|
Dékei Kriszta |
|
A Ludwig Múzeum kis.terem fedőnevű kiállítótermében idén A tér létrehozása című projekthez kapcsolódó munkákat mutatnak be, köztük olyanokat is, amelyek az adott tér átalakításával foglalkoznak. Bálványos Levente eddig (egy köztéri művet leszámítva) kisméretű térkompozíciókat, futurisztikus épületek makettjeire emlékeztető szobrokat konstruált. Munkáira alapvetően a geometrikus elemek rendkívül érzékeny, bonyolult és intellektuálisan finom használta jellemző, valami furcsa lebegés a szimmetria és az aszimmetria közti absztrakt térben. A szinte észrevétlen elmozdulások, az egymásra rakódó térsíkok és metszetek szövevénye rendkívül egyszerű elemekből épül fel, melyekben a nyitottság és zártság zavarbaejtően egymásba forduló kettőse dominál. Munkái szinte észrevétlenül tévesztik meg a befogadó észlelését, miközben érzékenyen egyensúlyoznak a percepció „hibahatárán”.
Bálványos Levente Ludwig Múzeum-beli munkája három fogalmi és tárgyi szint egymáshoz, illetve a befogadóhoz való különös viszonyából épül fel. Ez esetben a néző kívánatos belehelyezkedése a műbe hasonló azokhoz a „képi” utazásokhoz, melyeket egy-egy festmény belső terének feltérképezésekor tehetünk: a Másfél szoba konstrukciójába is célszerű egyedül, fokozatosan behatolni. Nemcsak azért, mert – mint ezt magam is tapasztaltam – a tömeges jelenlét egyszerűen szétszakítja azt a finoman szőtt hálót, mely a tárgyak és a tér viszonya között feszül, hanem mert enélkül elveszhet a műbe kódolt szakralitás megélésének lehetősége is. A művész egyrészt radikálisan, másrészt nehezen érzékelhetően, de megváltoztatta a kis.terem belső viszonyait; az egységes teret nagyjából kétharmad-egyharmad arányban felbontotta két, átjárható részre, és megszüntette a bal oldali ablaksort, ezáltal a terem természetes megvilágítását is. Az első rész, egy téglatest alakú tér, az eredetihez képest „megdőlt”: csak a jobb hátsó sarka illeszkedik az eredeti falhoz, miközben a szabályos alaprajzú szoba bejárati falsíkja virtuálissá vált. Egy hegyesszögben illeszkedő „dobozt” észlelhetünk a „dobozban” amely nem válik térbeli realitássá, mivel a kis.terem eredeti, bejárati falsíkja mintegy „levágja” a szoba alsó sarkát, ezáltal a fogalmilag szimmetrikus tér gyakorlatilag szabálytalanná változik. A második rész (a félszoba) valójában csak a maradék: a szélesen elnyúló, szabálytalan négyszög alaprajz jobboldali, hosszabbik falán (az eredeti ablaksorral átlósan szemközt) mesterséges megvilágítású „ablak” nyílik a semmibe.
| ||
Ebben a finoman megmozgatott térben három különös tárgy látható, zavarba ejtő méretekkel és arányokkal, nehezen felfejthető funkciókkal. A hátsó szobában, a falon egy embernagyságnál magasabbra helyezett, hatalmas, téglalap alakú alumínium lemez található, melyet a kereten végigfutó neoncsövek világítanak meg. Az első teremben, a bejárathoz közelebb egy álló, nagyjából másfél méter magas, egyik oldalán megnyíló, üreges téglatest látható, melynek nyitott belsejéhez egy, a padlón elnyúló, a test belseje felé emelkedő mértani test kapcsolódik, hátul pedig egy alacsonyabb és szélesebb, de szintén másfél méter hosszú, fekvő téglatest, felül egy kicsi, téglalap alakú bemélyedéssel. E tárgyak külsejét háromféle anyag fedi; szürke alumíniumlemez, zöld posztó, és barna mdf-lemez – ez utóbbinak két, egymáshoz igen közel álló árnyalata. Ha megvizsgáljuk a – jelentéstulajdonítástól még megkímélt – tárgyak és a tér viszonyát, feltűnhet, hogy a művész geometrikus utalások sorát „rejtette el”: míg a fekvő téglatest elhelyezése az eredeti teremmel párhuzamos, a benne lévő üreg viszont a konstruált térrel, úgy az álló test is az eredeti teremfalhoz viszonyítva tükörszimmetrikus. Elrendezésük is szokatlannak mondható; ez utóbbi szinte rászorul a mögötte levő falra, „nyúlványa” viszont belóg a látogatók által preferált tér/képnézési útvonalba, ebből a szemszögből viszont a hátsó tárgy szinte eltorlaszolja a félszobába vezető bejáratot. Miként az arányokban rejlő tökéletességet, egységet és hibátlanságot jelképező körző éppúgy attribútuma a Teremtőnek mint a mására teremtettnek, úgy az egymásba forduló térmetszetek közti magányos bolyongásunk során a nehezen értelmezhető tárgyak lassan szakrális jelentéssel telítődnek. Az egyszerű, mégis bonyolult elemekből egy zárt világ képe bontakozik ki. Az első, bejárat melletti, fal felé forduló tárgy éppúgy lehet szószék, mint imazsámoly, együttesük pedig jelezheti a beszéd hiábavalóságát, a kinyilatkoztatás értelmetlenségét és a meditációhoz szükséges befelé fordulást is. A méretükben megnövelt tárgyak eredendően az egyén kicsinységének tudatát erősítik fel; a második stáció az asztal, amely egyben ágy is – e két funkció az emberi lét végpontján, a ravatalnál egyesül. A megváltásban pedig csakis reménykedhetünk: a belső térből nyíló kijárat felől, az ablakból hideg fény árad felénk. Kitekinteni, bepillantani a titokba csak önmagunkból kilépve, szó szerint felülemelkedve lehetséges. Addig is marad a másfél szoba magánya. |
||
|
|
||
|
|
