|
Tóth Ágnes Veronika |
|
Az elmúlt néhány hónap igazán figyelemreméltó előadásai egyértelműen a társművészetek találkozásából születtek. Ilyen volt NAGY FRUZSINA és társainak divatperformance előadása, az Álmok a szekrényből1, a MEDENCE CSOPORT és az ÉLŐKÉP „akusztikus vizuális térélménye”, A Száz Bambusz Hangjának Csarnoka2, a Medusa piercing című koreográfia, az eddig CIVIL NEGYED néven futó társulat alkotása, akik FINITA LA COMMEDIÁra keresztelkedtek át a CORPORATIONnal való együttműködésük alkalmából3, végül pedig a legfrissebb összművészeti produkció, a Purcell piknolepszia kortárs opera, mely ÁGENS és alkotótársainak műve4.
Rögtön szemet szúrhat, hogy az alkotóközösségek mindegyikét a Trafó vagy a Millenáris fogadta be (a Műcsarnok általában szintén nyitott feléjük). Nem csak egyszeri eseményről van azonban szó, hiszen szinte mindegyik csoport folyamatos kapcsolatban áll befogadóhelyével. Ez a stabil bázis már csak azért is igen fontos, mert ezeknek a határterületekről érkező, a változásokra gyorsan reagáló, izgalmas produkcióknak közös sajátossága a műfaji definiálhatatlanság, vagy, ha jobban tetszik, a műfajteremtő kreativitás. Ez pedig a hazai, meglehetősen merev és konzervatív művészeti életben kétes dicsőséget jelent. Ezeket az előadásokat nagyon nehéz beskatulyázni, felcímkézni, akár évekig is tarthat, míg egy-egy társaság kitalálja és megteremti magának azokat az egyedi működési módokat, körülményeket, amelyek révén létezni és alkotni tud. Az említett négy csoportnál a különböző irányokból érkező művészek – képző- és iparművészek, zenészek, táncosok – véd- és dacszövetsége nagyon jól működik, és hosszú távon mindenképpen el fogja érni a határterületek megerősödését. Ezek a néhány állandó taggal bíró, de egy-egy projekt erejéig kibővülő, átalakuló társulások ma a legprogresszívebbek közé tartoznak: szervezeti és szellemi értelemben egyaránt nyílt rendszert alkotnak. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért is – markáns, kialakult stílusuk van, elfogadtatták magukat a szakmával, bemutatóik eseményszámba mennek, hűséges rajongótáborral bírnak. A közönség szeretete azért is szimptóma-értékű, mivel úgy tűnik, hogy a velük folytatott kommunikáció az ő esetükben jobban működik. A kortárs művészetet valóban a kortársaiknak csinálják, nem maguknak, az elefántcsonttorony-korszaknak rég vége. Ennek a más típusú, direktebb kapcsolatnak része a party kultúrában való jelenlét (a Medencések VJ-znek, a Corporation elektronikus zenét szerez, a TÁP Színházasok pedig végképp a partizánok közül valók), de ide tartozik természetesen a Szigeten való megjelenés (mely a Medence Csoport esetében markáns környezetalakítást is jelent, lásd Octopus, Cinetrip, Ability Park), vagy pl. az Őszi Fesztiválon való stílusos felbukkanás (a Corporation egy remixoldalt, szubjektív webes naplót készített az eseményekről6). Lássuk hát őket, a bezzegeket! Előrebocsátva persze, hogy nem feltétlenül hibátlan előadásokról van szó, hanem inkább nagyon ígéretes és követendő tendenciákról.
