|
Szűcs Károly |
|
Frantisek Drtikol cseh fotográfus alkotói pályája a késői fotószecessziót és az 1920-as évek avantgarde fotográfiáját köti össze. Életútja és stílusváltásai sok szempontból a magyar Pécsi Józsefével mutatnak rokonságot. Mindketten festői ambíciókkal indultak, majd Münchenben sajátították el a korszerű fotótechikai ismereteket a 20. század elején. Ebben az időben a fotográfia először jelentkezett az önálló művészet igényével, divatosak lettek a nagy nemzetközi fotókiállítások, ekkor jelentek meg az első fotóművészeti folyóiratok. Pécsi és Drtikol hírnevüket a szecessziós stílusú portréknak köszönhették, majd az 1920-as években mindketten az avantgarde fotográfia formanyelvi újítói lettek saját hazájukban.
Frantisek Drtikol 1883-ben született a csehországi Príbramban. Középiskolai tanulmányait követően, 1901-től két éven át Münchenben tanult fotográfiát, ahol ekkor már főiskolai szintű fotóoktatás folyt. A bajor főváros a 20. század elején a német fotográfia és szecessziós képzőművészet központja volt. Fotóstúdiumait követően Drtikol visszatért szülővárosába, majd portréműtermet nyitott. Korszerű szemléletű fényképei nem nyerték el a cseh kisváros közönségének rokonszenvét. Pár évnyi vajúdás után Drtikol 1910-ben úgy döntött, hogy Prágába teszi át székhelyét. A cseh főváros központjában nyitotta meg új műtermét, amit hamarosan a kor ismert művészei — festők, írók, táncosnők — és magas rangú katonák, politikusok látogatták. A Mai Manó Házban kiállított portrék többsége finom rajzolatú, a személyiség egyedi karakterét megragadó felvétel. Drtikol portréi között találunk kamerát szuggeráló, idősödő katonatisztet, bizakodóan a jövőbe tekintő művészt, fotelben ülő, laza kéztartással szivarozó világfit, kihívóan az arcunkba néző, fedetlen vállú avatgarde művésznőt, de felbukkan Rabindranah Tagore hindu költő meditatív, ősz hajú portréja is. Minden képet sejtelmes légkör hat át. Ez a finoman permetező, félhomályos hangulat az arckifejezések és testtartás provokatív közvetlenségéből fakad, amit minden esetben felerősít a félig árnyékban hagyott arc mesteri megvilágítása. Jó példa erre Drtikol öltönyös, laza testtartású önarcképe, melyen a fotográfus jobb kezét a nadrágzsebbe dugja, a másik kézével pedig egy nagy műtermi kamerára könyököl, így támasztva fel a fejét. Lazaság, könnyed elegancia és optimizmus: ezekkel a tulajdonságokkal kívánja Drtikol önmagát bemutatni. A személyiségnek megfelelő viselkedés, a kamera előtt felvett „magánemberi” póz ezeken a képeken alapvetően különbözik az előző korszak mereven beállított, formális reprezentációra törekvő portréfelfogásától. A 20. század elején kibontakozó fotószecesszió több szempontból különbözött a korábbi időszak fotográfiai felfogásától. Már a szecessziót megelőzően jellemző volt az akadémiai festészeti műfajok, így a polgári életkép, a csendélet, vagy a vallásos jelenet beállított, fotóműtermi imitációja, ám a fotográfusok ekkor még nem törekedtek önálló esztétikai szemlélet, önálló fotóművészeti stílus kialakítására. A szecesszió idejében a költséges és bonyolult nemes eljárások elterjedésével a fényképek egyedi kidolgozása vált lehetővé. A guminyomat, pigmentnyomat, platinotípia, fotólitográfia stb. technikájával a fotográfusok már művészet igényével fellépő, egyedi nyomatok készítésére törekedtek. Ez kézügyességet, ízlést és a művészettörténetben való jártasságot feltételezett, amely korábban nem volt jellemző a fotográfusokra. A fotóklubokba szerveződő gazdag és iskolázott, műkedvelő fotográfusoktól, az ún. amatőrmozgalomból indult ki az új, piktorális stílus. A festészetet utánzó, a képzőművészet igényével fellépő piktorális fotográfia, amely a nemes eljárások valamelyikét alkalmazta, egyenrangúnak vélte magát a kor grafikai eljárásaival, és ebben nem sokat tévedett. Ekkoriban jó néhány fotografikus technikával dolgozó művészi eljárás született.
