|
Erdősi Anikó |
|
A Kunsthaus futurisztikus épülete, a „púpos cet” furamód rendkívül életszerűen illeszkedik Graz városának történeti környezetébe.
A szerencsés szintézis kulcsa talán az újonnan tervezett épület oldalsó és hátsó részébe olvasztott, rekonstruálva beépített 19. századi épülethomlokzat. Az épület ezáltal
a két oldalról szegélyező fő-, illetve sétálóutcákra nosztalgikus, a Mura folyó felé pedig jövőbenéző arcát mutatja. Az épület jellegzetességét az egyszerre organikus és geometrikus buborék alakú felső rész adja, amit szinte lélegezni látunk. A buborék testéből hengercsonkok merednek az ég felé, melyek egy belső szervből induló artériákra emlékeztetnek. A fura csonkok egyben világítónyílás szerepét töltik be – azaz töltenék, de mivel fény alig áramlik be rajtuk, így mesterséges világítás nélkül a kiállítótérben szinte koromfekete sötét uralkodik.
A dudorodó tető többrétegű borítása ugyancsak sikeresebb képet ad kifelé, mint befelé. A kerekedő födém-idom az épület folyó felöli oldalán egészen az alsó kirakatüveg-sorig húzódik, betöltve ezzel a homlokzat szerepét is. A buborékot az akrilüveg lapokból összecsavarozott külső, áttetsző bőr alatt acél-erezet, fóliaszövetek és neon világítótestek hálózata borítja, melyek segítségével a homlokzat képe, színe és fénye változtatható. Sötétedéstől futófények, feliratok, villódzó fénykompozíciók rajzolják át a ház média-homlokzatát. A Kunsthaus első kiállítása, az Einbildung – Das Wahrnehmen in der Kunst októberben nyílt, s három hónapig várta a látogatókat. A nyitókiállítás azonban csalódottságot keltett az épület láttán felcsigázott látogatóban: az intézmény, mely az ismertetőfüzetben kiállítás-gépezetként (Austellungsmaschine) definiálta magát, a hatékonyság pozitív sugallata mellett pesszimista utópiák párhuzamát is felvillantotta első produkciójával. Az észlelés a művészetben című kiállítás az érzékelés, észlelés problémakörét állítja középpontba, ám a témát meglehetősen egyoldalúan járta körbe. Az eredeti szándék szerint az itt kiállított művek által a szemlélő közelebb juthat az épület megtapasztalásához – és amennyire didaktikusan hangzik ez a tétel, éppen annyira az volt a kiállítás is. Az észlelést az anyag a vizuális jelenségekre szűkítette, ezen belül pedig a geometrikus művektől az op-arton keresztül a kortárs fényinstallációkig leckeszerűen sorolta az ide kapcsolható műveket. Az impozáns névsor ellenére meglehetősen unalmas, száraz kiállítást kaptunk. Vigaszt csak az épület belső kialakítása: az első szint egybefüggő kiállítóterét merészen átszelő két mozgólépcső és a világító csonkokban elhelyezett neon-csigák vidám látványa adott, s ezen kívül talán két mű. Az egyik az érdekes optikai térélményt adó kör alaprajzú szoba, Olafur Eliasson munkája (360° Room for all colors, 2002/2003), amelyben két méter magas, körbeívelő homogén fényfal vette körül a belépőt, melynek színe lassan, alig érzékelhetően változott, megtoldva egy élménnyel korábbi tértapasztalatainkat. A másik, talán az egyetlen mű, mely tényleges párbeszédbe elegyedett az épülettel, miközben nem veszített saját erejéből, Esther Stocker a beépített régi épületrész tűzfalának nyerstégla felületére festett absztrakt képe volt. Ez alkalommal a mérleg nyelve a kiállítással szemben az épület javára billent – kérdés, hogy a Kunsthaus Graz további kiállításai hogyan találják majd meg helyüket a cet gyomrában.
| ||
|
|
||
|
1 Einbildung – Das Wahrnehmen in Kunst.
|
