|
Csizek Gabriella - Győrfi Réka |
|
Az 1978 óta működő Espace Photographique Contretype a kortárs fotográfia központja Belgiumban. Tevékenysége három fő elemből áll: kiállítótere elsősorban európai művészek fotókiállításainak ad otthont, rezidenciaprogramján keresztül nagy hangsúlyt fektet a produceri munkára, vagyis közreműködik fotográfiai projektek megvalósításában, a harmadik elem pedig a terjesztés, az elkészült munkák, a megrendezett kiállítások minél nagyobb közönséghez való ejuttatása, utazó kiállításokon, könyv- és katalóguskiadáson, szakmai programokon keresztül. A központnak a brüsszeli szecessziós építészet egyik remeke, az 1903-ban épült Hannon-villa ad otthont, amelynek építtetője és első lakója a piktorialista fotográfus, Edouard Hannon volt. A magyar közönség több ízben is láthatta már a Contretype kiállításait: a Magyar Fotográfiai Múzeum 2003 tavaszán Határtalan piktorializmus címmel tárlatot rendezett, többek között Hannon fotóiból is; a Magyar Fotográfusok Háza 2003 őszén pedig két vándorkiállításukat is bemutatta; a Táj-képzelet című csoportos tematikus kollekciót és a belga fotográfus, Thomas Chable afrikai sorozatát. Az idei Fotóhónap keretében Olivier Thieffry műveit hozzák Budapestre, az Óbudai Pincegalériába. Az együttműködés kétirányú: 1997-ben Kerekes Gábor, majd 2002-ben Baranyai András szerepelt a Contretype termeiben, a Bolt Galériával közös rendezésben. 2001-ben pedig Halas István vett részt egy rezidencia programon, ennek anyagából idén májusban nyílik tárlat Pair Impair címmel.
A központ alapítója Jean-Louis Godefroid, aki, amellett, hogy igazgatja a nagymúltú intézményt, számos más kiállítás és fesztivál kurátora a belga fővárosban. Jelenleg éppen egy 15 helyszínes fotókiállítást rendez Brüsszelben az athéni olimpia apropóján, a sport témájára felfűzve. A tizenöt helyszínen ezúttal ne múzeumokat és galériákat, sokkal inkább uszodákat és lovardákat értsünk... Jean-Louis Godefroid-val brüsszeli találkozásunkkor a Contretype fotógaléria történetéről, mai tevékenységéről, a fotográfia menedzseléséről, városáról, Brüsszelről és a jövőről beszélgettünk. Balkon Hogyan kezdődött a Contretype tevékenysége? J-L G: Eredetileg fotográfus vagyok. Amikor 1975-ben végeztem, azt láttam, hogy szó szerint semmi megmutatkozási lehetőség sem létezik az olyan emberek számára, akiket akkor „fotóművészeknek” neveztünk. Hiszen a 70-es években már beszéltünk művészfotográfiáról, tudtuk, mi zajlik ezen a téren az Egyesült Államokban és Párizsban. Akkoriban nyílt meg Párizsban Agathe Gaillard galériája és a Contrejour Galéria is. Brüsszelben azonban az égvilágon semmi nem volt ezen a téren. Így aztán, jobb híján, két-három barátommal saját magunknak szerveztünk kiállításokat, ebből az együttműködésből nőtt ki azután a hivatalosan is bejegyzett művészeti egyesület. Balkon Hol rendezték a kiállításokat? J-L G: Legelőször egyetemeken, kulturális központokban, olyan termekben, amelyeket ingyen megkaptunk, ahol megrendezhettük, amit akartunk. Azután nagy szerencsémre találkoztam Robert Mapplethorpe-pal, aki akkor még nemigen volt ismert Európában, és 1980-ban rendeztünk neki egy életműkiállítást. Ennek egy magáncég szponzorálásával sikerült helyet találnunk. Olyan jól sikerült, hogy néhány hónappal később elcseréltem