejében is, Ady zászlaját – mint ez a Pécsi Közlönyben nyomon követhető – kibontotta már a város. Váradtól Makón át Sopronig kerültek kép- és írástudók mindvégig a század folyamán, akik révén mindig akadtak helyei a modernségnek Pesten kívül is, az álmos kisváros-Magyarországon. Pécs ezek közül egyre fontosabbá vált, sőt évtizedek óta hivatkozássá: lehetett emlegetni fontos folyóiratokat, könyveket, előadásokat, kiállításokat, végül is épp a modernség kontinuitását.
Így aki modernizmus-zarándokútra indult a Kádár-korban, az Pécsett, a Modern Magyar Képtárban kezdte, hogy beavatást nyerjen a képiség Mednyánszkyval, Rippl-Rónaival kezdődő igaz történetébe. A fél évszázada létező Képtár karakterének kialakítását, határozott gyűjteménygyarapítását Hárs Éva és Romváry Ferenc nevéhez szokás kötni. A szakmai emlékezet jegyzi, hogy a kor nagyobb részében Székesfehérváron kívül csak itt volt mód találkozni korszerűséggel, tűrt nevekkel, művészeti búvópatakokkal. Az akkori kettős kánon egyikének – az európai tendenciákkal szinkront keresőnek – a Képtár korábbi, Szabadság (!) utcai szerény állandó bemutatója volt talán a legfontosabb tanulmányi kiállítása, kötelező tananyaga. S a fővonalhoz olyan exkurzusok tartoztak, mint a Csontváry-, Vasarely-, Martyn-ház, a Schaár-utca, vagy a Pécsi Galéria és más alkalmi kiállítóterek fontos időszaki eseményei. A nyolcvanas évtized során a kései modernizmus értékei, a kádári „kultúrpolitika” határai és a lokális múzeumi törekvések egyaránt határozottan átrendeződtek: a Pécs által is képviselt kánon vált egyeduralkodóvá, miközben a múzeumfejlesztés megtorpant. A komoly magángyűjteményekre, a vásárlásokra és nagyvonalú adományozásokra alapuló raktári anyag azóta szerényebben bővül, a hiányok kiegészítése egyre reménytelenebb, a történések rögzítése egyre vázlatosabb. A hatvanas években indult kisplasztikai és kerámia-biennálék sora ugyan nem szakadt meg, de ezen kívül kevés olyan tanulmányi kiállítás jött létre, amely akár a gyűjteménygyarapítás, akár a tudományos feldolgozás segítségére lehetett volna. A Képtár közel évtizede a régi helyén kényszerűségből bezárt, ígéretek és reménytelenségek között új elhelyezést keresve a műveknek. A Modern Magyar Képtár „klasszikus” része idővel a korábbi Uitz Múzeum helyére költözött, az 1955 utáni művészetet bemutató „második rész” pedig a múzeum-utcához közvetlenül csatlakozó régi Megyeháza egyik szintjén nyílt meg 2001 novemberében. A költözés kényszerén és a múzeumok életében időnként szükségessé váló kiállításfrissítésen túl az új – igaz, ideiglenes – Képtár szellemileg is csatlakozik az elmúlt évek egymást követő szakmai összegzéseihez, tankönyveihez és állandó kiállításaihoz.
| ||||
A pécsi múzeum jelenkori művészeti gyűjteménye köztudottan a legjobbak közé tartozik az országban. Mivel Budapesten kívül csak Pécsett működik egyetemi szintű képzőművészeti oktatás, s mivel a kulturális turizmus egyik fő célpontja éppen Pécs, az állandó kiállítás létjogosultságához nem fér kétség. A hely impozáns. A kiállítás – kvalitásos és fontos művek sora Kassáktól a Block csoportig – következetes értékrend szerint felépített, a raktári anyag javából merít. A nagyformátumú, kétszáz oldalas kísérő katalógus alapos. Mindezek alapján nincs más dolga a kritikusnak, mint gratulálni muzeológus kollégáinak – elsősorban is a kiállítást jegyző Sárkány Józsefnek és Várkonyi Györgynek – teljesítményükért? Természetesen létezik más olvasat is. A Képtár két részre szakítottan, s átmenetileg nyitotta meg kapuit, a Vármegyeháza valójában még felújításra vár, s jelenleg a múzeumi funkciók közül mindössze a műtárgybemutatásra alkalmas, s arra is csak bizonyos megszorításokkal. Kérdéses, mekkora látogatottsága lesz a kései modernizmus áttekintésének, mikor a turistacsoportok programjába úgyis csak Csontváry és Zsolnay fér bele? Aztán: az iskolai és egyetemi oktatásban egyre kevesebb helye marad a műveltségi elemnek. Azután: a jelenkori művészet mai európai gyakorlata kisebb súlyt helyez a hosszan tartó állandó kiállításokra, érezve, hogy a XX. század értelmezéséhez kapcsolódó élénk teoretikus munka és a közönséghez közvetlenül szóló kortárs művészeti gyakorlat nyomán valószínűsíthetően új struktúrák kidolgozására kell majd törekednie. Mindezek alapján inkább kételyeket kell megfogalmazni?
