|
Végső Zoltán |
|
Koen Maas – szoprán szaxofon
Eric Sleichim – alt szaxofon Piet Rebel – tenor szaxofon Raf Minten – bariton szaxofon Mikor négy éve itt járt a belga illetőségű szaxofonegyüttes, a Bl!ndman Quartet, és a Trafóban elővezette Johann Sebastian Bach halálának 250. évfordulójára készített négyszólamú korál-feldolgozásokból álló projektjét, azon gondolkodtam, miért vannak ezek egyfolytában sötétben. Aztán most az Electric nevű projektjük előadása közben esett le a tantusz, hogy azért hordanak fekete ruhát és azért dolgoznak kevés fény mellett – ami sok esetben a kotta olvashatósága rovására és így idővel a tagok szemevilágára megy –, mert a zenekar neve „vak ember”-t jelent. Van emögött valami ideológia, csak az olyan közhelyes: ha a szem zárva, az elme kitárul, teljes egészében lehet a befogadandó produkcióra koncentrálni. A közönség kicsit hamiskás orientálása azonban már nem feltétlenül a kamarazenekar dolga volna; mindenki eldönti, hogy be akarja e csukni a szemét vagy sem. Másról van itt szó: az imázs a kortárszene fontos részévé vált, nyilvánvaló gondolat volt tehát a Bl!ndman részéről is, hogy megalakulásukkor, 1988-ban kitalálnak valami olyasmit, amiről mindenki könnyen emlékszik majd rájuk. Az előadások megítélésekor összesen egy probléma van ezzel a dizájn-központúsággal, mégha az a dizájn valóban egyszerű és nem is ízléstelen. Rosszat sejtet, ha a kortárs zenébe a popbizniszből emelünk át elemeket. Vélhetően a muzsika rovására megy, vagy legalábbis súlyponteltolódást eredményez, ha a hangok helyett a zenészek ruházkodása marad meg emlékezetünkben, és az egységes formát, a kidolgozottságot inkább ebben véljük felfedezni. Kétségtelen, hogy Bl!ndmanék a zene területén is markáns arculatot teremtettek maguknak, ezért is lehet náluk inkább projekt-szemléletről beszélni, semmint tematikusan megkonstruált előadásokról. Azonban a külső és a tartalom összetartozik, csak sajnos a körítés erősebb, mint a belbecs. Rendes dolog Bachot, vagy még korábbi szerzőket (pl.: Ockeghem, Josquin Desprez) négy szaxofonra átdolgozni és ezzel azt a látszatot kelteni, hogy igen, mi már a régi zenében is felfedeztük azt a nyitottságot, amit a jelenkorban is képviselni szándékozunk, kultúraközvetítő munkásságunk során a kevéssé hallgatott muzsikákat is értelmezhetővé tudjuk tenni a mai közönségnek. Az egykori Németalföld vidékén ez valamiért divat. Talán azért, mert könnyű ily módon erényt kovácsolni, az átiratokkal nemigen kell bajlódni, csak mindenki eljátssza a szaxofonjának megfelelő szólamot, ugyanis például a négyszólamú korálok egy az egyben, átiratok készítése nélkül előadhatóak a megfelelő hangfekvésű szaxofonokon. Vagyis a Bl!ndman alámegy a szerzőknek, úgy csinál, mintha, közben pedig nem tesz egyebet, mint meglévő tollakkal ékeskedik. Aztán itt vannak a modern szerzők, Goebbels, Riley, Reich. Ők pedig már direkt komponáltak ilyen felállásokra is, az Eric Sleichim vezette kvartett pusztán eljátssza a darabokat, ami önmagában rendben van, de akkor nem szükséges hozzá a sorvezető, a megmondom neked, hogyan hallgasd a koncertemet. A Bl!ndman jó interpretátor formáció, a megmondószerep, az értelmeztetési szándék azonban rosszul áll neki. Rendben, egy momentum van, ami elemeli az egyszerűnek mondható szándéktól a zenekart: sokszor klapping technikát alkalmaznak, ami azt jelenti, hogy fúvás nélkül, a billentyűk ütögetésével szólaltatják meg a hangszert, és pregnáns, mondhatni staccato-szerű hangokat csiholnak és így valóban érdekes ritmusjátékká alakítják a műveket. Azonban ennél több truváj nincsen, hacsak annyi nem, hogy mind a négyen remek muzsikusok; bár egyenként összevetve más-más kvalitást képviselnek, mégis a magyar viszonylat felett lebegnek fényévekkel.