a lakásomat egy galériahelységre, a pincében éltem és a földszint lett a galéria. Nappal dolgoztam, esténként volt nyitva a galéria... és ez már a Contretype volt. Hét év telt el így. 1988-ban költözött a központ a jelenlegi helyére, a szecessziós Hannon-villába. Kezdetben a Contretype művészeti politikája a nagy, nemzetközi hírnevet kivívott művészekre épült, hiszen az volt a célunk, hogy minél hamarabb megismerjék a nevünket. Másodszor is kiállítottuk Mapplethorpe-ot, majd Rauschenberget, David Hockney-t: olyan fotográfiát, amely a képzőművészethez köthető. Később történeti fotóval is elkezdtünk foglalkozni. Abban az időben még nem létezett fotográfiai múzeum Belgiumban. Egyszóval, egyszerre több irányban is tevékenykedtünk. De ahogy idővel más intézmények, galériák születtek, többek között a Charleroi-i Fotogáfiai Múzeum, mi mindig hozzájuk is igazítottuk a programunkat. Végülis, elsősorban az lett a feladatunk, hogy a kortárs fotográfiát népszerűsítsük. De mindig újraértékeltük a céljainkat a többiek tevékenységének függvényében, és mindig olyasmivel foglalkoztunk, amivel rajtunk kívül senki más. Amit szívesen csináltam, s csinálok a mai napig is, az a felfedezés, illetve az újrafelfedezés. Régóta mutatunk be elfeledett fotográfusokat, és az a tapasztalatom, hogy amint láthatóak a képeik, a múzeumok mind „rávetik magukat” ezekre a művészekre. Számos olyan művészt, korszakot vagy témát mutattunk be, amelyek azután bekerültek a műkereskedelembe, illetve a múzeumokba. Ilyen volt például az 50-es évek fotográfiája is: akkoriban ezt mindenki „cikinek” tartotta. Az ezt a korszakot bemutató kiállításunk 1989-ben egyszerűen bombasiker volt, fél évvel később ugyanaz a kiállítás már a Musée d’art moderne de la Ville de Paris falain lógott... Mi voltunk az elsők, akik egy ekkora múzeummal együttműködtünk. Ezt a tevékenységet persze ma is folytatjuk.
| ||
Balkon Belgiumban hogyan rajzolódik ki ma a fotográfiával foglalkozó intézmények hálózata? J-L G: Mindkét közösségnek, a vallonnak és a flamandnak is van egy-egy külön fotómúzeuma: a Charleroi-i Fotográfiai Múzeum a francia anyanyelvű közösségé; az antwerpeni a flamand közösségé. Brüsszelben pedig csak mi vagyunk, mint kortárs művészeti központ. Balkon Valóban ez az egy intézmény foglalkozik fotográfiával Brüsszelben? J-L G: Igen. Persze mindig vannak kisebb kezdeményezések, projektek a minisztériumok vagy egyesületek részéről, azon kívül pedig vannak úgymond „pluridiszciplináris” helyek, amelyek nem csak fotóval foglalkoznak, de egyre inkább azzal is. Volt egy olyan időszak, a Contretype megnyitása után néhány hónappal, hogy kilenc fotográfiai intézmény működött egyszerre Brüsszelben, aztán ezek szép lassan mind el is tűntek, és nyolc évig csak egyedül mi rendeztünk fotókiállításokat a városban. Ma már majdnem mindenhol nyílnak fotókiállítások, a fotográfia elborít mindent. De amikor elkezdtük, ez nem így volt. Balkon Mára a Contretype neve az egyik legfontosabb referenciává vált a belga fotográfia terén. Több, mint 25 éves működés után hogyan fogalmazódik meg a Contretype számára a művészeti koncepció? Ön mit tart ma a legfontosabbnak a Contretype tevékenységei közül? J-L G: A Contretype-nek mindig volt egy sajátos hozzáállása, amelyet nagyon komolyan vett, nevezetesen, hogy