|
|
|
Házas Nikoletta: Szeretném azzal kezdeni, hogy nagyon meglepett a tárlat. Méghozzá pozitív értelemben. Nem számítottam rá, de így van: egy rendkívül bőséges és színvonalas, művészettörténeti szempontból igen fontos anyag látható itt a hetvenes évekből, amiről szerintem sokan csak részben vagy egyáltalán nem is tudnak. A kiállításokat professzionális módon elkészített dokumentáció kíséri – Pécsi Műhely nagy képeskönyv (Alexandra kiadó) – CD melléklettel, amely kísérleti filmeket és performance-ok dokumentációit, valamint 1970–1980 között megjelent írásokból megjelent válogatást tartalmaz. Miért gondoltátok, hogy fontos most, harminc év távlatából mindent összegyűjteni és kiállítani?
Pinczehelyi Sándor: Az ötlet csak részben a miénk. A fiatalok forszírozták, a Közelítés Művészeti Egyesület vezetői (VARGA RITA, DOBOVICZKI ATTILA), valamint IFJABB FICZEK FERENC és a Pécsi Galéria közös ügye volt mindez. És azoké is, akik a könyv léthozásában segítettek. De persze nekünk is fontos, hogy most összeállt ez az anyag, s talán ezáltal a helyére is kerül majd. Annál is inkább, mert a hatvanas évek viszonylag jól föl van már dolgozva, s ami nem mellékes szempont, a korszak klasszikusnak számító műtárgyait részben fel is vásárolták. De nemcsak Magyarországon, hanem Európa más országaiban is jellemző, hogy a bekerültek a műkereskedelembe ezek a művek. A hetvenes évek munkáinál fontos kérdés, hogy mit lehet megőrizni és műtárgyként kanonizálni. Van példa arra, hogy egy megfelelően prezentált fotó ér annyit, mint egy festmény. Magyarországon azonban, sok más országgal ellentétben, még nem alakult ki ennek a kultúrája. S ugyanakkor talán az is elmondható, hogy a nyolcvanas és a kilencvenes éveket jobban feldolgozták, mint a hetvenes éveket. Ez a kiállítás, mint ahogy például a szentendrei Vajda Lajos Stúdió kiállítása a Műcsarnokban, 2002-ben1, azt bizonyítja, hogy most mégis van egyfajta érdeklődés a hetvenes évek neoavantgarde művészete iránt. Te hogy látod ezt? Csak remélni tudom, hogy így van. A kilencvenes években felnövő generáció, a ti generációtok elég tájékozott a világ dolgaiban, s tudja, hogy bizonyos dolgok mellé oda lehet állni, és képesek neveket is társítani a magyar művekhez az egyetemes művészettörténetből.
| ||
Való igaz, ezekről a munkákról egyfolytában az jut az eszembe, hogy milyen frissen, naprakészen kötődnek az akkor aktuális művészeti áramlatokhoz. A megnyitó után meg is néztem egy-két évszámot, s meglepett, hogy mennyire egyidőben hoztatok létre olyan munkákat, mint például Kosuth, Smithson, Christo, Nam June Paik és sorolhatnám. Honnan voltak információitok a nemzetközi eseményekről? Hol tudtatok átlesni azon a bizonyos vasfüggönyön? Pécs más közeg volt akkoriban. Voltak fontos kiállítások a Janus Pannonius Múzeumban, ahol többen dolgoztunk, folyóiratok kerültek a kezünkbe. Járt például a Das Kunstwerk vagy a Studio International. 1972 körül külföldre is eljutottunk: először Halász Károly 1972-ben, én pedig 1973-ban jártam Kismányokyval Zürichben, Kölnben és Párizsban, ahol éppen akkor volt a Fiatalok Biennáléja. A fiatal franciák mellett rengeteg külföldi is kiállított, sok remek dolgot láttunk. Ez persze csak terepe volt az információszerzésnek, azzal foglalkoztunk, amit tudtunk, amihez értettünk. Az említett párhuzamokon túl bizonyos nevek konkrétan is megjelentek a munkáitokban. Például a Halász Károly által kiállított bőröndben Kassák neve rejlik, vagy Robert Smithsonnak tisztelegtek egy homokba rajzolt, meggyújtott spirálformával (ennek értelmi szerzője úgy tudom, szintén Halász Károly). Őket, gondolom, figyeltétek, értékeltétek. Kiket még? A külföldiek közül főként a német vonulat érdekelt minket, ahogy ez a hetvenes évek magyar művészetére általában is jellemező volt. De én például nagyon szerettem a holland Jan Dibbets munkáit. Christót is kimondottan kedveltem, leveleztem is vele, kelet-európai sorstársnak tekintettem, mégha most már Amerikában, New York-ban is