|
|
|
Mintegy tízévnyi visszavonultság után újjáéleszti kortárs magyar művészeti gyűjteményét Gaudens Pedit osztrák gyűjtő. A Budapest Galériában márciusban volt látható a kollekció önálló egységeként is értékelhető Mulasics László válogatás1. Április végén az Iparművészeti Múzeum adott otthont a gyűjtemény egy hatvan darabos áttekintésének2, s április 23-án mutatták be a gyűjteményt ismertető internetes honlapot az A38 kultúrhajón.
Kaptál-e valamilyen családi indíttatást, amely a művészettel való foglalkozás irányába terelt? 1959-ben születtem, a kelet-tiroli Lienz városában végeztem az iskoláimat. Apám a születésem évében végzett festőként Fritz Wotruba osztályában Bécsben. A művészet még a család gazdasági tevékenységében is megjelent: hagyományosan kovácsoltvas termékek előállításával foglalkozunk, s a nagyapám a húszas években kifejezetten törekedett kreatív formatervezési megoldások alkalmazására. A művészeti és a gazdasági szemlélet kombinálása végig kíséri az én életemet is, hiszen huszonegy éve foglalkozom különböző formákban műkereskedelemmel és műgyűjtéssel, s közben már én vezetem a kovácsoltvas vállalkozást is. Milyen tanulmányokat folytattál? Bécsben filozófiát és művészettörténetet hallgattam. 1983-ban itt hoztam létre első, szerény galériámat is. Két évvel később azonban vissza kellett térnem Lienzbe, hogy a cég ügyeit intézzem. Néhány művész közben újra felvetette, hogy foglalkozzak velük, ami persze főleg azt jelentette, hogy állítsam őket ki művészeti vásárokon. Ennek nyomán indult újra a galéria 1987 végén Lienzben. A milánói és a bázeli vásáron jelentünk meg, nem is rossz eredménnyel. Kötődött-e ez már a magyar művészethez? Alapvetően osztrák és olasz művészekről volt szó. A milánói Internazionale d’Arte Contemporanea-ra és a bázeli Art 20’89-re például egy közös csapatot vittem ki, Gruppe Synthese néven, köztük ITALO ANTICO, LEO GANZER, OTTAVIO GIACOMAZZI és mások műveit. Tirolban földrajzilag is természetes az olasz kötődés, magam is beszélem a nyelvet. Volt már egy magyar is a művészek között – KOVÁCS PÉTER, akinek a grafikai munkáit máig is kedvelem. A véletlen hozott minket össze, egy 1956 óta kint élő magyar ismertetett össze minket. Mindkét vásáron jól fogytak az ő munkái is. A nemzetközi műpiacra általában is jellemző volt a nyolcvanas évek elejétől kezdve, hogy szereplői azt hitték, a részvénytőzsdéhez hasonló felívelés részesei. Ezért vettek bátran külföldi, számukra ismeretlen nevű alkotókat, ha a minőséget megfelelőnek látták. Ezek a piaci várakozások ugyanakkor nem igazolódtak be. Ez vezetett ahhoz a váltáshoz, ami a kilencvenes évek közepe óta meghatározó: a vevők a nagy nevekre, s a saját országuk művészetére figyelnek.