ne kulturális „fogyasztóhely” legyen, hanem legyen mögötte valami, egy ötlet, egy gondolat – amit egyébként lehet szeretni vagy nem szeretni. Szóval, volt, hogy az avantgárdot vagy olyan dolgokat tettünk a magunkévá, amelyeket gyakran pejoratívan „nagyon hermetikusnak” neveztek. De volt, hogy mást vettünk a szárnyunk alá, ám azt mondanám összefoglalóan, hogy a Contretype név önmagáért beszél: „contre-pied” vagyis ellenpont. Szeretünk emlékeztetni olyan dolgokra, amiket elfelejtettek, felhívni rájuk a figyelmet, hogy igenis még léteznek. Szeretünk visszanyúlni a történelembe, de bemutatni kortárs újdonságokat is, egész egyszerűen olyan dolgokat ajánlunk, amelyek számunkra érdekesek. Ugyanakkor a fotográfiát elsősorban mint nyelvezetet vizsgáljuk. Kiállítottunk már műfaji behatárolás nélkül mindent, tájképet, konceptuális fotót, installációt, fotórealizmust... Mégis, ami leginkább érdekel minket, az az a fajta művészet, amely a fotográfiát, mint nyelvet értelmezi. A művészeti koncepció nem műfaj vagy tárgy kérdése, hanem a nyelvezet fejlődésének vizsgálata. Balkon Ennek tudatában hogyan, milyen módon választja ki a művészeket? Vannak olyan művészek, akiket biztos, hogy sohasem választana? J-L G: Ha nem látom a művész munkáját, nem tudom megmondani, hogy kiválasztanám-e. Ma sokaknak van szaktudásuk, diplomájuk (nagyon sok művészeti iskola működik), de ha nincs igazi belső késztetés, valami „plusz”, valami több, mint esztétikai, társadalmi vagy nem tudom milyen konformizmus, akkor nem érdekel. Az ilyesmit nem lehet kiállítani. Ezek, röviden, azok a művészek, akik mások akarnak lenni, mint amik valójában. Én személy szerint szeretem a kicsit bolondokat, akiknek belül, a gyomrukban van valami, és ha azt mondom a gyomrukban, az lehet a fejükben is persze... De ma, a kulturális iparban pörög a masina, gyakran az egész olyan, mint a varieté. Számomra ez érdektelen. Életem végéig talán ha tíz olyan művész lesz, akik igazán érdekeltek. Ugyanúgy van ez, mint a barátokkal, abból sem lehet egyszerre több. Szóval, talán egy kezemen meg fogom tudni számolni... Persze nem azt mondom, hogy csak tíz emberrel akarok dolgozni! Próbálkozunk, kísérletezünk a kezdőkkel, a fiatalokkal, azokkal, akikben „látunk valamit”… Nos, lehet, hogy az illető két év múlva abba fogja hagyni, vagy a fejébe száll a siker, vagy „varietéket” fog gyártani. Mindenesetre az elején van remény, hogy jó művész lesz. Ezért kell tesztelni, segíteni, lépésről lépésre, és abbahagyni, ha tévedtünk – vagy folytatni, ha jó úton járunk… Eljöhet az a pillanat, hogy egy művész saját magához képest érdektelenné válik, sőt, abba is hagyhatja ezt a mesterséget.
| ||
| ||
J-L G: Kik vajon azok a művészek, akiket érdekesnek vél? Balkon Meg kell nézni a Contretype kiállításait. Akiket kiállítunk, azokban hiszünk. Ma. De nem vagyok tévedhetetlen, és lehet, hogy öt év múlva ugyanezek az emberek már nem lesznek érdekesek. Ez a produkciós mesterség. Ugyanígy van a filmek esetében vagy a színházi előadások terén. Adott helyzetben, adott kontextusban, ha van valami érdekes, azt meg kell csinálni, de azt nem láthatjuk előre, hogy egy év múlva mi lesz ugyanabból az emberből. Vannak, akik kiszállnak, és akiket ezért tisztelek. Sok művész abbahagyta, vannak köztük nagy művészek is, akik 5-10 