Majd másfél hónap alatt három, reprezentatívnak nevezhető csoportos kiállítást rendeztek Budapesten, melyek megtekintése után egyfajta kedvetlenség lett úrrá az írás kényszerébe taszított műkritikuson, aki már-már azon veszi észre magát, hogy mentalitása vészesen kezd közeledni ahhoz a fanyalgó értetlenséghez, melyben Magyarország legkedveltebb napilapjának örökös képzőművészeti kritikusa oly otthonosan mozog. Persze az is lehet, hogy az elkerülhetetlen öregedés egyfajta türelmetlenséghez vezet, és egyre nehezebb felölteni a támogató jellegű kritika (supporting criticism) és a leíró recenzió elegyítésével létrejövő, biztonságos művészettörténészi attitűdöt. Ebben vétkes a szakmára jellemző módszertani-terminológiai bizonytalanság is, melynek látványos kivetülése a Műértő hasábjain 2003. júniusától folyó vita. A szakma (úgy is, mint művészettörténész, kritikus, kurátor) elkeseredve rohan a történések után értelmezési/elméleti kereteket keresve, és ha a rec. nem is kíván e megmondásokban részt venni, kritikai attitűdöt mégiscsak valamely dolog/dolgok pozitív tételezésével vehet föl. Másként, ha minden lehet, akkor mi van? Illetve ami van, abból felrajzolható-e bármiféle tendencia? Azzal a megszorítással persze, hogy a látható van esetünkben különböző személyeken/kvázi-intézményeken átszűrt nézőpontból állítódik elibénk, azaz (egy kiállítás kivételével) interpretált lenyomatot kapunk a kortárs képzőművészeti (elsősorban festészeti) törekvésekről.
Mit állít a kurátor? Mit díjaz a gyűjtő?
A Műcsarnokban február 16–22. között megrendezett Egyhetes című tárlat kurátora (Jerger Krisztina) a szóróanyag szerint „a kortárs magyar képzőművészet jellegzetes keresztmetszetét” kívánta bemutatni, „ennek megfelelően egymástól radikálisan eltérő képzőművészeti irányzatok képviselőinek” legfrissebb munkából válogatva. A tizenkét – esetünkben egy-egy termet birtokba vevő – művészben első pillantásra az a közös, hogy (egy kivételével) egyik sem szerepel a február elején távozni kényszerült Kovács Gábor Művészeti Alapítvány Művészeti Tanácsa által javasolt, szerintük a nemzetközi kontextusban is mérhető magyar alkotók – az alapító és a kuratórium elnöke által viszont néhány perc alatt lesöpört – névsorában. Bár Jerger Krisztina is a Tanács tagja volt, ebben a válogatásában nem a közösen kialakított, úgymond „progresszív” koncepció megvalósítása vezette, hanem saját szakmai elképzelése. A kiállított művészek/művészeti irányzatok közül teljesen hiányoznak a kilencvenes években felfutó poszt- (vagy neo-, ki honnan nézi) konceptualista irányzat képviselői, az intermediális alkotók, illetve a festészeti figurativitás „visszahonosításában” érdemeket szerzett művészek. A kurátor szerint a XXI. századi friss művészeti fuvallat a geometrikus, posztgeometrikus irányzatok, illetve az „új realista festészet” felől fúj, továbbá a szellők szárnyán társutasként velük repül néhány személyes kedvenc is. (Méhes Lórántnak az alternatív életformára fotórealisztikusan visszarévedő, illetve
a vallási giccsben aprólékosan elmerülő munkáinak vagy Haász Katalin lírai, Möbius-szalag adaptációinak bemutatását nemigen lehet másnak tekinteni.)