| ||
A szecesszió korának piktorális fotográfiája ismét középpontba állította a régóta ismert dilemmát a fotográfia művészet voltáról. Nem a fotótechnika eredetiségének felismerése okozott gondot, hanem az a hagyományos esztétikai kitétel, amely a mechanikus képalkotó fényképezést nem fogadta el a képzőművészettel egyenértékű stílusteremtő és önkifejező eszköznek. A piktorális fotográfiát azért nevezték festészetutánzónak, mert a fotónegatív manipulációja során a fényképészek eltüntették a precízen részletező, erős kontúrokat, ellenben kiemelték a nagy ívű formákat, és egységes, finom átmenetekkel játszó, festői tónust adtak a képnek. A valóság látványát szimbolikus kerettörténetbe foglaló szecessziós (art nouveau) vonások és a festői hatásokra törekvő piktorális stíluselemek sok esetben egy képen ötvöződnek. Drtikol fotói között találunk olyan kompozíciót, amely első pillantásra a vallásos festészet ikonográfiáját követi. A Golgota (1922) című kép egy festett háttér előtt lefényképezett meztelen nőt ábrázol. A látvány legnagyobb hatású eleme azonban nem a hegyen álló három kereszt, hanem a kép előterét betöltő, erotikus pózban nyújtózó női test. Itt is tettenérhető a jelképes tartalmakkal operáló szecessziós fotográfia kettős játéka, amely a női test iránti elementáris érdeklődést tematikus, szakrális körítéssel leplezi. A narratív mesterkéltség a fotografikus látvány életszerű vonzerejét hivatott enyhíteni, ám így is szembeötlő női test kihívó meztelensége, a kép erotikus jellege. Drtikol egyszerre használja a festészet és a fotográfia formanyelvét, ám a látvány életszerű visszaadásában a fénykép messze hatásosabb médium, mint a képzőművészet hagyományos eszközei. Drtikol első alkotóperiódusát, amely 1910-től az 1920-as évek közepéig tart, számtalan portré és szecessziós hangulatú női akt fémjelezi. Drtikol ahhoz az iskolához tartozott, amelynek legnagyobb hatású cseh képviselője Alphons Mucha festő és fotográfus volt. Mucha szecessziós fényképein a dús idomú női testet egzotikus tárgyak, fülledt illatok, pompás kárpitok és organikus növényi formák veszik körül, felkeltve a mélyen elfojtott, kissé perverzen úriemberes vágyakat. Némi tétovázás és útkeresés után Drtikol az 1920-as évek közepére ebből az alapállásból jut el egy új vizuális rend, az avantgarde fotográfia formanyelvéig. A húszas évek jelentős vizuális újításai köthetők a filmhez és a fotográfiához, de ezek már nem kapcsolódnak a korábbi idők festészetének tematikus vagy stilizáló kánonjához. Az alkotó kéz metaforája helyett immár a „tágra nyílt szemekre”, vagy új, fotografikus látásmódokra (Moholy-Nagy) hivatkozik a művész. Az avantgarde fotográfiák véletlenszerűen megválasztott nézőpontjai vagy a fény-árnyék hatásokra alapozott kompozíciók nyilvánvalóvá tették a fotóalapú látványképzés vizuális önállóságát. Drtikolra az új szemlélet elsajátításában valószínűleg hatással volt tanítványa és műtermi segéde, Jaroslav Rössler.