| ||
Hogyan alakult ki szorosabb kapcsolatod a magyar művészettel? Üzletileg kezdtem Magyarországra utazni. 1988 végén egy kis közös vállalkozást alapítottunk Gyöngyös mellett egy volt termelőszövetkezeti üzemággal. Hamarosan kiderült, másként gondolkodunk az üzletről, s elváltak útjaink. 1990 márciusában önállósultunk, s az első teljesen külföldi tulajdonú Kft-k egyikeként jegyeztettük be magunkat. A cégbíróság Egerben nem is tudta, mit kezdjen velünk. Azt gondoltam, hogyha már egyre többet tartózkodtam ebben az országban, akkor miért ne nézzek körül a művészetében is? Kaptam egy-egy meghívást is, például a Vigadó Galéria szervezett egyszer egy művészeti hetet. A bemutatott művek többsége sajnos már első pillantásra érdektelen volt számomra, de megismerkedtem egy-két olyan alkotóval, akit máig is nagyon becsülök, emberileg és művészileg egyaránt. Ilyen például BARTL JÓZSEF, akitől gyűjteményemben igen széles válogatás is látható. A Vigadó egy kitűnő tolmácsot is adott mellém, Hankiss Attilát, aki hamarosan túlnőtt ezen a szerepen, s így inkább a magunk válogatásában mentünk el művészekhez. Mennyire voltak tudatosak a kezdeti választásaid? Egyáltalán nem. Alig voltam harminc éves. Egy új országban voltam, amelyről korábban keveset is tudtunk a Lajtán túl. Ráadásul itt minden változásban volt. Amit tapasztaltunk, az maga volt a megélt történelem. Naiv rácsodálkozással mentem a műtermekbe. Képeket vettem, mert megtetszettek. Nem tekintettem őket gyűjteménynek. Mivel e művek nagy részét máig megtartottam, s a most bemutatkozó gyűjteményemben láthatóak is, mindenki észreveheti, milyen kezdeti választásaim voltak, amelyeket utóbb nem követett több vásárlás. Fokozatosan megedződött a szemem, s egyre jobban ki tudtam választani az értékeket. De nem szégyellem a kezdeti kanyarokat. Egy gyűjtő pályája így teljes, így hiteles. Kérted-e szakemberek tanácsát? A szentendrei Artéria Galériában JOHANN VAN DAM adott útmutatást. Amikor 1990-ben HEGYI LÓRÁND igazgató lett Bécsben, őt is felkerestem. Számos művésznek ő mutatott be. Így alakult ki a művészek azon köre, akikkel a tevékenységem legintenzívebb évei alatt, 1990 és 1993 között rendszeresen együtt dolgoztunk. A legszorosabb kapcsolatom három művésszel BAK IMRÉVEL, MULASICS LÁSZLÓVAL és HENCZE TAMÁSSAL alakult ki, de más alkotókkal is szisztematikus közös munkát végeztünk, például – hogy egy szobrászt is említsek – TROMBITÁS TAMÁSSAL. Mit jelentett ez a közös munka? Vásároltam a saját gyűjteményem számára, kiállításokat rendeztünk, részt vettünk művészeti eseményeken, s természetesen sok művet értékesítettem külföldi vevőknél. A nyolcvanas évek második felétől kezdve ugyanis jelentős érdeklődés volt tapasztalható a kelet-európai kortárs művészet iránt a német és az olasz nyelvterületen. A tiltott gyümölcs íze vonzotta a vevőket. A Vasfüggöny mögül hirtelen kiszabadult egy művészeti anyag, amely kvalitásban összemérhető volt a nyugatival, s egyúttal az új, korábban rejtett kincs felfedezésének örömét is adta. Így a műkereskedelmi tevékenységem jövedelmező volt, s részben éppen ebből tudtam magamnak is képeket vásárolni. Sőt, négy barátommal szinte közösen építettük a kollekció egy részét. CHRISTOPH ACHAMMER, MICHAEL NEUBAUER, KURT SAILER és ALEXANDER SVOBODA segítettek a gyűjteményhez szükséges pénz előteremtésében. A nekik tetsző képek közül kiválasztottak maguknak a lakásukba festményeket, de a többit együtt tartottuk, hiszen ez így egy egységes gyűjtemény.