| ||||
| ||||
A magyar rögön állva aligha képzelhető el alapvetően más megoldás Pécsett, mint az állandó kiállítás megnyitása az adott helyen, az adott időben, nagyjából az adott elrendezésben. Legfeljebb rituálisan ostorozhatjuk egy ideig a közállapotokat. Elsorolhatjuk: a hagyományos múzeumok – elsősorban is a megyei intézmények – anyagi és szakmai állapota idehaza katasztrofális, az állami és a helyi akarat legfeljebb megtűri őket. Az intézményi gyakorlat még a sikeresebben működő gyűjteményi egységek számára is minimális mozgásteret tud csak biztosítani. Akár a kihasznált ingatlanok kapcsán is újra és újra felmerül az értékesítés vágya a működés fenntarthatósága érdekében. A tőke csupán egy-két szem előtt lévő múzeum esetében méltányolja a támogatás presztízs-értékét. És így tovább, a helyzet ismert. Az eredmény is: többnyire már a megnyitáskor poros kiállítások. Ehhez képest a Modern Magyar Képtár korrekt áttekintése egy korszaknak – s ez itt és most nem kevés. A 1730-as években épült, többször bővített, s 1979 óta a múzeum kezelésében lévő négyezer négyzetméteres Vármegyeház szükséges és költséges felújítása után elfogadható múzeumi helyszín lesz, bár nem igazán tágas belső terei erősen meghatározzák a kiállítható anyag léptékét, jellegét. A nagyjából egyenletes térosztás a „középméretű” festményeknek kedvez, sem a plasztikák, sem a konceptuális munkák vagy installációk nem érzik jól magukat a provinciális barokk termekben. A tér legitimálja a narratívát. Sárkány József és Várkonyi György számára a gyűjtemény értékei is a hagyománytisztelő megoldás keresését sugallták. Ebben megerősítette őket a szakirodalom: Németh Lajos hajdani összefoglalója nyomán újabban megjelent kézikönyvek egyértelművé teszik a modernizmus-avantgárd doktrínát, megfelelő rendező elvnek tartva azt az elmúlt félszáz évre, beérett és árnyalt értékrenddel. Huncut, aki tagadja.