éves tapasztalattal a hátuk mögött hirtelen nem tudnak mit kezdeni magukkal. Időben befejezni jobb, mintha öregségükre csak ismételnék magukat, ellátnák a piacot, de nem fedeznének fel semmi újat. Balkon Beszélt a fotó nyelvezetéről. Ön szerint hogyan változott, illetve változik ez a nyelv a fotó története során? Hogyan látja a kép ma annyiszor emlegetett fejlődését? J-L G: Nem tudom, hogy kell-e igazán fejlődésről beszélni. Úgy gondolom, hogy a fotó elsősorban nyom, lenyomat. És vehetjük mondjuk Édouard Hannont vagy Baranyay Andrást, mindkettőjük fotói koruk, kulturális környezetük nyomait viselik. Természetes, hogy Hannon mást csinált, mint például a 40-es évek művészei, mert máskor élt. Bármely fotó, a konceptuális is, a kreatív is, elsősorban annak a kornak a lenyomata, amelyben készült. Nem hiszem, hogy a fotó történelmet csinálna, vagy forradalmakat. Annak a környezetnek a tükre, amelyben létrejött. Legalábbis, ahhoz, hogy igazán érdekes legyen, annak kell, kellene lennie. Azok az emberek, akiket soha nem állítanék ki, pontosan azok, akik nem „itt és most” alkotnak. Úgy értem, akik most próbálnak olyan fotókat csinálni, mint Hannon, vagy a 30-as évek művészei, mert az mondjuk jól megy, és mert az ma valahol egy „rentábilis esztétika”. Balkon Ebben az egészben Ön szerint milyen szerepet játszik a technika, a digitális eljárás megjelenése? J-L G: Majd meglátjuk, milyen lehetőségeket nyújt a digitális fotózás. Eddig azt láttam, hogy a digitális kamerával dolgozó művészek nem igazán hoznak újat a kép tartalmát tekintve. De ez most egy átmeneti időszak, lehet, hogy később ez változni fog. Minden technikai felfedezés hozott valamit a képkészítésbe. A Leica nélkül pl. nem létezik a 30-as évek esztétikája. Könnyedsége, mobilitása, gyorsasága révén sokkal dinamikusabb képeket lehetett készíteni, mint azelőtt, amikor minden rögzített, átszellemült volt, és a felszerelések is sokkal nehezebbek voltak. Igaz az, hogy egy technológiai találmány új esztétikát és új lehetőségeket teremt arra, hogyan közelítsük meg a világot. De tudni kell, hogy mit teszünk bele, mivel töltjük meg. Most még nem tudjuk, hogy mi fog történni. Amikor elkezdték gyártani a számítógépes festő-programokat, mindenki kiállításokat rendezett „Számítógép és művészet” címmel. Ma már senki nem csinál ilyet. Ez is integrálódott a művészetbe. Biztos, hogy előrevitt valamit, biztos, hogy megváltoztatta a viszonyokat, de ma már nem kezeljük külön az ilyesmit. Úgy gondolom, hogy a digitális fotóval is ez történik majd. Ma nagyon népszerűek a Photoshop és hasonló programok, speciális effekteket lehet elérni velük, minden amatőr ezzel játszik, ugyanakkor semmi újat nem mutatnak. A speciális effekteket sok mindenre lehet használni, nem ellenzem azokat, de csak akkor, ha azokat tényleg odaillő módon alkalmazzák. Először mindig van a „fantasztikus technológiának” egyfajta varázsa, egy „effekt az effekért” jelenség. Így van ez az elektronikus zenében is, elérhetünk hatásokat anélkül, hogy zenészek lennénk, de hamar unalmassá válik. Vidáman játszunk vele két hétig, de aztán rájövünk, hogy mindenki ugyanazt csinálja. A képpel is ez van: ma mindenki videókamerázik, számítógépezik, mobiltelefonozik. De az, hogy füzetet árulnak az Ápiszban még nem jelenti azt, hogy mindenki író.