| ||
A két évtizeddel fiatalabb Rössler 1917 és 1925 között dolgozott Drtikol műtermében, és már a húszas évek első felében elkészíti első „absztrakt” fényképeit, melyeken a Bauhaus hatása érződik. Drtikol második, avantgarde alkotói korszaka — ami megalapozta helyét a modern fotóművészet történetében — az 1925 és 1935 közötti évtized. Az aktfotográfus munkásságának ezt a fejezetét a vizuális formanyelv-váltás mellett nevezhetjük a test színeváltozásának is. Drtikol új felfogású, modern nőtípust bemutató aktfelvételeivel 1925 körül jelentkezik. A Hullám című kompozíció számtalan változata ismert. Mindegyiken a hátán fekvő, nyúlánk női test hullámzó kontúrjait követik a festett háttér ívelt vonalai. Drtikol grafikai vázlatok alapján készítette ezeket a felvételeket, melyek közül egyet Skicc címmel a budapesti kiállításon is láthatunk. Első igazán jelentős aktsorozata 1928-ben készült. A Mai Manó Házban „a mai ember szépsége” címet kapta az a két aktfelvétel, amelyen egy fiatal, nyúlánk, sportos testalkatú nő látható. Az új avantgarde szépségideál a mozdulatok, a meztelen test szabályos formái, a háttér és a világítás teljes összhangjában születik meg. Ezeken a képeken az aktívan résztvevő, koreográfia szerint mozgó és pózoló modern nő vizuális modellje tűnik fel. A modell egy új életérzés, egy új szerepideál animátora, miközben a test architektúrája és mozgása a formai szépség és a változó térhatárok megjelenítőjévé lesz. Az avantgarde eszményeket megtestesítő modell sokkal inkább imázs és idol, mintsem személyiség. A test nem a „lélek öltözete” — mint ahogy a kiállítás szórólapja írja —, de az előző kortól eltérően nem is a férfilibidó vágyálma, hanem formatervezett, látványba sűrített feeling, „tiszta életérzés”. Drtikol legjellegzetesebb aktfotográfiáin az avantgarde nőideál egyszerű geometriai formák között jelenik meg. A sajátos „bemutató” pozitúra felvételével a nyúlánk test és a végtagok alapvetően meghatározzák a kép kompozícióját. Drtikol internacionális aktfelfogására jellemző, hogy Pécsi József és mások is hasonló felvételeket készítenek ekkoriban. Esztétikai írásaiban mind Pécsi, mind Drtikol analízis alá veti, majd apró részletekben felsorolja a szép női test formaelemeit. Leírásuk kiterjed a sportos, nyúlánk testarányokra, a mellek nagyságára és formájára, a nyak és a száj vonalaira és így tovább. A modell testét fragmentumokra szedik, majd az ideális elemekből ismét összerakják. A húszas évek végén a test színeváltozása zajlik le, amikor a mozgás és a szabadság nyomait magán viselő emberi korpusz kultusztárggyá válik, de látványa és formája egyúttal a modern vizualitás hatásmechanizmusa alá rendelődik. A fotó nagyban hozzájárult a test kifejezőerejének feltárásához, ám az új, a korábbitól eltérő esztétikai környezetbe helyezésével ki is szakítja azt saját, természetes világából. A test a vizuális hatásmechanizmusok befolyása alá kerül, és e tünetegyüttes egyik integrálója és manipulátora éppen a fotografikus kép (a reklám, a divat stb.). A női test formaalkotó kísérletét folytatja Drtikol az utolsó, 1934-ben készített aktkép-sorozatán. Ezeken a felvételeken is az artisztikus pozitúrák, illetve a torzóban kiragadott és erős fény-árnyék hatással komponált testformák dominálnak. A fotogram és az absztrakt fénykompozíciók hatására Drtikol érdeklődik a fény és a forma elvont rendszerei iránt.