|
|
Haász Katalin
Társulás I., 2003 • Egyhetes • Fotó: Rosta József
|
|
|
|
Bukta Imre
Kocsmai képek: Fehér Ökör, 2004 • Fotó: Rosta József
|
|
Tagadhatatlan viszont, hogy a „fősodorban” kiállító három „nagy öreg”– akiknek életműve elsősorban a múlt századi kortárs művészetet gazdagítja – igen fontos munkákkal jelentkezett. A posztgeometrikus irányzat jeles képviselője, Bak Imre továbbra is rendkívül ütős műveket készít. Számomra meglepetés Konok Tamás geometrikus konstruktivista, a szerialitáson alapuló, fekete-fehér vonalhálózatokból összeálló műveinek sorozata, amely egyrészt igényesen kacérkodik az op-art látványelvűségével, másrészt egyszerű elemekből építkező, feszes monumentalitása hatásosan tölti meg a Műcsarnok első termének – a műveket a terem méretéből fakadóan általában elnyomó – tejfehér ürességét. Bukta Imre legújabb műveivel kapcsolatban pedig egyenesen szenzációról lehet beszélni. A jellegzetes gyufa- és csempeapplikációk mellett megjelenik a festett figurativitás (Polgárőrös önarckép, Fatolvaj, Madonna lelőtt nyulakkal), a sötétbarna, földszagú és lepattant életképeken pedig a kapitalizmus által „elsodort falu” nyomorúsága is. Az üres kocsmákban üldögélő alakokon, a térelzáró elemeken, ablakokon megcsillannak a játékgépek és a villódzó, hasábokra hulló élménylámpa fényei, létrehozva egy olyan, több szinten átszűrt realitást, amelyet leginkább úgy írhatunk körül, mint valami egyedi poszt-szocreált – ellenfényben. A műveken megjelenő geometrikus fény-motívumok éppen e sötét, lecsúszott, kilátástalan, de mégis a természettel együtt élő létforma lenyomataiba lopnak némi meleg iróniát, miközben elsősorban nem festészeti tradíciókra reflektálnak, hanem, ha tetszik, tartalmaznak egy már-már divatjamúlt, társadalomkritikai szemléletet is. Festményeinek játékos többszintűsége idézőjelbe teszi az új realizmus festészeti felfogását, amely elsősorban a hagyomány belső megélésén, az elmélyült festészeti tanulmányokon alapul – de lehet, hogy ez „csak” a megélt tapasztalat hozadéka. Az Egyhetes kiállítás fődíját azonban nem Bukta kapta, hanem a Sensaria Képzőművészeti Egyesülethez köthető, 2000 körül végzett festők egy képviselője. A „friss levegő” nemzedéke nem megelőző képzőművészeti stílusokhoz vagy fényképeken megjelenő kép-szegmensekhez viszonyítja képalkotási metódusát, hanem a természet (valóság) elmélyült, szemlélődő újrafelfedezésében gondolkodik. Egy csoportként megjelenő festészeti törekvés bármely gyűjtő számára kedves lehet, főként, ha tagjai első ránézésre befogadóbarát művekkel állnak elő. Lőrincz Tamás (Blitz fődíj) kettős portréi, önarcképsorozata, vagy Filp Csaba (Raffreisen Bank Rt. díja) csendéletei és figuratív művei mögött komoly utánpótlás lehetősége rejlik, nem beszélve arról, hogy ez némiképpen egybeeshet a célközönség feltételezett elvárásaival, bár e tradicionális műfajok – tájkép, csendélet, entriőr, akt – piaci és művészettörténeti revitalizálásakor talán elsikkadhat az egyes művek jelentőségének elemzése.
|
Filp Csaba
Cím nélkül, 2002 – 2004 • Egyhetes Fotó: Rosta József
|
|
|
|
Kapitány András
*SR left, *SR top, *SR front, 2002, olaj, vászon, 130×180 cm
Strabag festészeti díj 2004, Alkotói támogatás • Fotó: Rosta József
|
|
A hármak tanácsa
A Strabag (korábban Magyar Aszfalt Rt.) nyolcadik alkalommal hirdette meg
„a kortárs magyar festészet tehetséges fiatal képviselői” számára Festészeti Pályázatát. A Ludwig Múzeumban március 4 – április 4. között bemutatkozó öt, díjazott alkotó között szintúgy megtalálható az „új realista festészet” egyik képviselője, Szász Sándor. A művész – aki egyben az Élesdi Művésztelep társszervezője is – két nagyméretű tájképével (Völgy I-II.) olyan lehetséges utat jelöl meg, amelyen haladva a giccs határát súroló poétikus-lírai hatást egyértelműen felülírja a lecsupaszított színhasználat. Mindenesetre nagy merészségre és technikai tudásra vall, ha valaki szinte csak a fekete színből építi fel kolorizmusban igen gazdag tájképeit. Bár köztudott, hogy a zsűri tagjai – Hegyi Lóránd, Kovalovszky Márta és Néray Katalin – a pályázatra beküldött munkákból válogatnak, ezáltal döntésükre tekinthetünk úgy, mint az ítéletek legkisebb közös halmazára, de nézhetjük úgy is, mint a szakmabeli kanonizáció első lépcsőfokát. A leghelyesebb mégis az, ha arra a belátásra jutunk, hogy adott anyagból, esetleg már korábban megismert munkák alapján – de általunk ismeretlen szempontok szerint – emelnek ki fontosabbnak ítélt műveket/alkotókat. Chilf Mária és Kapitány András most bemutatott művei önmagukban is meggyőztek arról, hogy jogosan díjazták őket. A Chilf színes akvarelljein feltűnő belső testrészek különös kapcsolatai, transzformációi, az ezekből kialakuló belső, biológiai-szürreális tájképek eddig is egyértelmű kvalitással rendelkeztek. Kapitány számítógéppel előállított, perspektivikus struktúrákat idéző tér-sorozatán (SR) nem egyszerű mediális átfordítást, hanem komoly festői, szín- és felületkezelés-beli, különleges megoldásokat fedezhet fel az érzéki ingerekre nyitott látogató. Ha a fődíjas Kovács Lola – „tevékenységét a zsűri évek óta érdeklődéssel figyeli, következetességét értékeli” – és az alkotói díjas Juhász Dóra – aki a szórólap tanúsága szerint „már az előző esztendőben is aspiráns volt egy díjra” – műveit tekintjük, azt kell tapasztalnunk, hogy bennük a zsűrorok a szenzuális ecsetkezeléssel párosuló szokatlan képkivágás okozta intenzitást, a nonfiguratív alapstruktúrát fellazító kolorista érzékenységet értékelik. Hogy aztán ez része-e egy századeleji tendenciának, van-e bármi hatása a kortárs magyar festészet meglehetősen sokszínű közegében, ennek eldöntésére nem érzem magam kompetensnek. Mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket.