| ||||
| ||||
A Vármegyeház hátsó frontjáról nyíló Képtár tizenhat kisebb, zegzugosan egymásba nyíló térben, lényegében három nagyobb gondolati egységben mutatja be anyagát évtizedléptékű kronológiában. Az „intro” a század középnemzedékének morális erejéből és stiláris kérdőjeleiből szerkesztetett: Kassák, Barta, Martyn, Veszelszky, Jakovits, Korniss, Gyarmathy. Konstruktivista és szürrealista-bioromantikus emlékek, a légüres tér kitöltésének bátor szándéka. Stiláris zökkenő nélkül melléjük sorolódnak a korszakhatár után nem sokkal belépő, igazodást kerülő magányosak: Ország, Kondor; s a későn érők, a saját történelmüket-sorsukat-stílusukat érett munkákba az ötvenes évek végétől fordítók, Czimra, Román, Tóth Menyhért, Schaár, Berczeller. A képtár eddig régi forgatókönyvét követi, igaz, egyértelműbben fogalmazott mondatokban. A következő tétel hangzása még harmonikusabb: nagy iparterves akkord, majd a geometria, a tárgyiasságok és a konceptualizmus szólói. A rendezők itt elődeiknél is, a Nemzeti Galéria hasonló állandó kiállítását mostanában végiggondoló kollégáiknál is radikálisabban jártak el: a morális meghatározottságot döntőbbnek tartották a stiláris ilyeténféleségeknél és koincidenciáknál. Azaz a hatvanas évek második fele és a hetvenes évek történéseinek értékeit válogatva kíméletlenül kihagytak mindenkit, aki a maga idejében az intézményi koegzisztencia útját választotta, beépült, elfogadott, kihasznált; a sine qua non a különállás, vagy legalábbis a rezisztencia volt Várkonyiék számára. Veszélyes szempont, hisz éppúgy művészeten kívüli, mint a politikummal való alku a közös gyékényről akkoriban. Veszélyes: a kilencvenes években többeket ért bírálat, hogy kárpótlási művészetet művelnek. Veszélyes, ám igaz: a Képtár ezen szakasza koherens, mert tényleges szellemi kapcsolatokat tár föl; a művek egymást értelmezik; s az egyes művészek, ha nem is mindig főműveikkel vannak jelen, e termek minőségi engedmény nélküliek. Sőt, a maga idejében túlzottan nem értékelt művek – mint Barcsay Triptichonja – fölfénylenek a történetmondás drámai fordulatainál. Ugyanezen termekben válik sarkossá a rendezők másik vállalása: az elmúlt fél évszázad magyar művészetét mondják el, nem helyezve túlzott hangsúlyt a lokalitásra. A Pécsi Műhely különterme még erősíti is ezt az elképzelést: tudható volt, de itt kitapinthatóvá is válik, a Műhely a maga intenzív aktivitásával, sokféle hatást magába foglaló és új kontextusba helyező intenzív tevékenységével valóban „külön terem” a hetvenes években. Míg a harmadik rendezőelv a gyűjteményi adottság: csak abból válogathattak, ami múzeumba került, s ami egyáltalán múzeumba kerülhetett a bújtatott kiállítások, konceptek és akciók időszakából.
| ||||
| ||||
A nyolcvanas évek festészeti fordulatától kezdődően töredezettebbé válik a narratíva; s a töredezettség nem a lényeget megragadó elv, inkább bizonytalanságnak tűnik: miről is szól a történet? Az egyik ok valószínűsíthetően az akkori gyűjtési gyakorlatban kereshető: a modernizmuson nevelkedettek közül kevesen tudtak mit kezdeni a „Frissen festve” megtört linearitásával, nem mozdultak rá az újféle főművekre, már csak követték, s kortársként nem értelmezték a folyamatokat. A mai történetmondók közül is kevesen találnak műfaji keretet a nyolcvanas évekhez. Várkonyiék sem kevésbé tartózkodnak az értelmezéstől, esztétikus rendben egymás mellé sorolták Vojnichot és Pinczehelyit, Samut és Szabadost, Matát és Bakos Ildikót, Gábor Áront és Gyenist (így az egyes „nevek” súlyát mérlegelni, a hiányokat sorolni aligha helyénvaló – bár a kritikus a maga közismert elfogultságával szomorúan nélkülözi Gémest). A Gellér B. Istvánnak és az El Kazovszkijnak szentelt különterem demonstrálja felfogásukat: a lineáris történetmondás, az egymást értelmező művek sora helyett, ha tér és raktári anyag engedné, inkább az egyes fontos életműszakaszokban megjelenő nagyléptékű korfelfogással válhatna élménnyé a nyolcvanas évtized. A kilencvenes évekbeli szcéna valóban alapvető fordulatának állandó kiállítássá formáláshoz pedig még nem vetődött föl használható javaslat. A termek végigjárása, az élmény és értelmezés alapján újra csak az mondható, nemigen volt más megoldás Pécsett. Tény, hogy az „uniós” műveltségben határozottan a múzeumok és a képzőművészetek domináltak az elmúlt periódusban, elképesztően látványos eseményekről tud az európai utas. Itthon is kiépültek frissebb gyűjtemények. A Képtár nem ezek sorát kívánja bővíteni. A kortársiasságból történetivé válva egy lezárt periódus egyfajta – a maga módján hiteles – művészet- és világképét vázolja a lehető pontossággal.
| ||||
| ||||
|
|
||||
|
|