él. 1974-ben neki tisztelegve én is csomagoltam, de ez most nem került be a válogatásba. No és az újságokból persze tudtunk a fluxusról is és még sok minden másról is. Smithsonnal Halász Karcsi levelezett. És az itthoniak közül? Az itthoniak közül Kassáknak nagyon erős hatása volt. De talán mindenkinél döntőbb volt Lantos Ferenc jelenléte. Bár négyen is a Művészeti Gimnáziumba jártunk Pécsett, a középiskolában csak Kismányokyt tanította közülünk, mi később váltunk a tanítványaivá. Ő irányított minket a szerialitás felé is, és mindenben sokat segített. Fontos volt Martyn Ferenc és a nonfiguráció is, nekünk természetes volt, hogy ilyen képeket látunk. Voltak, akik inspiráltak is minket, mint Beke László a körkérdéseivel, az „elképzeléssel” vagy a „múzeummal”2. Voltak „összekötő” emberek, mint például Maurer Dóra, akivel személyes jó barátságban voltunk. A művészeti közeg szerveződése szerintem eléggé személyfüggő dolog, bizonyos emberek köré szerveződik. A nálunk fiatalabb Hegyi Lóránd is ilyen ember volt akkoriban számunkra. A kortársaitokkal milyen volt a kapcsolatotok? Mondjuk a szentendrei Vajda Lajos Stúdióval, Erdély Miklóssal vagy az Ipartervesekkel? Ez a közeg valójában elég szűk volt. Harminc-negyven emberről volt szó. Én a múzeum révén sok mindenkit ismertem. Többek között Bak Imrét, Fajó Jánost, Csiky Tibort és másokat, ők is tudtak rólunk. Erdély Miklóssal nem volt közvetlen kapcsolatunk. Vele a balaton-boglári kápolna-tárlatok révén találkoztunk. A szentendreiekről úgy tudtunk, hogy a nagyobb országos amatőr kiállításokon, a hetvenes évek elején együtt állítottunk ki. De közös dolgaink nem voltak. Az Ipartervesekkel inkább kapcsolatban álltunk. Erdély Miklós csak a második Iparterven állított ki, de ő akkor is amolyan kissé különálló, bár rendkívül szuggesztív egyéniség volt. És párhuzamosan létezett még a Szürenon, ami nagyon heterogén társaság volt, szerintem csak a kiállításokra álltak össze. Róluk úgy tudtunk, hogy benne volt a csoportban Lantos Ferenc és Bocz Gyula is.
| ||
| ||
A kiállításnak három helyszíne van. Az első a Pécsi Galéria, ahová nagyrészt azok a mára már „klasszikus-avantgárdnak” nevezhető, többnyire korai munkák kerültek, amelyek a geometrikus absztrakció, a konstruktívizmus, az op- és részben a pop art, valamint a Bauhaus jegyében születtek. Jóllehet, itt szerepelnek Halász Károly fluxussal és a koncept art-tal rokon, de ugyanakkor nagyon eredeti munkái is, mint például a spájzpolcon üvegekbe rakott Mini Múzeum 1973-ból. Vagy a te sarlós-kalapácsos színes nyomataid is, amelyek már megjárták a világot. A másik két helyszínen pedig főként a kísérletibb jellegű dolgok (land art-os dokumentációk, konceptuális fotók, body art-os művek, performance-okat rögzítő filmek, stb.) kaptak helyet. Nekem, bevallom, az utóbbiak jelentettek kellemesebb meglepetést. Túl azon, hogy kevéssé ismertek, főként ezeken látni, hogy a nyugati művészeti trendekkel időben is együtt mozogtatok. Az itt látható munkák konceptuálisan rendkívül tiszták és következetesek, ugyanakkor technikailag is innovatívak és pontosak is, ami ritkán jellemzi a konceptuális műveket. Te most melyik munkákat szereted jobban? Most talán én is az utóbbiakat szeretem jobban. Ezek kevésbé „mű-jellegű” dolgok. De persze nehéz így nézni őket, mert mindegyik tovább él bennem. A sarló-kalapácsos nyomatok például akkor keletkeztek, amikor már Lantostól és egy kicsit egymástól is külön utakon jártunk. Később magam is meglepődtem, amikor a 73-as munkát Bécsben, 1999-ben megláttam 2,5 méteres nagyításban3. A land art-os munkák, amelyeket főként Kismányoky Károly és Szíjártó Kálmán kezdeményeztek, úgy kezdődtek, hogy hosszú éveken keresztül arra készültünk, hogy zománcozott, variálható geometrikus mintákból falat építünk. Azután azt gondoltuk, hogy kivisszük ezeket a munkákat a tájba, és elkezdjük vizsgálni, hogyan viselkednek ott. Végül öntörvényűvé váltak. Ekkortól kezdtük land art-nak nevezni őket. Mindennek megvan