Egy jelenségről beszélek, ami majdnem olyan, mint az álom. Színes, szürreális, de itt, most megvalósul. Vegyük például azt az álmomat, amelyben vágom az öcsém haját, a hónom alatt van a feje, kőkemény fej, konok, makacs, ellentmondó, ellenkező. A haja is kemény, szúrós, mint az arcszőre. Nagyon megnőtt, le kell vágni. Nem én akarom. Ő akarja. Aztán úgy tartom a karomban, mint ahogy Apu a kenyeret szokta. Úgy megbecsülősen és alázattal, ugyanakkor nagyon erősen is. Egy kézi hajvágóval vágom, és miközben erősen szorítom a fejét, azt kérdezgetem, nem fáj, ugye nem fáj? Vagy fáj? Szóval fáj-e neki az én álmom?
Mondhatnánk azt is: az álmaink nem létszükségletek, egyszer csak lesznek, mint végtermékek. Felesleges lenne a létezésük szükségéről vagy hasznosságáról beszélni. Manapság úgy tűnik, a képzőművészeti alkotások sem megvalósulnak, csak úgy lesznek, valaminek a végtermékeként, de a folyamat most sokkal fontosabb, mint a „termék” maga, így ezek szükségéről vagy hasznosságáról beszélni nem kikerülhető. Már az sem véletlen, hogy hosszú projektekben gondolkodunk. Nem tekinthetünk egy önmagában létező műre, helyzet van, ahol is a művésznek kell kontextusba helyezni, helyezkedni, be kell kapcsolódni a diskurzusba valahogy, aktuálisan. Munkás, mert nem elég figyelni. Ravaszkodni kell. Nincs idő, hogy megszokjuk a „hívószavakat”, mert lejár az érvényességük. A csomagoláson az áll, hogy frissen tartva, időnként a frissesség mellett még felületesen is. A mindenhová tekintgetés helyett, a mindenből egy rész elolvasása helyett maradhatna-e más, mint az individuális indítékokra hagyatkozni? Az elemi szükségletekre, ami végül is sosem fáj. A szükség itt most az elmozdulás, rosszul úgy is mondható, hogy kilépés, jól pedig talán, hogy hátralépés. Vagy hátrahőkölés?
Egy jelenségről beszélek, ami majdnem olyan, mint az álom. Ha nem lenne, hiányozna. Bármit találok, a hiányt találom. Ebben a kortárs képzőművészetnek nevezett lagymatag erőtérben mozgok, ahol rendszeresen kifejeződik a hiány, mint olyan. A szükségnek arca mutatkozik. Kifelé mozdulok, ahova lépek kérdésekbe ütközöm, amelyek a művészeti „termék”, azaz a mű létére, felhasználására, felhasználhatóságára, valamire valóságára, szükségére kérdeznek. Tehát hasznos-e? Lehet-e hasznos? Vagy maradhat-e, maradjon-e haszontalannak, lehet-e pusztán önmagáért való? Úgy értem, megengedhető-e? Vagy megengedhető-e, hogy ne legyen önmagáért való?
S persze az is kérdés, milyen szempontból?
A művész szempontjából? A társadalom szempontjából? Szakmai szempontból? Mindezt ki kérdezi? És kitől is? A művész kérdez. Egymagában kérdezget, és egyúttal felel is, hogy BIANCO. Azaz kitöltetlen szelvény, mondjuk üres nyerőszelvény. Jó mi? Nyerni. Csak úgy,
a szellemi tőke vagy a fűtésszámla miatt vagy
a kreativitásért vagy mit tudom én, miért.
|
|
Koronczi Endre
Bianco Project
|
|
Egy jelenségről beszélek, ami majdnem olyan, mint az álom, csak ennek már megszoktuk a jelenlétét – legalábbis a berkeken innen. Hogy minden sárga, színtiszta yellow, mert Koronczi Endre legszívesebben mindenhol hagyna egy kis sárgát nyomként, hogy lekövethető legyen a gondolatmenet. Már a neve hangzása is sárga-szerű. Kisajátította. Mert merte. Ezt vehetjük pozitív kritikának. Koronczi Endre mindent megtett azért, hogy a sárgáról rendesen ő jusson az eszünkbe. Komoly munka volt, bár a cél korántsem pusztán ennyi. Mondhatom, hogy mindnyájan érezzük? Hogy a kortárs vizuális kultúra minden területén kifejeződik egy olyan hiány, amelynek léte igényt formál arra, hogy a képzőművészet, mint értékközvetítő médium bekapcsolódjon a társadalmi szinten létező párbeszédbe? Ez itt, most adekvát, hogy: a hiány igényt formál? És az igény pedig termeli a törekvések sorát? Elmozdulás, persze kizárólag alulról, de így se rossz. Az elmozdulás lehetősége sokféle, de vegyük most a reklámokat vagy magát a médiát. Meghatározzák a mindennapi vizuális kommunikációt. Van benne részük. De jó nekik! Időnként a széles társadalmi rétegekhez elérő reklámok területén láthatóvá válik az igény arra, hogy a vezető reklámcégek termékreklámok helyett egy összetettebb, ugyanakkor jól érthető jelenséget, értéket közvetítsenek. Igen, időnként van elmozdulás abba az irányba, amely felé sokszor a képzőművészetnek is van igénye kimozdulni. Kifordulni. Mégis, mintha a dolog nem működne. Talán a pénz. Vagy mi?!