| ||
Balkon Hogyan működik a Contretype rezidencia programja ? J-L G: Mi magunk választjuk ki, és hívjuk meg a művészeket. Milyen alapon? Általában ezek olyan művészek, akikkel már dolgoztunk együtt más kiállításon, akikkel már találkoztunk és van velük tapasztalatunk. De a legelső és legfontosabb, hogy létezzen maga a projekt. Nekem szerencsére nem kell akármivel kitöltenem a programot, egyszóval arra van szükség, hogy először is a művész nyilvánítsa ki szándékát, és kész legyen egy időre minden mást félretenni, családot, munkahelyet, stb.. Nálunk nem kapnak igazán fizetést, viszont van hol lakniuk, és étkezésre kapnak napidíjat. A munkájukat is teljes mértékben finanszírozzuk. Balkon Mennyi ideig tart egy program? J-L G: Ez a projekttől függ, és attól, hogy mihez van kedve a művésznek. Természetesen bizonyos mértékben az anyagi lehetőségektől is. Eddig rendszerint egy-hat hónapos projektjeink voltak, de a projekt elhúzódhat két-három évig is, hiszen van olyan művész, akinél az idő múlásának is nagy szerepe van a projektben. Ami a legfontosabb: a kidolgozott ötlet megléte. Azt mondjuk a művésznek, hogy jöjjön, csináljon egy két hetes tesztet, azután azt is mondhatja, hogy mégsem jön. Kifizetjük a két hetet, de nem készül projekt. Ilyen szempontból is szabadon választhatunk. Balkon A művészek általában külföldiek? J-L G: Zömében igen, de vannak belgák is, akik Brüsszelben „külföldiek”. Ez nem egy dokumentációs projekt. Azt ajánljuk a művészeknek, hogy jöjjenek Brüsszelbe dolgozni, valósítsák meg saját önálló terveiket, amelyek beleépülnek a munkájukba. Nem megrendelésről van szó. Azt reméljük, hogy az itt-tartózkodás érdekes lesz a művész számára is, hogy a város gondolatokat ébreszt benne, és nyújt számára valami pluszt. Lehet, hogy egyszerűen rátalál Brüsszelben valami lényeges dologra, amely kiegészíti addigi, otthon készített munkáját. Balkon Mi az eddigi tapasztalata a program kapcsán? J-L G: Eddig nagyon sikeres volt a program. A művészek szeretik a várost, vissza akarnak jönni, meg akarnak házasodni, itt akarnak élni... Komolyabban: Bernard Plossu-vel például tényleg magán a városon dolgoztunk, a város nyújtotta pillanatnyi élményeken. Elina Brotherus finn fotográfus viszont, akinek témája általában a saját élete, „megrendezett” önportrékat készített. Nem változtatott addigi projektjein, ugyanazt tette a brüsszeli élménnyel, mint Finnországban megkezdett munkája során, amit előzőleg már Franciaországban is kiegészített. Itt-tartózkodása jól beleillett a logikájába, hiszen mindig saját mindennapjait fotózza. Fiktív önarcképeket készít. Volt egy marokkói művészünk is, Hicham Benohoud, aki egy olyan munkát készített, amelyben Brüsszel nem is jelent meg a képeken, mert az önarcképeket stúdióban készítette. Ám a munka pszichológiai okokból nem készülhetett volna soha Marokkóban, mert ez egy reflektív, kritikai sorozat önmagával és marokkói életével kapcsolatban. Szóval, a város maga nem jelenik meg képein, csak a tárgyak (pl. egy utcakő), de ha nem jött volna Brüsszelbe, ez a munka nem valósult volna meg, mert szükség volt az eltávolodásra. Általában véve is komoly konkrét eredményei vannak a programnak. Jelen pillanatban éppen egy olyan művész van nálunk, aki dokumentum-felvételeket készít, eddig ő az egyetlen, aki valóban ilyen jellegű munkán dolgozik. Ezt szerette volna megvalósítani, és mi elfogadtuk az ötletét. A témája az Európai Unió adminisztrációjának jelenléte a városban, az épületekben. Bement az irodákba is, hogy portrékat készítsen a dolgozókról, és csodálatos, poétikus, kicsit szürrealista képek születtek. Philippe Herbet-nek hívják. Amikor egy művész részt vesz egy ilyen programban, az nem jelenti azt egyébként, hogy kiállítása is lesz nálunk. Annyit jelent, hogy a munka producere a Contretype, de a művek jogai a művész tulajdonában maradnak. Van egy archívumunk, vannak kiadványaink és az eddigi, körülbelül tizenöt művész munkáiból kialakult egy kezdetleges, brüsszeli témájú gyűjteményünk is. A rezidencia programon kívül viszont nem építettünk fel gyűjteményt. Se eszközeink, se helyünk nincs rá... a brüsszeli témájú rezidencia-programot ilyen szempontból egy kicsit külön kezeljük.
