|
Tolvaly Ernő |
|
Nagy kérdés, hogy mi van a felületen, és még nagyobb kérdés, hogy mi kerül rá? Volt-e már rajta valami? Felhasználható-e egy festmény, hogy egy másik alapjául szolgáljon? És mindez szakmai vagy morális probléma-e, vagy talán valami filozófiai kényszer, ami az éppen működő – hol szöszmötölő, hol kattogó, hol simulékonyan csúszó – divatáramlatok hatására önmagát teóriának feltüntető frusztráció ráncaiból sejlik elő? A művész sokszor átdolgozza műveit
(a festő átfesti), van, aki merő pénzügyi megfontolásból, van, aki azért, mert látni sem bírja az előzőt, van, aki intellektuális meggondolásból nem a képet, nem a képen látható figurációkat festi, hanem a TAKARÁST – magát a jelenséget mint a sejtelem hordozóját, mint a sejtelmet magát. A takarás a festészet esetében – úgy nem mondunk újat – sejtelmessége dacára maga a legbanálisabb egyértelműség... nyugodtan lehet nevetni: először is eltakarjuk a felületet festékkel, azután a festéket festékkel, majd a festéket festékkel... Óhatatlanul a Bizottság együttes egyik produkciójának betétje jut az eszembe: „Bementünk egy főiskolára és megittunk egy gyenge teát ... majd átmentünk egy főiskolára és megittunk egy gyenge teát, aztán később átmentünk egy főiskolára, és megittunk egy gyenge teát...”
Tehát a festéket a festékkel, de lassan-lassan takarjuk saját magunkat is festékkel – festő a festékkel – saját magunkat is a festménnyel, míg csak el nem tűnünk, hogy később az egyre több réteg kényszeréből újból előbukkanjunk; átfestve ugyan, de valóságosan. Megváltozva! Van-e emberibb a változtatásnál, a takarás kényszerénél ? Ez a művészeti munka lényege is! „Van-e emberibb ösztön a művészkedésnél? Miért? Mert mi a művészkedés? Törekvés valami másra, mint ami éppen véletlenül vagyunk, valami másra, valami többre, érezzük, hogy örökké hiányzik valami, egyek vagyunk, pedig ezer lehetőség csírái csiklandozzák belsőnket: a nagy akármi, egy állat is, egy virág is, egy Isten is, és egy félisten is – nevetséges hiba, hogy mégiscsak egy darab emberként kell élnünk, egy arccal: mikor sokkal több vagyunk, ezer változat és az csak a természet hervatagságára jellemző, hogy egy anyának csak egy alakot sikerült már szülnie magából: évmilliók előtt bizonyára ezret és ezret szórt ki a méhe, s a millió mag a maga millió különféle, színes életét élte. Ma azonban? Ez a millió változat csak csökevényes ösztönök, ingerlő lehetőségek alakjában van meg bennünk, és a művészkedés nem más, mint nyomorúságos pótlása annak az elveszett ezerféle életnek. A művész tehát így visszamerül az őstermészet legősibb termékenységi állapotába – aki pedig az őstermészetbe merül vissza, az istenekhez tér vissza...” Ezt írja Szentkuthy Miklós a művészkedésről – a színészkedésről.
| ||
Nagy vargabetűt téve: Horváth Anna festőművész munkássága ilyen, valamit „takar”! Nem takargat, hiszen szégyellnivalója nincs. Nem korábbi munkáit festi át vagy festi újjá képein. A képek „eltakarják” a valóságot, hiszen másodlagos realizmusról van szó. Horváth Anna fotók alapján dolgozik (segédeszköz nélkül), ez a „takarás” azonban élettelibbé teszi a fotón kimerevült (de megélt!) elevenséget; erőteljes tiszta kolorittal festi meg és éli meg a világot. Mesterségbeli tudásához nem csak briliáns festői technikája tartozik mesterségének – ha ezt mesterségnek nevezzük –, másik fontos része az, hogy a festő örül, nevet vagy mosolyogva elgondolkodik. Horváth Anna világképe olyan, mint ő maga: derűs, intim, szerény és diszkrét, eleven, játékos is egyben, ha mégis némely képén a melankólia finom árnyéka lebben, az is egészséges melankólia, olyasmi mint egy teaszínű délutáni merengés. Ecsetje elevenen táncol a vásznon, nem gyönyörködik nárcisztikusan saját mozgásában, nem magáért való; lágyan ölelve vezeti partnerét, a színt, elegánsan siklanak a kép felületén mint táncosok a színpadon. A színpadon minden jelenet igazi jelent, mintha nem a történetek kerülnének a színpadra, hanem a színpad csúszott volna a jelenetek alá kint az életben. Babák, gyermekek, fürdőző fiúk, idillikus családi jelenetek, fiatal anyák, boldog emberek, vagy egy derűs sétatér, emberek sokasága és sokfélesége, jókedv, boldogság, elmélyülés, finoman borongós hangulatok, halovány nosztalgia, de leginkább derű, hol boldogság, hol harsány, élénk, eleven, mint egy nevetés. Mégis, a nevetés, a boldogság mintha egy üveg mögött csiklandozna, de a játékos pávatoll mégsem érint minket. Ez a derűs, „világ-képeslap” kedvesség, bár pontosan látható az üveglap mögött, szerető simogatása mégsem éri igazán arcunkat, de láthatjuk mögötte az örömöt, a szeretetet, a napfényt, a víztükör csillogását... mintha elzárták volna előlünk. Vagy Horváth Anna képei arra figyelmeztetnének, hogy „vigyázat! létezik napfény, öröm, játék, boldogság és nevetés”? Kérem, ezt döntsék el maguk.
| ||
|
|
||
|
1 Elhangzott Horváth Anna kiállításának megnyitóján. Közelítés Galéria, Pécs,
|