|
|
Koronczi Endre
Bianco Project
|
|
Egy jelenségről beszélek, ami majdnem olyan, mint az álom, egyszer beléd eszi magát, aztán már mindig ott marad. Ez lenne a cél, ilyen erősen nyomot hagyni. Koronczi Endre BIANCO projektje jól átgondolt, alkalmas kezdeményezés arra, hogy valódi tartalommal rendelkező, kiugró vizuális teljesítményeket jelenítsen meg a mindennapi vizuális kommunikációban, például a reklámok területén. A projekt kísérletet tesz arra, hogy a képzőművészeti tudást: kreativitást, egyediséget, érzékenységet, a vizuális nyelv ismeretét és saját művészeti tapasztalatait közelítse azon területek felé, amelyek kommunikációjukhoz a vizuális közlés nyelvezetét használják. Az mondjuk, talán kicsit erős, hogy eladhatóvá tenni a művész tudását, képességét, termékként reklámozni, kitalálni ezt a személyiséget, és mindezt a kereskedelemben értékesíthetővé tenni, árat kérni a művészeti többletért, de mondjuk, szolgáltatást nyújtani. Kikényszeríteni, hogy használják valamire. A hasznos művész fontos is, és ez akkor olyan, mintha lenne értelme. Tegyük fel, van. Praktikus okokból Koronczi kiválasztotta a sárga és fekete színt, amit vizuális alapként használ a projektjéhez, amelynek egyik fontos célja kilépni ebből a zárványszerű létből és bekapcsolódni a társadalmi párbeszédbe. A BIANCO projekt több ponton is reflektál a reklámok által használt eszközökre, és hatékonyan alkalmazza őket
a saját területén. Egy jellegzetes arculat – gondolok itt magára Koronczi Endrére – több csatornán keresztül közvetítve a lehetséges felhasználók felé, a magáról mintázott emblematikus logó, és az ez alapján előállított és kiközvetített reklámanyagok. Informatív web site, megválasztott célközönség, rengeteg matrica a város minden részén, szórólapok autószélvédőkön, szórakozóhelyeken, kiállítóhelyeken, valamint az ún. stock-fotókra* emlékeztető képek. Ez utóbbi a BIANCO „hasznosságának egyedüli gyenge pontja”, ugyanis a képeken keresztül kommunikáló művész hangneme meglehetősen groteszk. Ennek persze lehet örülni, hiszen jól lekövethető a bizonyos reklám-szakember pozíciója, ha akarjuk még a társadalomban betöltött szerepe is, és jól látható, hol foglal magának falatnyi helyet a művész, mert a tettek hiábavalósága, a leképezett mozdulatok cinizmusa járja át ezeket a képeket. Persze valószínűleg nem szándékosan, nem ezt kívánja közvetíteni a művész, mégis kikerülhetetlen és a képek további sorsát, a projektben betöltött szerepüket elnézve nagyon is fontos. A lassan már száz darabra növekvő képsorozat hangulata csak első ránézésre emlékeztet a stock-fotókra, amelyek az igényes reklámszakemberek munkáját hivatottak megkönnyíteni azáltal, hogy zsánerképeket kínálnak az elképzeléseikhez. A nézőnek ugyanis az a gyanúja támad, mintha valami csalás lenne a dologban. Nem azon akadunk fenn, hogy egy képen sok Koronczi Endre szerepel, ez tulajdonképpen evidens, inkább az a dolog furcsasága, hogy más személy viszont szinte egyáltalán nem. Általában maga a művész készíti magáról a fotókat – gondolhatjuk a kézben tartott zsinór alapján –, s ha akadna is olyan, aki alkalmi résztvevője lenne a képeinek, feltételezem, egyszerűen ki van iktatva. Olyan képekké manipulálja fotóit, amelyek vegytisztaságukkal, a tudatos kompozícióval egyszerűen szomorúvá válnak. Nem igenlik az életet, nem úgy, mint azok a szótárméretű könyvekbe kötött stock-fotók. Végül a művészet létrehozásának szempontjából nézve mégis ez az üdítő, ugyanakkor megnyugtató Koronczi Endre képein, hogy valószínűleg ezeket a fotókat soha nem fogják reklámok alapanyagául választani, mert olyannyira szembetűnő rajtuk a művész kritikus állásfoglalása. Ez a: mindent megteszek érted, mindenben kiszolgállak, ha kell, letolom a nadrágomat, ha kell szalmabálára mászom, hatalmas sárga lasztin egyensúlyozom, s ha nagyon akarod reklám, bármikor leszek én egy személyben több személy, mert mindent lehet. Tökéletes kiszolgáló személyzet vagyok, egy magam vagyok, praktikus vagyok, művész vagyok.