| ||||
| ||||
Nagy Fruzsináék akciója, az Álmok a szekrényből a Trafóban decemberben azért is szólt akkorát, mert a hazai kortárs táncközeg azokban az időkben, finoman szólva, nem ontotta magából a remekműveket. Pontosan az a spiritusz, humor, vadság, ötlet hiányzott a bemutatókból, amit ők egy könnyed, nagyvonalú mozdulattal rázúdítottak a közönségre. Bár én elsősorban a tánc és a színházi világ felől közelítek, biztos vagyok abban, hogy a hazai divatszakma felkent bálványainak is volt mit ellesni ezen az estén. A Trafóban egy kissé amortizálódott család vacsorájába csöppentünk: az apa munkanélküli sör- és focirajongó, így az anya a családfenntartó, aki csupán egy mellplasztikára vágyik, a nagyi a múltban él, a nagyobbik lány csontsovány, de szisztematikusan hánytatja magát, a kislány egy naiv kis stréber, a fiú pedig szép csendben kezdi teljesen szétszívni az agyát. Az ő álmaikként jelennek meg az egyes tervezők – NAGY FRUZSINA, JURITOVSZKY SOSA, JURITOVSZKY TAMARA, BÁRDOSI IBOLYA, FEDERITS ZSÓFIA, SZEIBERT KATA – ruhái, szellemes és gyakran bizarr tematikus blokkokban, táncosokon, modelleken és kaszkadőrökön. Antropomorf állatsereglet Orwell-módra és fagyiszínű tündérek, világháborús haláltánc, szotyival ékes foci-rajongók, gipszbe és gézbe csavart, infúziólógató figurák, hatalmasra nőtt édességek, számítógépes játékok plafonról beeső harcosai, szado-mazo szexgépek sorjáznak, ahogy az egyes családtagok éppen megálmodják őket kopott, nyolcvanas éveket idéző skatulyalakásukban. Ez egy hibátlan együttműködésen alapuló előadás: a videón látható miniportéktól a zene szellemes ellenpontjaitól kezdve a szereplők emlékezetes grimaszain át a kaszkadőrszakértő által kicentizett zuhanásokig minden stimmel. Hogy a profizmus, a felelősségvállalás, vagy egyszerűen a hivatásszeretet hozta-e létre ezt a különös csodát, közel negyven ember összjátékát, az talány: az előadás a váratlan ajándék örömét nyújtja.
| ||||
| ||||
A MEDENCE CSOPORT télen a Millenáris fűtetlen, ámbár izgalmasan tágas és jól alakítható B kiállítócsarnokában ütött tanyát, és szokásához híven rögtön magához is formálta a teret. A Száz Bambusz Hangjának Csarnoka egy többhelyszínes eseménysorozat, melynek során a vizuális művészetek különböző területein tevékenykedő (belsőépítész, videóművész, formatervező) alkotók – BÉRCZI ZSÓFIA, BODÓCKY ANTAL, GROSS ANDRÁS, MAGYAR GERGŐ és TEREBESSY TÓBIÁS – által kialakított egyedi látványegyüttesben vándorolunk. A térinstallációk alapanyaga a „biohigh-tech” jegyében5 ismét bambusz és vászon. A Medence Csoport rendre szisztematikusan átgondolt munkákat hoz létre, melyek egy része az organikus építészethez sorolható, miközben túl is mutat azon: lényege a környezettudatos magatartás, a természetes anyagok használata, az építészet, az előadóművészet, a képző- és iparművészet vegyítése. Néha egyenetlen színvonalúak az egyes összetevők (egyértelműen az építészet a legerősebb, legdominánsabb elem), de mivel az összművészeti késztetés komolynak látszik, ez a színvonalkülönbség egy idő után majd összesimul. Minden egyes helyszín tartogat valami speciális effektust, a bejáratnál kicsit didaktikusan telibe kapjuk hátizsákba rejtett magnókkal andalgó szereplőktől az ars poeticaként szolgáló „bambusz-mitológiát”, később egy bambusz-gólyalábakon tipegő, kezében hosszú bambuszcsöveket egyensúlyozó csoport vár minket, majd bambuszcellában vergődő, vászonbuborékban lüktető lény keresztezi utunkat, mialatt vászonból készült, alacsony álmennyezeten keleti ihletettségű videó fut, a bambuszrudak árnyéka pedig hatalmas marokkóként szóródik szét a térben. A dermesztő hideg és a vontatott tempó ellenére a nézőkön elhatalmasodik a kíváncsiság, várjuk, mit hoz a következő állomás: a legszebb meglepetés talán az, ahol a sötéten csillogó víztükör felett két hófehérre mázolt arcú lány van felfüggesztve egy ingatag bambuszépítményre, melyet hosszú rudakkal egyensúlyoznak ki a többiek, lassan körbejárva a levegőben úszó, emelkedő, süllyedő fehér árnyakat.
