|
Tolvaly Ernő |
|
I. SEJTÉSEK
Kora hajnali visszfény a dombok között. A fák és templomok láthatatlanul bámulják a nap tegnap délutáni fáradt ragyogását e kora hajnali órában, saját magukon. Visszalapoznak a jelentéktelen forgatókönyv est előtti óráira, visszalapoznak egészen az elejére, egészen az első lapig, a velük szemben falként tömörödő feketeségben, az éj óráiban, dermedten állnak a kemény üveglapként sorakozó megidézett időlemezek előtt. A történések e lemezek közt zizegnek hangtalanul, vad, hangos és színes képük mint a plexibe öntött hamis fosszíliák: megfagyva! Vannak is, meg nem is, hangosak is, meg nem is, színesek is, meg nem is; nyomatok, melyek láthatatlanok, önnön tudatukba ragadt titokban tartott emlékképek, elhúzódnak a csöndbe, az idő jég-emlékké tisztította őket, üresek, tiszták, minden változatosság ellenére kiszívódott az elevenség hisztérikus és historikus vehemens feszültsége. Személytelen szerep, ami elvész a merengésben. A másnap majd újból hírbe hozza a dombokat, a lombokat, a tornyokat; alattuk és közöttük megismétlődnek a versengések, a nevetések, a szenvedések, az egykedvű halálok és születések, tivornyák, a ricsajok és őrjöngések. Ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatnak, amikor Kiss Endre képeit, de leginkább képeinek hátterét nézem, például a Palicsi híd című képének hátterét: a sötétlő híd ívét, a kartonlappá vékonyodott fekete lombokat, a sötétből előbukkanó, égő lukként világító torz szörnyfejet. Valóban több síkon „történik” minden, és ezek a „történések” ugyanúgy saját magukat többszörösen, tükrözésben bámulják és verik vissza egy másik kihűlt lemezen. De az egymásra néző és saját magát kutató tekintet(ek) nem csak a szubjektív én saját sorsmegélésére vonatkoznak, a festészettel éppúgy kapcsolatosak: a múlt, a hagyomány – a festészeti hagyomány – és a jelen vizuális jelzéseinek, a jelen festészetének tekintetében vizsgálódik és reflektálja saját magát, a képek témája, tartalma és az „anyagokhoz” nagyon is kötődő festői meggondolások – a kép „megcsinálása” , festői technikája – épp úgy. Kiss Endre a fotót és a festészetet látszólag különös módon keveri és használja fel. Valójában nagyon egyszerűen, nagyon is kézzelfoghatóan. Megfesti a képeket, majd fotót készít róluk, elektronikusan összekeveri, és az elektronikus montázsokat újból megfesti. Kép, fotó, munka, élmény és emlékek összekeverednek, kimerevítve simulnak a sík vékonyka, nem is létező felületére. Kiss Endre munkáit elektronikus festményeknek nevezi.
| ||
II. PERFORMANCE Az ellenségeskedés a történelem folyamán mindig más arcot mutatott – de nevezzük csak háborúnak! Minden korban megvolt a korhoz igazodó stílusa: hol férfias kalligráfia, hol zajos hősködés, kakaskodás, hol peckes cincérkedés, hol véresre vakart ornamentika. Ez a választékos ellenszenvroham – mint biológiai evidenciája az emberiségnek – végiglüktetett a történelmen, néha harminc évre megfagyasztotta a nemzetek közötti vérkeringést. Számításokon alapult, nemes és halálos „játék” volt, ami az értelmetlenségnek adott értelmet; véres – de indokolt. A XX. században egy alattomos pozitúrában jelent meg, ugyanúgy háború maradt, de veleje a terror. Ebben a században vált minden hadtudományi bravúr és elegancia ellenére valóban értelmetlenné: az értelmetlenség értelmét vesztette, azzá vált, ami volt, értelmetlenséggé, kényszerűen vállalt léte önsanyargató tautológiává, többszörös felkiáltójellel maga mögött. Ebben a században jelent meg nyomában először a döbbenet, ami nem magyarázható, nem kinyilvánítható – csak megjelenik. Először fordult elő, hogy az emberiség minden pontosság és számítás ellenére nem állíthatta azt, hogy megérte: csak áll, és maga elé mered az istentelen csapástól, és még suttogni sem meri a kérdést: mi volt ez? Mi lehet még a húr elpattanása után? Akármi is, még tovább kell feszíteni?! Igaza volt-e Platónnak, amikor azt állította: „Ha valami megjelenik a művészetben, az nemsokára megjelenik a társadalomban.” Úgy tűnik, fordítva is igaz; újból a XX. század bizonyította: a háborúban megjelent a művészet, a háború oly katartikussá vált, melyet a művészet soha nem érhetett el, ugyanakkor a művészetben megjelent a háború: a dadaizmusban, a