| ||
Az összevetés ott kezdhető, hogy Magyarországon gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás lenne bariton, tenor, alt és szoprán szaxofonokból egy formációt összehozni, ugyanis nem mindegyik hangfekvésnek akad megbízható játékosa, nemhogy olyan, aki affinitást érezne kortárs és modernista gesztusok bemutatására – mégha az alkalmanként barokk, vagy akár korábbi szerzőkön keresztül is történik. Másodszor a közvélekedés szerint a fene sem kíváncsi ezekre a művekre, pláne nem a modernkedés jegyében, főleg ha már eleve ma születő művekről van szó, melyek a partitúrájához még legalább májusig baromi nehéz hozzájutnunk. És ezeknél a pontoknál ragadható meg a Bl!ndman Quartet lényege: a csapat olyan közegben jött és jöhetett létre, ahol a zenekultúrában nem a prűd szemlélet uralkodik, ahol egy alternatív interpretáció nem feltétlenül jelent újraértelmezést és még a kritikus sem agyal azon, hogy vajon mit akarnak ezzel az uniformizált jófejkedő lazasággal. Mert az is lehet, hogy csupán zenélni szeretnének és némileg követni, milyen kamaraművek születnek olyan együttesekre, amilyenek például ők. Mert jócskán születnek művek, vannak, amelyek akár már klasszikusnak is mondhatóak. A koncert végéről kezdve Steve Reich New York Counterpointja már többször elhangzott a Trafóban is, különféle más előadóktól. Tíz, előre rögzített repetitív, a dinamikákat kiszámíthatóan, erős crescendoval és decrescendoval megoldó szaxofonszólam egy markáns sűrű alfa-akkordba tömörülve képezi azt a szövetet, amelyeket az élő játékosok kiegészítenek, és hatásos masszát gyúrnak a hangokból. A projekt Electr!c elnevezése a megszólaltatott hanghatásokra utal, amelyet a játékosok az előadás közben láb-samplerekből csiholnak ki és olykor különféle effekteket is fűznek hozzájuk. Ennek fő reprezentánsa Heiner Goebbels Stadt Land Fluss című darabja volt, ahol rövid dob groove-okat építettek egymásba, és azoknak időbeli eltolásaival adták meg a változó ritmusképletet. Amellett, hogy jó gondolat mindig újat építeni ugyanabból az alapból és a szaxofon fújása mellett plusz játékra késztetni a zenészeket, nem túl innovatív elképzelés pontos metrumértékekkel traktálni a közönséget. Ez is csak azt szolgálja, amit az öltözködés, a projekt-szemlélet, az a bizonyos sorvezető: őszintén, néha úgy éreztem, hülyének néznek, nem hisznek nekem, hogy a ritmikai segítség nélkül is tudom magamban tagolni az amúgy ötletesen, poliritmiára építő darabot, és pontosan érteném, miről van szó. Vagy éppen így, az elektromos kíséret bevonásával nem értem? Számomra a koncert csúcspontja, elsősorban valós zenei értékei miatt Jonathan Harvey szólódarabja, a Ricercare una melodia volt. A cím valódi programzenére utal, mégha az a program a dallamban rejlő játékosságot takarja is: „egy dallam keresése”. A kvartett kétségkívül legtehetségesebb tagja Koen Maas, aki a szoprán szaxofonnal úgy adta elő a darabot, hogy világosan, értelmesen kutassa azt a dallamot. Pontos frazeálások közepette játszotta az imitációkat és megmutatta, milyen ötletek köré csoportosulnak a mai menő modernista szerzők, milyen irányzatok mentén és milyen komponálási technikákkal érdemes ma operálni ahhoz, hogy valami újat kaphasson a nagyérdemű. A Bl!ndman vezetője és az agy Eric Sleichim játszott alton. Két szerzeménye is elhangzott, amelyek közül az egyik kizárólag a klappingra épített, előtérbe helyezve az együttes fő erényét, a zenei alázatot. Ekkor arra gondoltam, hogy pontosan az ilyen típusú mai muzsikálás hiányzik az itthoni palettáról, aminek vélhetően több oka is van, és amin órákig lehetne rugózni. De álljon itt csak egy ok, ami miatt az ilyen pontosan megtervezett, jól kitalált kamaraformációkra itthon is szükség lenne: a közönség erre az előadásra, erre a projektre bemegy. Talán csak az arculat vonzó, de a köztudatba beékelődik a mai zene – és ez nem kevés.
| ||
|
|
||
|
|