| ||
Hogyan bonyolítottad le ezeket a vételeket? Mivel a kovácsoltvas cégünk tevékenysége ekkoriban zömmel egyszerűen szervezhető, nagy tételű export volt, keveset tartózkodtam Gyöngyösön. Valójában Bécsben és Lienzben éltem, s havonta egy-két alkalommal jöttem Magyarországra, de akkor is inkább Budapestre. Ilyenkor találkoztam a művészekkel. Akivel tudtam valamilyen idegen nyelven beszélni, azzal könnyen egyeztettünk, míg másokkal sajnos ez nehezen ment. Mai szemmel nézve két okból is sajnálom, hogy nem töltöttem akkor itt több időt. Egyrészt a vállalkozás is hamar bajba került1993-ban, másrészt mindennek következményeként a művészeti munkával is fel kellett hagynom. Mára szerencsére újra jól működik a cég, de ehhez az is szükséges, hogy már jó ideje itt élek, s személyesen intézem a dolgokat. Ha akkoriban is így teszek, talán a nyelvet is jobban elsajátítom, s közvetlenebb kapcsolatom alakul ki több alkotóval is. Így gyakran végződtek azok az esték úgy, hogy már csak a bor beszélt helyettünk. Cserében viszont, ekkor még működtetted a galériátokat Lienzben. Valóban, s ennek számos magyar kiállítás is köszönhető. Egyszerre húsz-harminc művet, zömmel olajképeket állítottunk ki. Lienznek ugyan csupán tizenháromezer lakója van, de a vonzáskörzetében ennek sokszorosa él. Egy éven át Innsbruckban is működtettem egy kiállító helyiséget. A helyi és a tartományi lapok rendre beszámoltak a kiállításokról, egyszer még az osztrák tévé innsbrucki stúdiója is fő műsoridőben sugárzott rólunk adást. Mivel Lienzben a galéria a cégünk hivatali épületében volt, ügyfeleink közül sokan eljöttek. Nem csináltunk hókuszpókuszt a művészet körül, hanem azt direkt egy közvetlen, mindennapi formában mutattuk be. S ezért olyan emberek is vettek képeket, akik csak egyszerűen örültek, hogy otthonukban együtt élhetnek majd e művekkel. Milyen társadalmi csoportokból kerültek ki a vevők? Orvosok, ügyvédek, építési vagy más vállalkozók voltak közöttük. Magyarországon az utóbbinak negatív felhangja volt, miközben Ausztriában ezek az emberek gyakran diplomás mérnökök, jogászok, akik nem egy óriáscég alkalmazotti állása, hanem a saját vállalkozás mellett döntenek. Otthonukba, irodáikba nem posztereket, hanem lehetőség szerint igényes művészetet helyeznek el. Több olyan, elegáns és jól menő, óriási alapterületű bécsi iroda van ma már, ahol a falakon körbe-körbe magyar kortárs művészet függ. Az előbb említett, legközelebbi társaim közül Christoph Achammer építész, akinek ötszáz fős cége van; míg Michael Neubauer és Alexander Svoboda brókerek, egy befektetési alap tulajdonosai. Kelet-európai kötődésük oka lehet, hogy egyikőjük felesége a ‘Miss Siberia’ szépségkirálynő választás egykori győztese. Ebben az értelmiségi-üzletemberi közegben nyugaton természetes valamilyen kultúra támogatása, a kérdés csak a konkrét választás. Ezek a barátaim, ismerőseim, vevőim a magyar művészetre szavaztak, mert hitelesen tudtam nekik bemutatni ezeket az alkotásokat. Egyik Mulasics-vevőm, Christian Altenburger egyébként a Bécsi Filharmonikusok szólóhegedűse volt. Mely kiállítások sikerültek a legjobban Lienzben? 1990 őszén rendeztünk Kovács Péter, majd Nádler István kiállítást. Egy évvel később BUKTA IMRE, majd FEHÉR LÁSZLÓ munkáit mutattuk be. Igyekeztem prominens személyeket meghívni a megnyitókra. Bak Imre 1992-es tárlatát például Néray Katalin nyitotta meg, Hencze Tamásén először Hegyi Lóránd, majd egy évvel később Fabényi Júlia beszélt. Ugyanebben az évben állítottunk ki TÖLG-MOLNÁR ZOLTÁN és MAZZAG ISTVÁN munkái közül is. 1993-ban több művész már második alkalommal állított ki, míg ekkor volt az első Mulasics László, majd Trombitás Tamás tárlat, amelynek rögtön 1994-ben lett folytatása is. 1995-ben ZÁBORSZKY GÁBORnak, 1996-ban JOVÁNOVICS GYÖRGYnek rendeztünk kiállítást. Jovánovicstól egyébként az idők folyamán oly sok mindent sikerült eladnom, hogy a saját gyűjteményemben nem is maradt elég munkája. Itt például gyűjtőként ma már bánom az egykori műkereskedői sikert. Általában viszont sikerült megőriznem a gyűjteményt a vételi szándékokkal szemben: gyakran be se mutattam azokat a műveket kiállításon, amelyeket eleve a kollekcióm számára szereztem meg.