szürrealizmusban, a hippizmusban, a fluxusban, a hatvanas évek gondolkodásában, akcióiban és happeningjeiben. A tökéletes kiüresedés igazi mutatója az, hogy a dolgok megtagadták maguktól az elsőbbséget: vajon a festészetből ismerjük-e az almákat és a napraforgókat, Cezanne-tóI vagy Van Gogh-tól, vagy a festészet fedezte fel a valóságot? Vajon igaza volt-e Oscar Wilde-nak, amikor megállapította: „Az emberiség azóta ismeri a ködöt, amióta azt Turner megfestette.” III. KOLLÁZS Kiss Endre festőművész képeinek megjelenési formája a kollázs, de ezek a kollázsok dekollázsokból „ragadnak” össze: a globális dekonstrukció elemeiből; a széttépett, lecibált, megrongált világplakát darabokból, mindenből, amit kiradíroztak, megvertek, megsemmisítettek vagy megszégyenítettek. Figurái nyomorult létezők: emberek, állatok, tájak, emlékek, a nyomorult múlt és a nyomorult jelen, és aggasztó tárgyak. Nem ismeretlen ez a jelenség a volt Jugoszláviában élő művészek oeuvre-jében. „Maurits Ferenc szerbiai grafikus képi világában” – idézem Sebők Zoltán szövegét – „mint az a sorozatcímekből is kiderül, a háború, az erőszakos halál, a mindennapos szörnyű megaláztatások imaginárius terében vagyunk”, majd tovább: ,,... karikaturisztikus tömörséggel megjelenített fájdalmas tekintetek merednek ránk, melyek már hosszú ideje szinte állandó szereplői Maurits világának”. ,,... Szájuk elkeseredett sikoly vagy a végső magatehetetlenség vigyora. Végtagjaikkal már a legritkább esetben gesztikulálnak. Általában nincsenek is végtagjaik. Testük már nem igazán test, inkább óriásira puffadt gyomor. A legtöbbjük sötét zsákokban vonaglik, akár egy féreg, vagy csak úgy oda van vetve, mint kuka mellé a fóliába csomagolt szemét. Eldönthetetlen, hogy élnek-e vagy halnak, s ha élnek, emberinek mondható-e még ez az élet. Maurits Ferenc munkái egy idő után egyre esztétikusabbá váltak, felerősítve ezáltal a tények és lények abszurditását.” „Nemegyszer ízléses pöttyök, amolyan dekoratív türelemmunkák díszítik.”
| ||
Kiss Endre munkáiban a változás másféle. Az egymás hegyére-hátára dobált, szinte repülő-zuhanó ricsajos valóságdarabok elkezdtek követni egy mondvacsinált rendet. A szobát, ahol nagy rumlit rendeztek, a szereplők elhagyták, a történések és a zaj megfagytak a hideg ürességben, csak az emlékek szétdobált, egymásra kenődött darabjai világítanak. A művész nem tisztogatja, nem fényesíti a valóságot, nem sikálja fel a szobát, figurái már nem torzszülöttek karikatúrái, hanem torzszülöttek, néha torz mivoltuk csak abban látszódik, hogy teljesen valóságosak értelem nélkül, csak léteznek egy nem tudni, milyen térben. Precíz, túlságosan valóságos képet fest róluk, mesterien festői fölénnyel, mesterségbeli tudásának biztonságával. Minden igazi, akár derűs is lehet, akár napfényes, akár selymes, de soha sem finomkodó. Képei erősek és igazak. Nincs az a teoretikus váladék, ami kikezdhetné vagy irányíthatná őket. A kritikus szavai dadogók, ismételni kényszerül: ez van, ez van, ez van, és valóban ez van, nézni kell, vagy el kell somfordálni. Minden igazi, de tulajdonságait vesztve a művész által megsemmisített környezetétől megfosztva. Nincs tér, csak üresség! A kutya előrenyújtott lábbal a semmibe bámul a semmi közepén, a botra támaszkodó ember – öreg-e vagy fiatal? vagy csak rém? – teste előtűnik a tömör sötétből, feje egy arc alakú luk, melyen átviláglik az egymást felborzoló események vére és zűrzavara, botja nem bot, hanem ólmosan aláfolyó ezüstös időfolyó, keze nem kéz: valószínűtlen pergamen, amit valami felfoghatatlan nyák fed el. Az elvtársak egy elrontott kontruktivista tájban állnak virágok között, mellettük fémesen csillog Lenin ezüst feje. Nem történik semmi, hacsak az nem, hogy az ember pihen botjára támaszkodva, a kutya maga elé mered, a tornacipő farkasszemet néz a cigarettavéggel, a tehenek legelnek, ha tudni lehetne, hogy tehenek vagy szobrocskák? Nem történik semmi, hacsak nem a falként tömörödő sötétségben, a kemény üveglapként sorakozó megidézett időlemezek között. A tér hiányában minden magát nézi, pedig láthatatlanok, önnön tudatukba ragadt titokban tartott, titokban maradni vágyó fosszíliák. |
||
|
|
||
|
1 Elhangzott Kiss Endre kiállításának megnyitóján. Közelítés Galéria, Pécs,
|