| ||
Balkon A Contretype internetes oldalán van egy sor művész, akik, úgymond, a Contretype által „képviselt” művészek. Ez miféle kapcsolatot rejt? J-L G: Nem vagyunk magángaléria, tehát semmiféle exkluzív szerződés nem létezik a művészekkel. Legyünk reálisak: két-három művészen kívül, akik valahogy találnak maguknak egy hivatásos galériást, és bekerülnek a műtárgypiacra, a legtöbbjük itt marad, és nincs rá módjuk, hogy saját internetes oldalt tartsanak fenn. Mi felajánljuk nekik, hogy kerüljenek a mi oldalunkra. Ez egyfajta nyilvánosságot biztosít nekik. Persze olyan művészekről van szó, akikkel már dolgoztunk, és akiket jónak tartunk. Aki az oldalunkat megnézi, annak lesz egy primer információja ezekről a művészekről is, vagy pedig adott esetben egy link az ő oldalukra vezeti az érdeklődőt. Szóval, megkönnyítjük az információáramlást a művészek felé. Nagyon fontosnak tartom a Contretype-nek ezt a szerepét, a nyilvánosság biztosítását. De foglalkozunk szerzői jogi problémákkal, szerződésekkel is, és segítünk a művészeknek, például külföldi szállások felkutatásában, finanszírozásában is. Ha úgy tetszik, összekötő kapocs vagyunk a művészek és a magángalériák, múzeumok között. De nem csak mi választjuk a művészeket, ők is választanak minket. Ha rajta vannak a listánkon, az azért is van, mert ők is rá akartak kerülni. Balkon A Contretype nem magángaléria, nem foglalkozik a műtárgypiaccal. fotó. Sok mindent azonban saját költségvetésből finanszíroz a művészek számára. Hogyan működik ez a kapcsolat? J-L G: Mi abból az elvből indulunk ki, hogy a művésznek meg kell tanulnia számolni és menedzselni a saját munkáját is. Szóval, van részesedésünk a művekből az eladások után, hiszen koproducerei vagyunk a munkának és nagyon drága, amit csinálunk. A művésznek meg kell tanulnia, hogy az eladások után 50%-ot lead, amely azután a különböző szervezők között oszlik szét. Ez nemzetközi szabály. És a mi esetünkben, ha van is haszon, akkor az olyan, mint egy „kultúrkassza”: az egész belemegy egy nagy közös alapba, és abból később tudunk támogatni egy olyan fiatal művészt, akire viszont egyáltalán nem lenne pénz. Balkon Van-e úgynevezett „közszolgálat” a Contretype feladatai között? J-L G: Non-profit szervezet vagyunk, vagyis egy olyan magánkezdeményezés, amelyet az állam támogat. Tehát „közszolgálat” egyáltalán nincs a mandátumunkban. A mandátumot én magam határozom meg. Mi javaslunk valamit, és a hatalom elfogadja – vagy nem – a kezdeményezést. Kezdetben nem volt rezidencia program, ez csak 1997 óta létezik. Ezt a projektet akkor indítottuk útjára, amikor a „Brüsszel 2000 – Európa kulturális fővárosa” programsorozatra készültünk. Azt javasoltam, hogy azonnal, még 1997-ben hívjunk meg művészeket, akik Brüsszelben dolgoznának, és 2000-re bemutathatnánk az elkészült anyagot Brüsszelről. A projektnek persze politikai vonzata is volt, és nagyon jól el lehetett adni. Mindenki elégedett volt, és a program ma is folyik. Balkon Milyen lesz a Contretype jövője? Tovább működhet-e kizárólag fotóra szakosodott intézményként, hiszen az az szemlélet van