a maga, személyes története. Nagyon fontos, hogy együtt készítettük őket. Öten voltatok a Pécsi Műhely tagjai. Rajtad kívül (aki ma a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Vizuális Művészeti Intézetének igazgatója vagy) Halász Károly (a Paksi Képtár alapítója és vezetője), Kismányoky Károly (korábban a Pécsi Városi Televízió igazgatója, ma a Művészeti Kar Mediális Művészeti Informatika Tanszék vezetője) és Szijártó Kálmán (aki szabadúszó) és a fiatalon elhunyt Ficzek Ferenc. Honnét jött a műhely elnevezés? Kismányoky Károlytól. Ő írt szakdolgozatot a XIII. századi pécsi kőfaragó műhelyről, a románkori kőfaragás egyik legszebb példájáról, s nagyon körüljárta témát. Akkor arra gondoltunk, mi is működhetnénk itt Pécsett műhelyként.
| ||
Valóban műhelyként működtetek együtt? Vagy egyszerűen csak barátok voltatok? Mindkettő. Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Volt egy közös hely a mai Csontváry Múzeum alagsorában, ahol össze lehetett jönni. Ott tudtuk a grafikáinkat, szitanyomatainkat elkészíteni. És persze fontos volt az együttlét, az együttgondolkodás, no meg a borozások és a beszélgetések szempontjából is. Kívülről nézve úgy tűnik, jól kiegészítettétek egymást. Ficzek Ferenc filozofikus térmeditációival a mai is terítéken lévő minimalizmus szellemét idézi. Halász Károlyban, aki először utazott külföldre, s aki tévés-gyertyás installációival bennem a korábban említett Nam June Paik párhuzamot idézte, az a fajta intellektuális nyugtalanság érezhető, amely többnyire a kereteken kívülre sodorja a művészetet. Kismányoky Károly, aki elég tudatosnak tűnik, sokat foglalkozott a nézőpontok és a reprezentáció kérdéseivel, ami nekem Magritte dolgait juttatta eszembe. És a töprengő Szijártó Kálmán, akinek a munkái finom gondolati érzékenységgel reflektálnak a mű létrehozásának keretfeltételeire, ami akkoriban szintén nagyon aktuális kérdés volt a művészetelméletben. Mindezek – elméleti szempontból legalábbis – még ma is aktuális kérdések. Mint ahogy a te csomagolós gesztusaid is vagy a fényképezőgéppel mint a vizuális gondolkodást is meghatározó technikai lehetőséggel folytatott kísérleteid. Vagy a mindannyitokra jellemző megszállott szerialitás, mellyel Walter Benjamin korunkra előrevetített jóslatait és a ma is érvényes fogyasztói kontextust igazoljátok. Mennyire éreztétek úgy, hogy fontos dolgokat hoztok létre? Amit csináltunk, az nekünk volt fontos. Talán rá is éreztünk egy-két dologra. Átnéztem néhány írást a „műhelyről” olyan szempontból, hogy ki mennyire érezte fontosnak a hetvenes-nyolcvanas években, amit létrehoztatok, és azt láttam, hogy neves műkritikusok már a hetvenes években nagyra értékelték a munkáitokat. Olyan nevek szerepelnek az akkori repertoárban, mint Beke László, Hegyi Lóránd, Perneczky Géza, akik elismerő módon nyilatkoztak tevékenységetekről. Hegyi Lóránd a te 1973-as „sarló-kalapácsos” munkádról azt mondja például, hogy ezzel a rendkívüli módon sűrített „jelképpel” valami igen lényeges dologra tapintottál rá és egyben „tabula rasat” is létrehoztál, vagyis szakítottál az „analitikus-dokumentarista szemlélettel”, ami a land art-os kísérleteket és a fotókat jellemzi4. Nekem ugyanakkor a kiállítást látva az volt az érzésem, hogy – bár abban a történeti kontextusban kétségtelenül rendkívül „beszédes” ez a politikai provokációtól sem mentes sorozat – azért itt nagyon sok más is van, ami figyelmet érdemel. Te hogy látod ezt a kérdést? Igen, ezt a munkámat sokan kiemelték. 1977-ben megjelent a Kunstmagazin címlapján is. A provokáció azonban nem volt szándékos. A politika számomra nem volt igazán fontos. Persze azokban a munkákban – ahogy a „csillagosokban” és a „piros-fehér-zöldekben” is – volt némi irónia és borotvaélen táncolás. De leginkább azt akartam, hogy olyan dolgokat hozzak létre, amelyek esetében egyértelmű, hogy itt születtek, ebben a kelet-európai fertályban. A nyugatiak számára is talán ez volt érdekes, sajátosan kelet-európai képnek látták.
