Az Enrico Navarra Galéria, amely az utóbbi időben főleg ázsiai művészek munkáival foglalkozik, ezúttal egy műkereskedő és volt galériatulajdonos tiszteletére Cyrille Putman körül címmel rendezett kiállítást, abból az alkalomból, hogy a Robert Laffont kiadásában megjelent Putman önéletrajzi könyve. A most negyvenegy éves Putman galériája a kilencvenes években Párizs egyik leglátogatottabb kortárs galériája volt. Cyrille apja neves művészeti kiadó és a klasszikussá lett festő, Bram Van Velde kereskedője, anyja ugyancsak ismert belsőépítész volt. Ha Cyrille valahol Európában mutatkozott be, azt kérdezték tőle: csak nem Jacques Putman fia? Ha pedig New Yorkban: maga Aimée Putman fia?
A szülők elsősorban mesterségükkel voltak elfoglalva, gyerekeikre kevés idejük maradt. Cyrille szülői felügyelet nélkül, a legteljesebb szabadságban töltötte gyerekkorát. Ha hosszabb időre eltűnt és az utcán kószált, senki sem kereste. Amikor otthon volt, gyakran hallgatta a náluk élő, akkor már idős Bram Van Velde saját festészetéről szóló előadásait. Tízévesen az iskolában azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a személyi adatlap foglalkozás rovatában apját bankárként, anyját élelmiszer-áruházi pénztárosként tüntette fel. Tizenegy éves volt, amikor szobája falát narancsszínűre és fluoreszkáló sárgára festette, és tizennégy, amikor többszöri kényszerű iskolacsere után abbahagyta a tanulást. A zene volt az egyetlen, ami akkoriban igazán érdekelte. Kilencévesen jelen volt a Rolling Stones Palais des Sport-ban adott koncertjén, majd ugyanott a Pink Floydén. Bob Marley-t végigkísérte turnéján Párizstól Brüsszelen és Amszterdamon át Berlinig. Amikor a Clash-együttest hallgatta a Bataclanban, már ő maga is punk volt, egyike az elsőknek Franciaországban, akik ezt külső megjelenésükben is egyértelműen nyilvánvalóvá tették. A Liberation „15 éves és punk” aláírással fotót is közölt róla. A kábítószerrel is ebben az időben ismerkedett meg, édesanyja barátai kínálták meg vele. Fél évig Londonban élt, volt amatőr zenekar dobosa, az Adam and the Ants roadie-ja, de elsősorban a punk-koncertek állandó és lelkes közönsége. Anyagi gondjai nem voltak, apja havonta utalta számlájára a megélhetéséhez szükséges összeget, bár arról fogalma sem volt, hogy fia éppen hol él. Első amerikai útja során – édesanyja segítségével – meglátogatta börtönében a gyilkosságért fogva tartott Sid Vicioust, a Sex Pistols basszusgitárosát, a pogo feltalálóját, akinek feltétel nélküli rajongója volt. Következő amerikai tartózkodása idején már oly mértékben függött a drogtól, hogy minden idejét a kábítószer megszerzése kötötte le. Két elvonókúra között New York-i lakásában megnyitotta első galériáját, ahol kezdő vagy kevéssé ismert művészek munkáit mutatta be, melyek közt Basquiat rajzai is szerepeltek. Hosszabb indiai tartózkodás után újra Párizs következett. Elhatározta, hogy a sok eredménytelen elvonókúra után saját erejéből fog megszabadulni a drogtól, és ez, ha nehezen is, de sikerült neki. 1989. november 23-án James Turrell installációjával nyitotta meg galériáját a rue Charlot-ban. Az utcán – a tulajdonos személye legalább annyira, mint a kiállított alkotás miatt – hosszú sorokban várakoztak az emberek, hogy bejussanak a helyiségbe. A sikeres indulás éppen arra az időszakra esett, amikor a kortárs művészeti piac eufóriában élt. Nagy volt a kereslet, ennek megfelelően a galériák bátran emelték áraikat, a nagy árverezőházakban pedig sorra dőltek meg a rekordok. Putman galériája is virágzott, egymást érték a sikeres kiállítások. Már némileg ismert vagy az általa felfedezett művészek munkáit mutatta be. Putman figyelt fel többek között Fabrice Hybert-re és Huang Yong Pingre, akik azután néhány évvel később, 1997-ben, illetve 1998-ban a Velencei Biennálén képviselték Franciaországot. Fabrice Hybert rajzai, amelyekkel 1988-ban véletlenül találkozott Nantes-ban első látásra annyira felkeltették Putman érdeklődését, hogy azonnal a fiatal művész ügynökének ajánlkozott. Az első kiállításra 1990-ben került sor, amelynek során Hybert rajzai és tárgyai mellett egy akváriumba zárt önarcképét is kiállította.