| ||||
| ||||
| ||||
Mi történik akkor, ha találkozik egy öntörvényű koreográfus, egy istenáldotta tehetséggel bíró táncos és egy fiatal, kísérletező képzőművészekből álló csoport? Helyettesítsük be a szereplőket: amennyiben a koreográfus JUHÁSZ ANIKÓ, a táncos FEHÉR FERENC, a csoport pedig a CORPORATION: akkor egész egyszerűen elhúznak a kortárs táncmezőny feje fölött. Lehet persze duzzogni ezen a megállapításon, de a Medusa piercing esetében januárban, a Trafóban ez történt. Ez a teljesítmény a Civil Negyed – alias Finita La Commedia – és a Corporation munkáit ismerve sem volt nyilvánvaló. Mivel radikális kísérletező szellem uralkodik mindkét alkotóközösségben, teljességgel kiszámíthatatlan volt a végeredmény. Az elkészült előadás amellett, hogy mindkét csoport stílusjegyeit hordozza, mégis nagyságrendileg új minőséget hozott létre. A Corporation meglehetősen aktív szerveződés, számos kiállítást, koncertet, sőt, többnapos összművészeti fesztivált rendez évente. Juhász Anikó és Fehér Ferenc munkájába zeneszerzőként már bekapcsolódtak az Exit című darab alkalmával, de szerteágazó tevékenységüket, mely a kísérleti elektronikus zenén túl a performance-ok, a vizuális művészetek (elsősorban a festészet, a számítógépes grafika és a videoművészet) izgalmas elegyéből áll össze, ez alkalommal tudták igazán autonóm módon megmutatni. A Corporation alapjaiban változtatja meg a Civil Negyed társulattól megszokott puritán színpadképet, a balettpadlót ijesztő, apokaliptikus képáradattal tölti meg, mely egyszerűen sodorja magával nem csupán a „médiumnak” nevezett szólistát, hanem a nézőket is. Fehér Ferenc felismerhetetlen, tetőtől talpig feketére kent testű figurája embertelen tempót diktál, félelmetes utazásra visz a tudatalatti beláthatatlan mélységeibe zuhanva. Alakja a számítógépes játékok hőseit, ijesztő démonalakokat, korunk egomán izompacsirtáit és az egyes világok között szörfölő fantasy hősöket olvasztja össze egyetlen ambivalens huszonegyedik századi ikonná, mely kitörölhetetlenül beég az emlékezetünkbe.
| ||||
| ÁGENS kortárs operája, a Purcell piknolepszia kicsit kilóg a sorból, de az előadás látványvilágát meghatározó képzőművészeti látásmód, mely TASNÁDI JÓZSEF, és koreográfiai munka, mely GERGYE KRISZTIÁN érdeme, mégis közelíti az előzőkhöz. Pedig itt azért elsősorban zenéről, ráadásul szférikus (és démonikus) zenéről van szó, mely Ágens egyszemélyes műfaja, az pedig csupán további pozitívum, hogy egy képzőművészetileg átgondolt tér ad mindennek keretet. Sőt, pontatlan a szó, keretről szó sincs, inkább a tér végtelenné tágításáról, hiszen a nézőkkel szemben (két tompaszöget bezáró videófalon) csupa, magából határtalanságot árasztó kép jelenik meg: a tenger és a felhők kékje összeolvad. Van ennél direktebb szimbólum is, a létra (természetesen egy fekete és egy fehér), mely díszletelemként és a videón egyaránt feltűnik. Érdekessége – azon túl, hogy színeivel jelzi a jó és rossz szétválaszthatatlanságát –, hogy nem a földön áll, hanem felfüggesztve lebeg. A megtisztulás, a kegyelem utáni vágy kifejezésekor Ágens hangjának nyersebb rétegei is előkerülnek, az „angyalok nyelvén szólás” ugyanis ambivalens dolog, nem véletlen, hogy előtte meg kellett járnia az árnyékbirodalmat, melyről a Tenebrae című előadásban adott számot. KISS VIKTÓRIÁNAK, az előadás másik énekesnőjének visszafogottabb, de gyönyörűen pontos, fényes dallamívei izgalmasan ellenpontozzák Ágens domináns, ezernyi hangszínből felépülő, karakteres hangját: a két angyali cyberdíva megérdemli, hogy végül kezükben maradjon legalább egy kósza tollpihe. | ||||
|
|
||||
|
1 Álmok a szekrényből. Trafó – Kortárs Művészetek Háza, Budapest,
|