| ||
Rendeztetek-e vegyes kiállításokat külföldi és magyar alkotók részvételével? Többször is. Legutóbb 1998 decemberében Jovánovics, Bak és Trombitás szerepelt együtt a galériánk olasz és osztrák művészeivel, köztük rangos alkotókkal, mint HANS STAUDACHER, MAURO STACCIOLI, ALOIS MOSBACHER vagy PETER SANDBICHLER. Ilyen volt részvételünk az 1993-as frankfurti művészeti vásáron is, ahol négy magyar, két olasz és egy osztrák művész szerepelt. A Budapest Bank frankfurti fiókja a vásár után vett is műveket Trombitás Tamástól. Milyen más vásárokon szerepeltetek? A Budapest Art Expón 1993-ban és 1994-ben jelentünk meg a négy, hozzám legszorosabban kötődő művésszel (Bak, Hencze, Mulasics, Trombitás). 1992-ben a kölni művészeti vásáron a Fészek Galériával közösen szerepeltünk, az előbbi négy alkotón túl KLIMÓ KÁROLY és Nádler István részvételével. Összességében azonban kudarcnak bizonyult a vásári jelenlét. Főleg a magyar vásárokon volt rendkívül nehéz érdeklődést kelteni a kortárs művészet iránt. Megjelent-e valahol külön is a gyűjteményed? Két kisebb kiállításon. 1991-ben az Erhard Busek osztrák külügyminiszter által is támogatott Alpbach-i Európai Fórumon, majd 1993-ban Lienzben a Városházán. Ez utóbbi az eddig említett neveknél szélesebb áttekintést nyújtott, hiszen a gyűjteményből SOÓS TAMÁS, KONCZ ANDRÁS, HALÁSZ KÁROLY és BIRKÁS ÁKOS képeit is kiállítottam. Vásároltak-e a galériádból múzeumok? A bécsi Modern Művészeti Múzeum Hegyi Lóránd igazgatósága alatt természetesen vásárolt tőlem. Különleges siker volt, amikor 1995-ben a bécsi Creditanstalt és az Albertina együtt vásároltak mintegy hatvan magyar grafikát tőlem. Ez Konrad Oberhuberrel, az Albertina igazgatójával közös ötletem volt, s sikerült rábeszélnünk a CA akkori vezérigazgatóját, Guido Schmidt-Chiarit, hogy a bank finanszírozza az egész vételt. Húsz magyar művész kétszáz művét válogattam ki műtermeikben, s ezekből választott Bécsben Oberhuber, valamelyest tekintettel a CA elképzeléseire is. A megvásárolt anyagban, az eddig említett művészeken túl, szerepeltek MAURER DÓRA, DEIM PÁL, SZŐNYEI GYÖRGY és GÁBOR ÁRON művei is. Mint látszik, ez valójában a vezető magyar festőművészek (tehát nem kifejezetten grafikusok) grafikai munkásságából vett válogatás volt. A hatvan megvett művet fele-fele arányban osztotta meg az Albertina és a CA; a műveket 1995-ben bemutattuk a Budapest Galéria Szabadsajtó úti kiállítótermében is. Ez az akció a kortárs magyar művészet egyik legnagyobb elismerése volt Ausztriában. A bécsi MUMOK-on kívül ugyan Linz, Graz és Salzburg is vásárolt magyar műveket, de egy tételben nem történt ekkora akvizíció. Volt-e más intézményi vevőtök? A budapesti Hypobank számára a müncheni Achenbach Art Consulting-on keresztül átfogó magyar anyagot adtunk el, például Fehér, Mazzag, Soós, Mulasics, Halász és Trombitás műveket. Az Osztrák Gazdasági Kamara is vásárolt egy magyar válogatást, amely a budapesti kirendeltségen függ. Olasz intézményi vevőnk is volt, de ők máig elfelejtettek fizetni… Az intézményi vevők kiemelkedően fontosak. A kelet-európai művészet történelmi, politikai vonzereje ugyanis a kilencvenes évek közepére megfakult a nyugati magán vásárlók körében, s csupán esztétikai kritériumok szerint viszonylag nehéz a kinti vevőket meggyőzni, hogy miért ne a külhoni, jól ismert művészek munkáit vásárolják, hanem magyarokat. Intézményi vevőknek jobban lehet érvelni a nagy tételben vásárlás előnyeivel.