|
|
Koronczi Endre
Bianco Project
|
|
Egy jelenségről beszélek, ami majdnem olyan, mint az álom, csak egy kicsit hitelesebb. Igen, ez egy kulcsszó, hiteles. Lejön a hitelesség a megtervezett arculatról, az önmagát soha meg nem hazudtoló Koronczi-külcsínről, de a hitelesség, mint egy műalkotás alapvető kritériuma leginkább magukról a képekről süt, amelyeket közel három év alatt készített a művész, különböző helyszíneken, külföldön, belföldön. Ez az a pont, amikor a reklámot, mint közvetítő eszközt nem igazán kell felemlegetnünk, mert ezeknek a fotóknak – a BIANCO projekttel ellentétben – egyáltalán nincs szükségük reklámra, és az a gyanúm, bár ez a BIANCO projekt sikertelenségét igazolná, mindez fordítva is igaz. A BIANCO projekt alapvető indítéka mellett ezeken a képeken keresztül kötődik leginkább a kortárs művészeti kontextushoz. A képeken a művészre irányul a figyelem, úgy létrehozói, mint befogadói oldalról. A magát megteremtő, leképező, megfigyelő művész személyiségének örök aktualitása artikulálódik a képeken, a művész háta mögött elképesztően grandiózus tájakkal vagy kevésbé grandiózus, de jól megválasztott helyszínekkel és egy mesterségesen kitermelt arculattal megspékelve. Pont. Nem lehet hozzátenni semmit. Minden kép valahol a vicces és a véresen komoly kritika határmezsgyéjén egyensúlyoz. Megnézem, és kérdem máris: ez most komoly? És röhögnék, de annyira megérintenek ezek a sárga alakok, ahogy egymás hegyén-hátán mindenféle értelmetlen dolgokat művelnek. Nem is az, hogy bármihez kezdenének, de mindezt elképesztő komolysággal, mintha ettől bármi is függne, mintha nem lenne mindegy a reklámoknak, hogy Koronczi Endre, mit csinál a képeken. És meggyőznek a képek, hogy szükség van olyanra, amin guggol, és idétlenül néz, és olyanra is, amelyiken behajol a kamera elé, és a mutatóujjával feltűri a száját, meg arra is, amelyiken fejével támasztja a telefonfülkét és a kerítést, hogy mindezekre valóban szükség van, művészeti szempontból legalábbis.
|
|
|
|
Koronczi Endre
Bianco Project
|
|
És már nem akarok röhögni, mert még mindig egy jelenségről beszélek, ami olyan, mint az álom, csak ez esetben inkább olyan, mint a rémálom. És már azért sem röhögök, mert én is minden nap a bőrömön érzem, hogy hosszadalmas projektekbe fogunk. Hogy gyakorta, nem feltétlenül önszántunkból, a kiállítótéren kívül valósítjuk meg azt, amit mi akarunk. Hogy elfordulás és kiszorulás van az intézményekből. Hogy az évekig készülő projektekhez nem létező pályázati rendszerből kell pénzt fakasztani. Hogy az elfordulásból a kiszorulás következik, ahol persze a szakmai kommunikációnak nincs helye. Hogy csak pár embernek van igénye rá, hogy része legyen egy társadalmi szintű kommunikációnak, amit úgy tűnik a szó szoros értelmében itt egyszerűen lehetetlen megvalósítani. Koronczi a BIANCO projekttel mindezt bevállalta, és ami a társadalmi szempontokat illeti, hasznos művészetet hozott létre, hiszen interaktív is, közvetít is, mondd is valamit, tartalmaz is, hordoz is, eszköz is lehetne. Mégis. Az álmaink létszükségéről beszélni talán tényleg felesleges, mert vagy léteznek, vagy nem. És úgysem a végtermék foglal le bennünket, hanem a közbenső élmények, a megálmodás folyamata, maga az alkotás. De hát, csak léteznek azok az emberek is, akik leveszik az alkotó válláról ezt a kedves terhet és közvetítik végre a közvetítendőt, vagy legalábbis tolmácsolják! Hogy bekapcsolódjunk abba a híresen fontos párbeszédbe. Hogy választ kapjunk végre a kérdésünkre – vajon fáj-e nekik a mi álmunk?
|
|
Koronczi Endre
Bianco Project
|
|
|
|
|
* Különböző témánként osztályozott fotó alapanyag,
amelyeket legálisan bérlőként vagy vársárlóként
vehetünk igénybe, például reklám céljára.
|
|