|
Dio |
|
„Ha valaki nem lesz fiatalon mártír, akkor egyetlen
alternatíva adódik, élni ameddig csak lehet.” Patti Smith Furcsa hírnök. Énekel, ír, rajzol. Saját bevallása szerint sohasem vágyott arra, hogy énekes legyen. Festeni és írni akart, de szerette a Rock’n Rollt. Talán ezért ismerik ma főleg zenészként világszerte az amerikai énekesnőt, aki idén szilveszterkor ünnepli ötvenhetedik születésnapját. Példaképei között Bob Dylan, Mick Jagger, Jimi Hendrix, Lotte Lenya, Billie Holiday és Edith Piaf nevét említi. Első koncertjét 1974-ben adta a New York-i Central Parkban többek között édesanyja jelenlétében, az időleges visszavonulása előtti utolsót pedig 1979-ben Firenzében már hetvenezer ember előtt. Ezután tizenhat évig anyaként és feleségként élt Detroitban, főzött, mosott, leckét írt. Férje halála után költözött gyerekeivel vissza New Yorkba, és másfél évtized „hallgatás” után újra színpadra állt. A szerencsésebbek kétszer is – 1998-ban, majd tavaly nyáron –, hallhatták, láthatták élőben is erőteljes hangját, szuggesztív személyiségét a Sziget nagyszínpadán. A müncheni Haus der Kunst interdiszciplinális programjába illesztve mutatott be egy válogatást Patti Smith képzőművészeti munkáiból. Rajzai, átrajzolt, átírt szitanyomatai, litográfiái, fotói mellett videó dokumentációk, megjelent kötetei, és egy, a szövegei által ihletett, a dán divattervező, Ann Demeulemeester által készített installáció is látható a kiállításon.
| ||
A szövegekkel és képekkel borított teret pedig betölti az énekes hangja. A videókról, de még a vitrinek aljába rejtett hangszórókból is szól a zene, a szinkronban hallott számok összemosódnak egymással, a képekkel, dokumentumokkal és az írott szöveggel. (Az egyik falra még a megjelenésekor sebtében kiragasztott, a kiállításhoz kapcsolódó interjú spontán és közvetlen gesztusa jól jellemzi a kiállítás szellemiségét.) Ha egy térben a tárgyak és hangok elegyéből összeáll valami nagyon jó ritmussal vibráló, megfoghatatlan érzet – az alkotó személyiségének munkáin átszűrődő kisugárzása –, akkor mondhatjuk, hogy jó a kiállítás. Jó kiállítás, jó művek, jó közeg. A válogatás időben átfogja az egész életművet: nem törekszik számszerű teljességre, de az említett élmény komplexitásának köszönhetően mégis koherens egészet alkot. A munkák közül, amelyek között akadnak a hetvenes évekből származóak és az elmúlt években készültek is, kiemelt szerepet kapnak a 2001. szeptember 11.-e traumáját feldolgozó grafikák. A dőlt, nyúlánk betűs kézírás – ahogy Patti Smith fogalmaz –, „a papír bőrén mozgó ceruza” finom vonalai intim, szinte érzéki megnyilvánulások. A fotósorozatok ugyanennek a világnak a meditatív és személyes leképezései. Önarcképek, műteremrészletek, valamint közeli barátokról, kollégákról, illetve gesztusaikat hordozó használati tárgyaikról készült felvételek. Az élet-film fekete-fehér pillanatképei, egy-egy személyes összefüggéseken alapuló csoportba rendezve.
| ||
Az életmű eddigi szakaszaira való visszatekintéshez tartoznak a kortársak olyan, ma már dokumentációnak is számító művei, mint Dan Graham Rock my religion című válogatott fellépéseket és rajongói kommentárokat rögzítő videó-dokumentációja, vagy a Robert Frank által fényképezett Summer Cannibals című videó. Ez utóbbi fekete-fehér anyagával, belső térben „színrevitt” jeleneteivel inkább a színvonalas videó klippek halmazához sorolható. Franz Gertsch nagy méretű fotórealista portréja, és annak fotóvázlatai pedig arról az amerikai generációról tanúskodnak, amelynek szellemiségéhez a hipperrealista festészet, Bob Dylan zenéje, Jackson Pollock művészete és Allen Ginsberg költészete egyaránt hozzátartozott. A társművek közül a már említett dán Ann Demeulemeester installációja a legsikeresebb bizonyítéka az alkotók termékeny párbeszédének. Smith és a dán divattervező sok éves barátsága során már több közös zene és szöveg született, mielőtt 2000-ben Párizsban Demeulemeester bemutatta volna azt a ruhakollekciót, amelynek darabjaiból a mostani kiállításra új installációt állított össze. A tiszta vonalú, egyenes szabású selyemtüllből készült ruhákra apró üveggyöngyökből hímzett idézeteket Smith Woolgathering című könyvéből*. A sötét kabinban magasan felfügesztett ruhákra egy diavetítő változó ég-képeket vetít, felhősségüktől függ, mikor látszódnak tisztábban, és mikor húzódnak vissza a ködös anyagtalanságba a rájuk „írt” mondatok.
| ||
| ||
A kiállítás hangsúlyos részét a 9/11, azaz a 2001 őszi, New York-i terrortámadás tragédiájával foglalkozó rajzok, nyomatok és kapcsolódó anyagok adják. A tornyok romjainak emblematikus képe, Andy Warhol munkamódszerét idézve, újra és újra ismétlődve, több feldolgozásban látható. Patti Smith esetében finom beavatkozásokról van szó: színes ceruzával át- és továbbrajzolja az arany- és ezüstfestékkel nyomott litográfiákat, vagy egy vallásos ének szövegének soraiból rajzolja ki az árnyékkép emblémát. Hasonló gesztus az eltérített repülő utasainak neveit soroló, elsőre ártatlan, színes ceruzával készült, gyerektanulmánynak tűnő feliratfüzér, amely egy papírrepülő sematikus formáját rajzolja ki. A grafikák közül azok az erősebbek, amelyeken a rajz vibráló jelenléte hangsúlyosabb a nyomatnál. Patti Smith az egész emberiséget érintő tragédiát egy művelődéstörténeti analógiával kapcsolja össze: a képek mellett Philip Galle Bábel tornyának összeomlását mutató, 16. századi metszetei függenek. A torony-tragédia képei ebben az asszociációs-közegben nem csak a romok, emberi katasztrófák ábrázolásának tradícióját – beleértve a romantika korának törekvéseit is – vetítik elénk, de a világot feszítő ellentétek megoldatlanságát, a kultúrák kommunikáció képtelenségét is. Ezek a gondolatok a kiállítás minden megnyilvánulásában tetten érhetőek. Versekben, dalokban és képekben megfogalmazott személyes, ugyanakkor a közösségért is felelősséget vállaló világkép rajzolódik ki. Nem panaszkodó, nem kritikus vagy ironikus, inkább elfogadó, csendes, belső imákat mormoló, s mindezek felett elsősorban a lét értékes lehetőségeit hangsúlyozó, életigenlő világkép. Szükséges, ritkán halott hang, hasonló üzenettel, mint amelyet egy interjúban maga Patti Smith fogalmaz meg: „…az embernek már nagyon erősnek kell lennie”.
| ||
| ||
|
|
||
|
* Patti Smith: Woolgathering. New York & Madras:
|