| ||
A gyűjteményedben ma számát tekintve is igen jelentős, egyenként negyven olajkép körüli anyag van néhány magyar alkotótól. Miért éppen tőlük, s miért pont azok a művek? Bak Imre művészete már első pillantásra, még az én tizenöt évvel fiatalabb és a magyar viszonyokban járatlan szememnek is egyértelműen kapcsolható volt egyetemes művészeti irányzatokhoz. Ráadásul ő nemcsak jól beszél németül, hanem egy olyan intelligens alkotó is, aki a saját művészetére átfogóan reflektál, s a magyar művészeti közegben az önös érdekén túl is sok előremutató lépést kezdeményezett. Az emberi és szakmai rokonszenv együttesen vezetett a tőle megvett nagy anyaghoz. Fehér Lászlót is hamar megismertem, de igazán Hegyi Lóránd ajánlotta figyelmembe. Fehér különleges művészeti pozíciót vívott ki magának addigra. Nagy öröm eközben számomra, hogy korábbi munkáiból is sikerült többet szereznem, mert azok összehasonlítási alapot kínálnak az azóta megtett, komplexen értékelhető útjához. Mulasics Lászlót az Artéria révén vettem észre, s ismét Hegyi hozott össze minket személyesen. Mélyen szimpatikus volt, s műveinek kvalitása azonnal kitűnt. Elsőre nem könnyen megfejthetőek a képei, de idővel közelebb kerül világukhoz a befogadó. Az idő múlásával az összetettségük is egyre nyilvánvalóbb, ami nagy előny – szemben néhány más, népszerű művész alkotásaival. Mulasicsban megragadó volt az ember és az alkotó lelki azonossága. Nagyon sajnálom, hogy közös beszélt nyelv híján, a vizuális élményen túl, nem lehettünk igazi barátok. Ezért is örültem, hogy a gyűjteményem mostani reaktiválásnak első lépése a Mulasics-anyagom bemutatása lehetett a Budapest Galériában. Ez a tárlat valóban minden látogatóból elismerést váltott ki. A művek időben is nagy szeletet fognak át; miközben például a Bak Imre válogatásod időben szűkebb. Ez gyűjtői hiba volt. Nem ismertem fel, hogy ki mindenkitől kellett volna azonnal a korai munkákból is vásárolni. Másrészt banális oka is volt. Mulasics műtermében „egészséges rendetlenség” uralkodott, egyszerre válogathattam régi és új művek. Bak Imrénél viszont az egyébként irigylésre méltó rendszeretet és fegyelem folytán a régi művek külön voltak elraktározva, s ezért mindig csak az aktuálisakat láttam. Hadd hangsúlyozzam azonban, hogy a világos, jól strukturált művészi felfogást nagyon becsülöm. Trombitás Tamásban – akinek szintén Hegyi mutatott be – például lenyűgöző volt, hogy milyen nagyvonalúan túl tud lépni a saját kérdésein, s tágabb összefüggésekben gondolkodni. Úgy látom, művészet és személyiség nála is egységet alkot, máig is barátomnak tekintem. Ráadásul az általa művelt szobrászat legjobbjának tartom az országban. Számos alkotótól azonban feltűnően kevés műved van. Gondatlan voltam. 1991 táján ugyan már éreztem, hogy ebből egy maradandó gyűjteményt szeretnék, de ahol nem adódott könnyen kapcsolat, ott nem voltam elég rámenős. Nem voltam tudatában, milyen belső szerkezeti elvárásokat támaszt egy olyan nagyságrendű kollekció, amelyet akkor még részben csak ösztönösen építettem. Kár, hogy nem foglalkoztam behatóbban azon alkotók munkásságával, akiket személyesen nem volt módom megismerni. A gyűjtés egy tanulási folyamat is volt, négy-öt év után már jobban tudtam, kitől mit kéne vennem. Keserü Ilonát például korábban, ahogy a sakkban mondják, elnéztem. Nem ismertem fel időben az értékét. Tévedtem. Alighanem más gyűjtők is tévednek. S szerintem ezt őszintén vállalni kell. Amikor pedig Keserü jelentőségét felismertem, nem volt már módom vásárolni, hiszen anyagi nehézségeim éppen 1993-tól kezdve lehetetlenné tették az újabb vételeket. Volt-e gyakorlati oka is a kollekció bizonyos egyenetlenségeinek? Például Birkás Ákostól a nálam lévő két remekművön túl szívesen vettem volna – ám az ő galériása Hans Knoll volt, s egymás felségterületét úgymond tiszteletben tartottuk. Összességében a kollekcióm hű tükre egy külföldről jött gyűjtő orientációjának. Mivel magyarul nem tudok, szakmai elemzéseket sem olvastam. A szemem után mentem. Azt hiszem, ma már mindenki számára nyilvánvaló, mely művészektől vettem volna többet, s kitől kevesebbet, ha jobb átlátásom van. Hogy konkrét példát is említsek, SZIRTES JÁNOS vagy éppen Maurer Dóra műveit mai fejjel már hiányolom a kollekcióból. A fiatalabb alkotók közül sajnálom, hogy például BERNÁTH ANDRÁStól csak egy művet szereztem meg. Ugyanakkor több művész esetében a kevés mű azért még nagyon magas kvalitást takar a gyűjteményben: KELEMEN KÁROLYtól, EL KAZOVSZKIJtól, Koncz Andrástól és néhány más alkotótól ha nem is túl nagy az anyagot, de különleges műveket sikerült vásárolnom.