| ||
A következő etap már a spiritualista, tisztán geometriai elemek szcénája. Drtikol elhagyja az élő modellt, megtervez és felépít néhány egyszerű elemből álló formát, majd ezt a geometrikus modellt különbözőképpen megvilágítva alkotja meg a fényképeit. A modellkészítés-megvilágítás-lefényképezés processzusban a többszörös formaabsztrakcióig jut el, és elképzelésének a purizmus nevet adja. A modellálás és fény-árnyék hatások variációjából létrejött látványképzés már igen közel áll a kor színházának szcenikai képfelfogásához. Drtikol sokoldalúságára és nyitottságára jellemző, hogy néhány fotográfus kortársához hasonlóan ő is tervez avantgarde színházi díszleteket. A szakirodalom szerint a Prágai Nemzeti Színház megrendelésére készített konstruktív és kubista szellemben fogant munkákat. Drtikol óvatos formakeresése kiterjed az absztrakció és dekorativitás határán egyensúlyozó art-deco jellegű képekre is. A kompozíció itt ismét a női test vonalain alapul, mint azt a Profilok vagy a Sötétségből című képek bizonyítják. Drtikol rokonszenvezett a spiritualizmus, a steineri antropozófia és a keleti ezoterikus iskolák eszméivel is. A fényképezés talán nem váltotta be spirituális elvárásait, és 1935-től fokozatosan felhagy a fényképezéssel. Döntésének háttere csak sejthető: talán valami mélyebb és árnyaltabb közegre vágyott, mint amit a fényképezés nyújtani tudott. Később festeni kezdett, majd azt is abbahagyta, és élete vége felé már csak távol-keleti és okkult filozófiával foglalkozik. 1961-ben, teljesen elfeledve Prágában fejezi be életét. „A meztelenséggel eltűnnek a társadalmi különbségek és csupán az emberi test leplezetlen szépsége látszik. Munkámban három dolog inspirál: a dekorativitás, mozgás és mozdulatlanság, valamint a vonalak kifejezőereje. Ezért háttereket használok, egyszerű formákat: köröket, hullámos vonalakat és oszlopokat” — írta Frantisek Drtikol 1934-ben Az alkotás genezise című kiáltványában. Egy másik, 21 oldalas fotográfiai írását a Prágai Iparművészeti Múzeum őrzi. A Beszélgetések a fotóművészetről címet viselő kézirat feltárja előttünk az avantgarde aktfotózás rejtelmeit. Erre a 29 fejezetre osztott értekezésre már utaltam, amikor Drtikol és Pécsi József alkotói filozófiáját összehasonlítván a modell szerepéről, vagy a mozgás és a testarányok iránti elvárásról, illetve a fény-árnyék hatások tudatos alkalmazásáról beszéltem. Alkotói hitvallását összegezve Drtikol arra a következtetésre jut, hogy a fotót készítő művész alapvetően nem más, mint rendező, a vizuális látványképzés direktora. Ennek a rendezőnek a fénnyel, a modellel és háttérrel kapcsolatos eszközök állnak rendelkezésére. Drtikol képszemléletének máig ható korszerűségét olyan analógiák bizonyítják, mint a modell-szerep és a kép vizuális hatásmechanizmusként való felfogása (gondoljunk itt ismét a reklámra). A képi elemek eszközként kezelése (tools) pedig egyenesen a mai digitális képmanipulátorok logikájára emlékeztet. A 20-as évektől a technikai, vizuális és kommunikációs megújulás egyik generátora volt a fotográfia. A jövőorientált szemlélet egyik hordozójaként immár kikerült a képzőművészetek imitátora gyanújából. A művészetek esztétikai stílusváltásáról az élet innovációjára, a spekulatív esztétikai formarendtől a funkcionális felfogásra és a vizuális hatásmechanizmusokra helyeződött a hangsúly. A hagyományos képzőművészetek körülményes stilizálása helyett a gyors és véletlenszerű látványszervezés, valamint a valóság vizuális formanyelvi kísérletei dominálnak. Ebben a fénykép, a fényképezés alapvető szerepet kapott. A kor vizuális integrációjának egyik eszköze lett a fotó, ahol a mondén emberkép, a modern női test és az új vizuális effektusok találkoznak. A modern életvitel világa, a „tágra nyílt szem” aktivitása fontosabbá lett, mint a kissé nehézkes, spekulatív és elvont alkotóelvek. Elvitathatatlanok Drtikol munkásságának művészet- és fotótörténeti érdemei, ám legalább annyira fontos, hogy többek között épp az ő eszméi, az ő képei bizonyítják a mai vizuális „high-tech” és a korabeli vad avargarde látványképzésének rokonságát. A mai értelemben vett mediális kép és modern test-idol éppen ekkor, a húszas, harmincas években, a fotó- és filmavantgarde tevékenysége nyomán született meg. „A mai fiatalok szikráznak, sziporkáznak a fiatalságtól és az érdeklődéstől” — írja Drtikol művészi hitvallásában. Jó lenne, ha ma is igazak lennének ezek a sorok, melyek a szüntelen kreativitásról és az intellektuális szenvedélyről szólnak, akárcsak Drtikol fényképei.
| ||
|
|
||
|
|