|
|
Kovács Lola
A harmadik pillanat, Az első pillanat, A második pillanat, 2002 – 2003, olaj, vászon, 195×245 cm
Strabag festészeti díj 2004, Fődíj • Fotó: Rosta József
|
|
|
Kotormán Norbert
Tövisnéző, Derkovits ösztöndíj 2004,
Fotó: Rosta József
|
|
|
Horváth Krisztián
festménye • Egyhetes
Fotó: Rosta József
|
|
Mit állítanak ki a fiatalok?
A Derkovits-ösztöndíj három évfolyama február végén (február 29 – március 7.) az Ernst Múzeumban mutatta be eddigi, az ösztöndíj helyes felhasználását bizonyító munkáit.
A majd harminc fiatal művész seregszemléjének – akárcsak a Stúdió éves kiállításainak – recepcióját gyakran kíséri egyfajta kellemetlen mellékzönge, és bevallom, én sem vagyok elragadtatva. (Habár volt már olyan Derkovits-kiállítás, ami kifejezetten húzós volt – nem egy akkor szereplő művész azóta már a Velencei Biennálén is képviselhette kicsiny, de annál izmosabb hazánkat.) Azon rugózni, hogy az Ernst Múzeum mennyire alkalmas e feladatra (mint tér és mint intézmény), értelmetlen volna. Sokkal izgalmasabb, hogy a művek egymásra rakódó tömegéből kiemelkedik-e egy-egy alkotó, felfedezhető-e valamiféle új festészeti/szobrászati megközelítés jelenléte. Többszörös jelenlét (a szó szoros értelmében) mindenképpen: négy művész – gyakran ugyanazzal a munkával – már szerepelt az Egyhetes kiállításon, mások a STRABAG Festészeti Pályázaton próbálkoztak – több-kevesebb sikerrel – ugyanezen műveik „eladásával”. (Még emlékszem olyan esetre, amikor a máshol kiállított, de az ösztöndíj-kiállításon is bemutatott művek alkotóit egyszerűen megfosztották a további támogatástól – ezt nem nosztalgiából írom, mert elég értelmetlen döntés volt, és szerencsére változnak az idők.) A kiállításnak mindenképpen jót tett, hogy szokás szerint a szobrászok is képviseltették magukat: Kotormán László (már ismert) Tövishúzója mellett megérdemelten kapott dicséretet Erős Ágost Koppány két műve. A festészetben induló „versenyzőkre” elsősorban valamiféle óvatos, visszafogott konzervativizmus jellemző. Újra-kötődés a tradicionális műfajokhoz – legyen az a mű tájkép (Raffai Réka, Miksa Bálint) vagy csendélet (Horváth Krisztina, Nyilas Márta) –, a „progresszív”-tendenciák átvétele/személyre szabása – réteges háttérrel (Kővári Attila), festményt idéző fotóprinttel (Hetesi Attila) vagy fotó alapú művekkel (Hegyi Csaba, Pál Tibor Krisztián). Kifejezetten szórakoztató viszont Csáki László fiktív, egy Fluxus-hajfény fedőnevű termékről szóló, irodalmi művön alapuló adaptációja. Él még a geometrikus irányzat (Varga Tünde) és a dekonstrukció (Nagy Ottó), és váratlanul felbukkan a posztkoncept két ismert művésze is. Keserue Zsolt Moszkvai idő című projektjének ismertetése mellett Benczúr Emese tavalyi projektjeinek dokumentációjával szerepel. A gender-study hullámában felkapott, egyébként rendkívül finom technikával, az ismétlődésen alapuló, hímzett feliratokkal operáló és a nemzetközi kontextusban méltán elismert művésznő legújabb munkáiból eltűnt a személyesség: a repetíciót pukkantós fóliák, világító kitűzők alkalmazásával éri el. Az intimitást felváltotta a (szerencsére még mindig több szinten értelmezhető) látvány, a tevékenység eszközhasználatra cserélődött. Hogy ez most itt a posztkoncept vége, vagy a művész belső fejlődéséből következő lépések egyike, nos, ezt nem tudom megmondani. Benczúr dokumentációitól elindul egy villogó kínai kitűzőkkel kísért, golyóstollal felfirkantott, ismétlődő szövegfragmentum, melyen a „Vezet, de hová?” kérdés olvasható. Ha követjük a szöveg irányát, egyenesen az Ernst Múzeum büféjébe jutunk. Addig is, míg a szakma eldönti, hogy hová, én mindenesetre egy kóser szilvát rendelek.
|
|
Ötvös Zoltán festményei, az előtérben Turcsányi Villő szobrai
Derkovits ösztöndíj, 2004 • Fotó: Rosta József
|
|
|
|
Juhász Dóra festményei
Derkovits ösztöndíj, 2004 • Fotó: Rosta József
|
|
|
|
|
|