| ||
Kitől volt különösen érdekes vásárolni? Tölg-Molnár Zoltánt Tihanyban, a művésztelepen dolgozó hallgatói körében ismertem meg. Látszólag nehéz volt munkásságát elhelyezni, hiszen ő nem helyezkedett csoportok mentén. Ám itt előny volt a külföldi mivoltom. Nem voltak előítéleteim. Csak a műveit láttam, s azokból örömmel és nagy számban vettem. Megérte. Ma is, ha külföldi kollégáknak megmutatom, dicsérik. Más okból volt tanulságos Záborszky Gábortól venni. Későn ismertem meg, a kollekcióm utolsó szerzeményei az ő darabjai. Kész szerencse, hogy a gyors döntés felölelt számos régi művet is, egészen a hetvenes évek végéről is. Nádler István megint egy más kihívás elé állított. A gesztusfestészet legjobb magyar képviselői közé sorolom őt. Éppen a spontán munkamódszere miatt nagyon sokféle mű áll a műtermében. Ezek közül választani valóban kreativitást igényel. Milyen szerepet játszott vételeidben az emberi benyomás? Nagyon fontos volt, s a művészekkel való kapcsolatomban máig is az. A művészet érzelmi kommunikáció, amely örömet kell, hogy adjon. Maradandó élmény volt például a találkozás Klimó Károllyal, akinek, ha jól emlékszem, Trombitás Tamás mutatott be 1992-ben. Klimó számomra nagyon jó példa arra, miként lehet következetes, professzionális munkával művészeti sikert és erős pozíciót úgy elérni, hogy ez nem csúsztatja az alkotói tevékenységet a spekulatív, felszínes tetszés irányába. Klimó a magyar művészetben különleges, stilárisan szinte egyedülálló helyet foglal el; munkáinak minősége is meggyőző. Hadd említsem meg Bukta Imrét is. Kezdettől megragadott műveiben a rendszerkritikus felhang, az irónia. Mondanivalójuk lekötötte a figyelmemet, s művészileg is kiérleltnek látom őket. Négy olajkép és nyolc grafikai munka lett ennek az élménynek az eredménye gyűjteményemben. Kár, hogy közös beszélt nyelv híján nem ismerhettem meg őt máig sem közelebbről. Általában is hiányzik nekem, hogy a magyar közeget a nyelv révén is jobban megismerjem, hiszen a nálam lévő munkák ebből a világból táplálkoznak. Hogyan viszonyult egymáshoz a gyűjtés, a galériás munka, s a vásárokon való részvétel? Mindezt egységben látom. A közös elem a kultúra támogatása. Természetesen fontos szempont az is, hogy ez pénzt hozzon, de nem öncélúan: a nyereséget visszaforgatom a gyűjteménybe. Nem is szabad erre figyelni. Az esztétikai értéket és az emberi örömöt kell szem előtt tartani. Ekkor lehet eladni is. A vevők, különösen a külföldiek, fizikailag ugyan képeket vesznek, de inkább egy gondolatról van itt szó. Azt az érzést keresik és jó esetben vásárolják meg műtárgyak formájában a galériában, hogy miért jó kortárs vagy modern, magyar vagy osztrák művészettel együtt élni. Ha a galériás a korábbi munkájával bizalmat tudott ébreszteni maga iránt, akkor ismeretlen nevű művészeket is el tud adni. De csak jót szabad eladni, mert a mai eladások a jövendő galériás munka bizalmi tőkéje. Hogyan kapcsolódott ehhez a szponzori tevékenységed? Ahogy jobban megismertem a művészeket, természetes módon szóba kerültek a terveik, s az is, hogyan tudnám ezek megvalósulását elősegíteni. 