megerősődőben, amely szerint a fotó egyre inkább a „vizuális művészetek” nagy zsákjába kerül? Amit mond, abból az derül ki, hogy ez a galéria már nem ugyanaz, mint a húsz évvel ezelőtti Contretype... J-L G: Hát, ez így igaz. A Contretype megnyitásakor még nem volt olyan hely, amely fotót akart volna kiállítani. Én pedig meg szerettem volna mutatni, hogy mi is a fotó. És miért állítottam ki először pont Rauschenberg és Hockney fotókat? Hogy igenis bebizonyítsam, hogy az akkor jól ismert képzőművészek, mielőtt festészettel foglalkoztak, fotósok voltak. Rauschenberg példája igen jellemző volt, mert mielőtt festő lett, maga is fotós volt, az első felvételét 1951-ben mutatta be a New York-i Museum of Modern Art. De egy időben ezt még senki sem tudta. Egy kicsit jobban láttuk már a helyzetet, amikor a Beaubourg rendezett egy nagy életműkiállítást a fotóiból, és néhány évre rá én megrendeztem a kiállítását itt Brüsszelben. Azt akartam akkor ezzel mondani: ne mondjuk többé, hogy a fotográfia nem művészet, hiszen a kor legnagyobb művészei fotográfusok is. Vagy ha nem azok, akkor is rendkívül sokat használják a munkájukhoz ezt a médiumot (ld. Warhol). De akkoriban ezt még nem mindenki gondolta így. Ismétlem, ha a művészeti koncepciót nézzük, a Contretype esetében az mindig a reális kontextustól függ. Azért nyílt meg a Contretype, hogy valahogyan hozzájárulhassunk a fotográfia művészetként való elismertetéséhez. Ez mozgalom volt akkor Európában: Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában, Németországban akik ezt csináltuk, mind ugyanahhoz a generációhoz tartoztunk. „Arles gyermekei” voltunk, hiszen ott, az Arles-i Fotófesztiválon ismerkedtünk meg a 70-es években, azután mindenki hazament, és galériát nyitott, fotóhónapot szervezett, kiadót alapított. Ez benne volt a levegőben. Meg kellett csinálni, és a fotográfusok maguk csinálták meg… Nem művészettörténészek vagy azok, akik az egyetemről kerültek ki, hiszen a fotót még nem is tanították a művészettörténeten belül. A fotósok kezdeményezték. Ez történelmi tény. Először magunk is mind művészek voltunk, majd intézmények vezetői lettünk. Ma is elsősorban a fotósok alapítanak fotográfiai kiadókat, múzeumokat, kiállítóhelyeket, ez hozzátartozik a fotó történetéhez. De, és ezt már korábban is mondtam, remélem, hogy mi leszünk az utolsó mohikánok, hiszen megvan, amit akartunk. Be akartuk vinni a fotográfiát a múzeumokba, és most ott is van. Ezért mondom azt is, hogy lehet, hogy ez az egész velem együtt el fog tűnni, hiszen húsz-harminc év múlva nem lesz oka a létezésre. Ma már nem csupán a kiállítások szervezése, hanem sokkal inkább a produceri feladat, a kiadás, a terjesztés ad okot a létezésre: vagyis az, amit a rezidencia programmal megvalósítunk. Tervem, hogy fuzionáljam a Contretype-et egy másik helyszínnel, és más projektekben vegyek részt, ezt sokkal helyénvalóbbnak találom a mai kontextushoz viszonyítva. És ha holnap találok egy partnert videóra, installációra, képzőművészetre vagy zenére, hanginstallációra, akkor születhetne egy érdekes „pluridiszciplináris” hely, miért ne?