| ||
A fenti gondolathoz kapcsolódva, előző rendszer ide vagy oda, nekem valahogy mégiscsak egyfajta „szabadság-hangulat” jött át a dolgaitokon (amit egyébként a megnyitó beszédében Aknai Tamás is kiemelt, aki könyvet is írt rólatok a kilencvenes években5). Ez a fiatalságnak vagy a központi hatalomtól való távolságnak köszönhető? Vagy épp a korlátok által lehetővé tett szabadság volt? Nem éreztük úgy, hogy nem vagyunk szabadok. Tettük a dolgunkat és ebben senki nem akadályozott meg minket. Élveztük, amit csináltunk, fiatalok voltunk és együtt voltunk. Az 1980-as székesfehérvári Csók István Képtár-béli kiállítás katalógusában Hegyi Lóránd azt mondja, hogy a Műhely tevékenysége itt lezárult, s egyként is, a nyolcvanas évek az új szenzibilitás időszaka lesz. Azt a kiállítást záró akkordnak tekintettétek a műhely történetében? Számotokra mikor kezdődött és mikor ért véget a Pécsi Műhely? A land art-os dolgok időszakában kezdtük magunkat műhelyként meghatározni, amikor egy kicsit leváltunk Lantos Ferencről. Véget pedig akkor ért a dolog, amikor megnősültünk, gyerekeink lettek, amikor már nem tudtunk annyit együtt lenni, de ennek ellenére egy-egy kiállítás, esemény, feladat kapcsán összejöttünk. Ez nagyjából az 1974-1978 közötti időszak. Ha már a befejezésről beszélünk, s mielőtt ennek a beszélgetésnek is a végére érnénk, van még valami, amit el szeretnék mondani. Részben szubjektív élmény, de talán azok, akiknek a hetvenes évek már csak történelemkönyvekből vagy homályos gyerekkori emlékképekből ismert, osztoznak benne. A kiállításnak, és főként a land art-os és konceptuális munkáknak, számomra nagyon erős „hetvenes évek” hangulata volt. Talán a kissé megsárgult fekete-fehér fotók teszik, meg a dokumentációk, s azokon is a járulékos dolgok, mint például a háttérben levő emberek ruhái, gesztusai. Az jutott eszembe, amit Roland Barthes mond a fotóról a Világoskamrában, hogy ezeknek a képeknek punktuma van, pedig eredetileg javarészt koncept-fotók. Ez szerintem igen ritka együttélése a képnek és a gondolatnak. Ezért is szembesít egy kicsit a kiállítás az idővel. Vagy kissé patetikusan fogalmazva az „élő történelemmel”. Szerintem valami hasonló érzés kavaroghatott Varga Ritában is, amikor a nyitó beszédében véletlenül kimondta a nagy derültséget keltő (fekete)humoros mondatot, hogy ti a „pécsi műhely még élő tagjai” vagytok. Persze lehet, hogy ez a nézőpont számodra idegen. Mint mondtam, bennem ezek a dolgok egy kicsit időtlenül vannak, mert élnek vagy újra feléledtek. De nagyon örülök, hogy ezt mondod.
| ||
| ||
|
|
||
|
1 Szentendrei Vajda Lajos Stúdió – 1972–2002 – Jubileumi
|