1993-ban például Hegyi Lórándot felkérték kurátornak a Velencei Biennále La coesistenza dell’arte blokkjában. Egy nagy Herbert Brandltól Marina Abramovicig terjedő kelet-közép-európai válogatásban, Mulasics és Trombitás is szerepelt, s én örömmel vállaltam a hozzájárulást a költségekhez. 1996/97-ben részben az én ötletem alapján valósult meg a Mythos – Memoria – Historia tárlat a Kiscelli Múzeumban és három helyszínen Lienzben. Eredetileg Bécs is részt vett volna, de ők kihátráltak. Így is kitűnő projekt lett, amelyet szívesen támogattam anyagilag is; legfeljebb sajnálom, hogy nem lett belőle több. Mi vezetett a gyűjteményed mostani reaktiváláshoz? A kilencvenes évek második felében a vállalkozásunk rendbehozatala kötötte le erőmet. Ennek megszilárdulásával, úgy 2000 táján merült fel bennem újra a vágy, hogy többet foglalkozzak művészettel; különösen, hogy már jórészt Magyarországon élek. Kár lenne, ha a művek csak állnának Lienzben raktáron, de senki nem láthatná őket előbb vagy utóbb. Ezért akartam először is dokumentálni az anyagot. Egy könyv azonban költséges és igen időigényes lett volna. A gyűjteményi albumokkal általában is elégedetlen vagyok; az érintetteken túl nem olvassa őket senki. Számomra fontos lenne a történelmi háttér felvázolása, a konkrét emberi kapcsolatok rögzítése, a modern, kortárs művészeti kapcsolódási pontok elemzése. Ez nagy munka, ezért most még nem tűnt megvalósíthatónak, de keresem továbbra is a lehetőségét. Rövid távon az internetes bemutatás mellett döntöttem. Ennek kidolgozásában Klimó-Kormos Petronella lett a segítségem. A honlap nagy előnye, hogy háromnyelvű. Talán más magyar művészeti, például múzeumi honlapoknak is ideje lenne legalább egy idegen nyelven olvashatóvá válnia, mert ennek hiányában egy külföldi olvasó számára érdemben egyelőre elérhetetlenek. Erre akkor döbbentem rá, amikor honlapunkon internetes kereszthivatkozásokat próbáltam létrehozni más gyűjteményi weboldalakhoz, de csak magyar nyelvű információra bukkantam. Milyen más tanulságokkal szolgált ez a munka? Összehasonlítottam a művészek korábbi, és azóta készült munkáit. Csalódással látom, hogy számos alkotó nem tud túllépni az egykori, rendszerellenes indíttatáson, holott ennek ma már vajmi kevés ideológiai vagy esztétikai üzenete van. Másrészt – utólag – az idejövő nyugatiak ostobasága is feltűnő. A rendszerváltás után úgy jelentünk meg itt, mint akik a bölcsességet osztják. Milyen sok arrogancia és butaság volt ebben! Egy-egy tanácsot azonban megfogadhatnának a művészek. Egyre jobban zavar, ahogyan egyes alkotók megpróbálnak az éppen esedékes ízlésnek megfelelően festeni. Félreértés ne essék, a művek eladása érdekében mindent meg szabad tenni: emberek vagyunk, pénzből élünk. De véletlenül sem szabad már eleve úgy festeni, hogy az majd jól eladható legyen. Csak a saját, belső, művészeti törvényekre szabad figyelni. Ezért látom azt is problémásnak, amikor művészettörténészek tanácsot adnak az alkotóknak, hogy ezt a motívumot így meg úgy dolgozza ki jobban, s azt pedig ne vigye tovább. Milyen szempontból? A rövid távú siker érdekében? Az nagyon csalóka. Számomra a húsz év művészeti tapasztalata rendkívül egyszerű: jó képeket hosszú távon ezerszer könnyebb eladni, mint rosszakat.