| ||
Balkon A Contretype válhatna egy ilyen hellyé? J-L G: Úgy hiszem, igen. Ezen gondolkodni kell, és én most pont ezt teszem. De nemrégiben – ez először fordul elő velem – kineveztek. Egy belga miniszter alapított egy egyesületet, a neve: „Brüsszeli Kortárs Művészeti Platform”, és kinevezett az elnökévé. Ez a „platform” egybegyűjti az összes kortárs művészeti helyszínt, minden műfajban. Az én feladatom, hogy ezt működtessem. Mert adott egy szobrászattal foglalkozó hely, amely egy más városrészben található, innen odajutni vonattal körülbelül háromnegyed óra. És adott egy másik kortárs művészeti központ a Diadalív mellett. Ezenkívül van még persze számtalan másik, és azoknak, akik ezeken a helyeken dolgoznak, semmilyen kapcsolatuk sincs egymással. Nem is ismerik egymást, soha nem dolgoznak együtt. És természetesen rengeteg energiába kerül, hogy minden kis helyet fenntartsunk, a közönség nem megy el mindenhova, hiszen nem ugyanabban az utcában vannak. Szóval, nehéz közönséget találni, és mindegyik hely közönsége más. Akik eljönnek a fotókiállításra, nem mennek a videóra. Valahol pedig mindannyian ugyanazt a munkát végezzük. Ezért le kell ülnünk az asztal köré, először is meg kell ismerkednünk, és lehet, hogy lassan együttműködés, közös stratégiák alakulnak ki. Néhány hónapja tehát ezzel is foglalkozom. Brüsszelben nem egy, hanem száz helye van a kortárs művészetnek. A szétszóródás, a földrajzi elhelyezkedés, a város összetettsége miatt viszont nehéz az együttműködés. A legtöbb érdekes dolog persze nem a belvárosban van, mert ott a bérleti díjak rettentő magasak, mindent elborítanak az üzletek, a kereskedők, szóval, ha elég nagy területet akarunk, akkor nem mehetünk a belvárosba, de ha a városszélen van az ember, akkor valahogy oda kell vonzani a nézőket… Szóval, sok energiába kerül mindent egyedül csinálni, egymagunkban, kis közönségnek. Azon kell például gondolkodni, hogyan sétáltassuk az embereket a helyek között. Például egy külföldit, aki először jár Brüsszelben… Párizsban az ember rögtön elmehet a Beaubourg-ba. A környékén pedig ott van az összes galéria, és máris belelátunk a város művészeti életébe. Itt, ha elmegy az ember a Modern Művészeti Múzeumba, amellett nincs egyetlen galéria sem. Mert nincs arra alkalmas hely, nincs lehetőség. Vagyis, a galériák szét vannak szóródva. Azt gondoltam, először működtessünk egy közös internetes oldalt, egy-két év múlva pedig csinálnánk valamit együtt, összefognánk egy közös projektért, mondjuk kétévente megrendezhetnénk a „Brüsszeli kortárs művészet száz napja” című fesztivált. A saját helyszínén mindenki azt csinálna, amit jónak lát, de összeadjuk az erőinket és főleg a promóciót, együtt szervezünk esti, éjszakai programokat, hogy az emberek mindenhová elmenjenek, hogy a sajtó érdeklődését is felkeltsük… Balkon Amit most mond, a hamburgi Fotótriennale-ra emlékeztet, amely ugyanilyen elven működik, nagy sikerrel. Egyetlen esemény, de mégis minden helyszín a saját programját tervezi. Együtt csinálják a promóciót, együtt adnak ki katalógust... De ugyanilyen a berlini „Designmai” rendezvénysorozat is. Ezek a rendezvények egy egész várost mozdítanak meg… És fantasztikusan jó hangulatú dolgok születnek! J-L G: Pontosan. Ilyesmit szeretnék én is létrehozni. Azután lehet, hogy lesz rá mód, hogy egy-két partnerrel még tovább menjünk, és létrehozzunk egy központot… Össze kell raknunk, amit tudunk, amink van, mert nem a kereskedelmi ágazatban vagyunk. A képzőművészetben ugyanakkor nagyon nehéz szövetkezni, mert ezek mind saját, személyes történetek. Pontosan azért, mert nem politikai akarat szüleményei ezek az intézmények, ezért ragaszkodik mindenki a saját territóriumához… Furcsa, sokszor mondom magamnak, hogy most már tényleg abbahagyom, de mindig van valami, ami miatt a végén mégis újrakezdem. Balkon Volt egy pillanat az életében, amikor eldöntötte, nem fotográfusként folytatja tovább. Nem bánta meg? J-L G: Nem tudom – és szerintem nem is lehet – a két dolgot, a Contretype irányítását és a fotózást együtt csinálni. Kedvtelésből néha fotózom, mert szeretem, de nem tudom és nem is akarom összekeverni a két feladatot. A fotográfia egész életet kíván, és ha azt választottuk, akkor nincs időnk másra. Szóval, én inkább hagyom, hogy mások csinálják. Nagy örömöm telik a munkámban, és abban, hogy segíthetek másoknak, hogy tehessék a dolgukat. Talán azt csinálom másokkal, amit szerettem volna, ha értem tesznek, amikor fiatal voltam... |
||
|
|
||
|
www.contretype.org |