A portré szeméből, füléből, szájából felszálló buborékok látványa nyomban elnyerte a közönség tetszését, de a többi munkája is sikert aratott, és rövid időn belül mind el is kelt.
|
|
|
Cyrille Putman
Fotó: Benoît Fougeirol
|
Huang Yong Ping
Two kinds of food, installáció
|
|
Az Enrico Navarra Galériában most rendezett tárlaton Fabrice Hybert 1986 és 1993 között készített rajzai láthatók. Huang Yong Ping-et 1989-ben, éppen galériája megnyitásának évében ismerte meg Putman. A Föld varázslói címmel a Pompidou Központban rendezett tárlaton ragadta meg figyelmét a fiatal kínai képzőművész egyik alkotása. Huang Yong Ping – a kiállítás alkalmából –mindössze két hétre érkezett Párizsba, de az időközben lezajló Tienanmen-téri események arra késztették, hogy ne térjen vissza hazájába. A Montmartre aljában, egy régi kórház épületének valamikori műtőjében talált otthonra. Ott születtek a kínai hagyományokra épülő akvarelljei és
a Joseph Beuys hatása alatt készített tárgyai, köztük az a falemezekből formált óriástök is,
a belsejében elhelyezett különféle tárgyakkal, ami első egyéni kiállításán szerepelt Putmannál. Enrico Navarránál most az a műanyagzacskóra készített művét állították ki, mely az ismert olcsó áruház, a Tati fennállásának ötvenedik évfordulójára készült.
Putmannak és Fabien Ouakinak, a Tati igazgatójának közösen született az az ötlete, hogy az évforduló alkalmából az 1998-as év minden hónapjában más művésszel készíttetnek alkotást egy-egy műanyag reklámtasakra.
|
|
|
Sid Vicious
1957-1979
|
Seydou Keita
|
|
A résztvevők között volt többek között a szobrász César, a 2001-ben elhunyt mali fotós, Seydou Keita, Alain Jaquet és Erik Dietman is. A mostani kiállításon Dietmannak Quelques metres et centimetres de sparadap címmel, egy geometrikus formákra feldarabolt ragtapaszokból álló kompozíciója látható. Szomszédságában foglal helyet az Idole Paienne, az az autógumibelső, amely gombnyomásra hajlongani kezd előttünk. Ez a mű, és az olajoskannából, gázmaszkból összeállított Génesis Frere Marc alkotása. Marc Testvér a kilencvenes évek elején assemblage-airól készült videókazettát, valamint benedek-rendi kolostorába szóló meghívást küldött Putmannak, aki a filmen látottak után azt azonnal el is fogadta. A szerzetestársaihoz hasonlóan aszkéta-életet élő, korábban a Michelin-gyárban inaskodó Frere Marc muhelyében kimeríthetetlen fantáziával, a legkülönfélébb hulladékanyagokból hozta létre interaktív alkotásait. A Putman galériájában rendezett első kiállítása kedvező fogadtatásra talált, és csak azok a látogatók távoztak csalódottan, akik a katolikus Radio Notre-Dame ajánlására nézték meg a kiállítást, vallási témájú alkotásokra, szentképekre számítva. A következő évben Frere Marc kilépett a rendből, és feleségül vette a korábban a kolostorba látogató és a szerzetesek élete iránt érdeklődő újságírónőt. Ezalatt Putman galériája, amelyben a már említetteken kívül többek között Roman Opalka, Richard Hamilton és a számítógépen feldolgozott fotóival ismertté vált fiatal Benoit Fougeirol alkotásai is szerepeltek, egyre nagyobb hírnevet szerzett, kivívva helyét a „nagyok” között. 1991 és 1996 között minden évben részt vett a FIAC-on. A helyzet azonban rövid idő múlva gyökeresen megváltozott: a kedvezőtlen politikai és gazdasági körülmények, valamint az irreális magasságokba emelt árak drasztikusan visszaszorították a vásárlókedvet. Számos galéria kényszerült bezárásra, így Putmané is. Visszavonultságát a most megjelent könyvvel és az Enrico Navarránál rendezett kiállítással törte meg,
és ez jelentkezés sejtetni engedi, hogy Cyrille Putman hamarosan ismét a kortárs műkereskedelem aktív résztvevőjeként fog színre lépni.
|