| ||
Milyen további terveid vannak a művészet terén? Ahogy az internetes feldolgozás előrehaladt, lehetőség adódott egy web-galéria létrehozására is (www.gaudens-pedit.com). Ez ma már jól működik, számos fiatal vevőnk van. A gyűjteményt világosan elválasztom ettől, az más honlapon jelenik meg. Ha lesz rá módom, szeretném a kollekciót minőségileg fejleszteni, azaz a hiányokat pótolni. Legszívesebben képeket cserélnék. Bízom benne, a művészek is belátják, nekik is érdekük, hogy egyenletes anyagom legyen tőlük. Annál inkább, mert a kollekcióból szeretnék kisebb egységeket tartós letétbe adni magyar múzeumoknak, hogy azok állandó kiállításon szélesebben megismerhetőek legyenek. Győrött 2005 nyarára készül egy átfogó gyűjteményi kiállítás is, osztrák művészekkel együtt. Ezután szeretnék külföldi múzeumoknak is kölcsönözni tárgyakat. Elképzelhető, hogy új művészektől is veszek majd munkákat. Milyen szerepet szánsz a web-galériának? Ha minden jól sikerül, akkor a web-galériát valós budapesti galériává bővíteném, azaz újra kiállítási lehetőséget is nyújtanék a kollekcióban szereplő alkotóknak. Ez külföldi művészekre is kiterjed, hiszen – ma már, de valójában mindig is – kizárólag nemzetközi összefüggésben érdemes a művészetet bemutatni. A web-galériánkon a magyar alkotások már most is osztrák és egyéb külföldi művek mellett szerepelnek. Ezt tovább szeretnénk bővíteni. A nemzeti egyszerűen nem egy művészeti kategória. Ennek még a látszatát is el kell kerülni. Az egyetemes összehasonlítás nemcsak informatív, hanem gyümölcsöző is – úgy a látogatók, mint maguk a művészek számára is. Egy ilyen összevetés a magyarországi alkotók fejlődési és egyéni sajátosságait is jobban ki fogja emelni. Milyen jövőt szánsz a gyűjteményednek? Ha őszinték vagyunk, be kell vallani, a gyűjtésben van valami beteges. Nehéz abbahagyni, illetve nem újrakezdeni. Ez persze önmagában nem hiba, hiszen a művészethez való mostani, újbóli odafordulásom azt is kifejezi, hogy az itt zajló társadalmi és kulturális élet részese vagyok. Csupán arra kell figyelni, hogy ezt kiegyensúlyozottan tegye egy gyűjtő. Ezért a nemzetközi kitekintés mellett a gyűjtemény kiegészítésének a vezérelve a korábbi munkámból levont egy-egy tanulságom lesz. Tíz-tizenöt éve magam is beleestem az egyik legnagyobb gyűjtői hibába – minél hamarabb, minél több munkát akartam megszerezni, minél kedvezőbb áron. Mára felszabadultam e nyomás alól. Megfontoltan, a döntéseimet előre mérlegelve szeretnék előrelépni. Nem sürget semmi. Másrészt éppen néhány nappal ezelőtt, egy beszélgetés során tudatosodott bennem, milyen nagy az egysíkú és statikus gondolkodás veszélye. Mindig nyitottnak kell lenni az új impulzusokra. Különösen fontosnak látom az egész kelet-közép-európai kulturális térség felé történő nyitást. Ezen szeretnék az elkövetkező években dolgozni. Csak így lehet elérni, hogy a műtárgyak iránti érzelmi kötődésen túl a kollekció egésze tükrözze az adott korszak átfogó, komplex szellemi közegét, kreatív világát. Úgy szeretnék visszatérni e közegbe, hogy az a gyűjteményem színvonalát emelje, s egyúttal a galériás munka, a kiállítások és a nemzetközi jelenlét révén egy építő jellegű, kritikai összehasonlítás lehetőségét kínálja a magyar művészeti életnek is. |
||
|
|
||
|
1 Mulasics László kiállítása, Budapest Kiállítóterem,
|
