|
Szűcs Károly |
|
Adva van…
Adva van néhány kisméretű grafikus ábra, amelyekkel a kínai piacon kószálva vagy a közeli élelmiszerboltban találkozhatunk az olcsó cuccok polcain. EPERJESI ÁGNES vizuális értékmentő szándékkal kezdte gyűjteni a csomagolófólia piktogramokat. A műanyagzacskókra festett miniatűr képek elterjedése fogyasztói hétköznapjainkban annyira nyilvánvaló, hogy szinte észre sem vesszük őket. Mindenki ismeri azokat a grafikai sémákat, amelyek kendőt tartó kezet, tányérban gőzölgő félkész ételt, golfozásra csábító térdzoknit vagy női biztonsági bugyogót ábrázolnak. Azok a tárgyak, amelyeket jelölnek, álmaink rangsorának legalján helyezkednek el, mint ahogy csomagolásuk, ikonikus megjelenítésük is a vizuális kultúra peremén díszeleg. A piktogramok a hétköznapi vásárlás és fogyasztás világának olyan speciális képeit alkotják, amelyek a használati utasítást helyettesítik vagy a csomag tartalmát segítenek azonosítani. Egyfajta narratív, megszólító ikonrendszert alkotnak, ám messze vannak attól, hogy bárkit ábrándozásra késztessenek. Mindennapiságuknak köszönhetően hiányoznak belőlük a nagyméretű, színes reklámokra jellemző vágykeltő túlzások, mondhatnánk, olyannyira szürkék és közönségesek, mint azok a cikkek, melyeket jelölnek. Ezek a csomagolóanyagra felvitt információs jelképek már a tárgy használatba vétele pillanatában bizonyosan a szemétkosárban végzik. Nem véletlen tehát, hogy csak felszínesen érinti figyelmünk őket, csak alacsony szintű reflexiót váltanak ki belőlünk. Előfordul, hogy mégis tüzetesebben megnézzük őket, felfedezve a sztereotip formák kiérlelt ökonómiáját, vagy az egyszerű tartalomból kiolvasható szolid csáberőt. És mi történik akkor, ha a fogyasztói szokások törzsi jelképeit látjuk meg bennük? Azt hiszem, ennyi már elég is, hogy a korábban figyelemre sem méltó képek naiv és pillanatnyi bája felfedezésre és megőrzésre ítéltessen. Művészek, múzeumok és egyéb kollektorok már ilyen minőségükben gyűjtik őket. A gyűjtés mindig a dologért magáért való, a gyűjtött tárgy leveti valaha volt alacsonyszintű besorolását és felmagasztosul, azaz önmaga tárgyi, esztétikai természete minden egyébnél jelentősebbé válik. Most már észrevesszük az átlátszó csomagolófólia fotónegatívhoz hasonló tulajdonságait, a korábban hibának vélt, elcsúszott kontúrok festőiségét. A kis ábrával ellátott nejlonzacskót szorongatva már egy olyan dolog birtokába jutottunk, amely egyszerre rendelkezik az információs jelhordozó, a festői vonások és a szimbolikus jelentés tulajdonságaival. A csomagolófólia ikonjai többé már nem pusztán írásként olvasható jelek, hanem olyan összetett kép- és információközvetítő felületek, amelyek önálló vizuális értékkel rendelkeznek. Eperjesi Ágnes Újrahasznosított képek (Recycling images) cím alatt összefoglalt munkái éppen ezt az átváltozást hajtják végre.1
| ||
Az Újrahasznosított képek több éve futó programja2 számtalan tematikus sorozatot és kiállítást eredményezett. Többségük a női kéz és az étel, étkezés körül csoportosítható képekből áll (Szorgos kezek; Csempék; Heti étrend; Tele tálak; Önkiszolgáló stb.). A port törlő, bútort fényező, mosogató kéz, valamint a gőzölgő tálak képei a „háztartási anyukák” óvodai szintű önazonosító jelvényei. A nők ezeket a jelképeket nem a kötényükön vagy az otthoni joggingfelsőn viselik, hanem megvásárolják a boltokban. A fogyasztói kényszer és a nő otthoni szerepéhez fűződő kolonialista elvárások az önazonosság bélyegével látják el a játékban résztvevőket. Eperjesi Ágnes a női szerep olyan rejtett jelképeire bukkan a piktogramokban, melyek számtalan grafikai variánssal rendelkeznek. Ezek a kis grafikák egy lassan eltűnő kor formatervezési kultúrájának jegyeit őrzik magukon, de egyértelműen összekapcsolhatók egy speciális női tudatformával is. A bugyuta, csak a megjelenés ragyogására adó, csinos szőke nő negatív mítosza nemcsak a viccekben jelenik meg. Hasonló glamúr az emblémák által megrajzolt, arctalan, de fitt és jól öltözött nőfigurák önképében is megfigyelhető.3 Ez az elbeszélő lesz az, aki Eperjesi Ágnes következő piktogram alapú munkáiban kilép a szótlanságból, és a képaláírásokon immár álmainak tárgyával, a férfivel kapcsolatos gondolatai is megjelennek. Melyik az igazi? A Vintage Galéria februári kiállításán* sportoló, vagy bandázzsal bekötözött végtagú, izmos férfiakat láthatunk a nagyméretű, alumíniumlemezre felvitt képeken. Alattuk különálló táblán „egy nő” gondolatai olvashatók. A képek eredete a piktogramokhoz vezet. Az átlátszó fóliára nyomott kis ikonok percepcióját Eperjesi Ágnes úgy változtatta meg, hogy fotónegatívnak tekintve őket nagyméretű érzéki képfelületeket nagyított róluk. Ezzel a művelettel a piktogramok elvesztették funkciójukat, és új értelmező közegbe kívánkoztak. A nagyságrend és a kép részletgazdagságának növelésével az értelmező referens – az a „tárgy”, amire, akire a kép vonatkozik — így már egyáltalán nem egy zokni vagy alsónadrág lett, hanem a mindennapi vágyak és szerepek világa. „Arany keze van és a génállománya is kiváló. Talán ő lesz a gyermekeim apja” — olvashatjuk Eperjesi egyik golfozó férfit ábrázoló képe alatt. Ez a kép megegyezik az egyik zoknicsomag ábrájával. Egy másik kép, melynek eredetije talán egy sportmezt takart, egy labdát lendületesen ellövő futballistát mutat. Alatta a felirat: „Maga a rémület, amikor meglátom izzadtan. Máskülönben igazán szerencsésnek mondhatom magam”. Mint a példák is mutatják, egymástól függetleníthető a kép és a szöveges „használati utasítás” rémületet és szerencsét megfogalmazó közlése. Ugyanakkor a látvány és írott közlés referenciája külön-külön is megcélozza a valóságot. Mivel igazságuk csak tapasztalati alapon dönthető el – vagy úgy sem –, egy képi ábrázolás és egy szöveg társítása csupán az alkotói képzelet függvénye. A kiállítás grafikái egy sportcentrikus férfimodellt mutatnak be, ám a női tekintet – amit a szöveg közvetít — a férfiban már a családfenntartót, a születendő gyerekek apját látja a kép „eredeti” referenciájától függetlenül. Vajon melyik az igazi? A Vintage Galéria kiállításának címében megfogalmazott kérdés persze vonatkozhat a férfi és női nem különböző értékrendjére, a piktogram és a róla készült nagyítás formaelemeinek eltérő vizuális gazdagságára, valamint a kép és a szöveg egymástól független, szimbolikus viszonyára is. A valódi referens, akit a képek és szövegek megjelölnek, azonban „a nő” maga.
| ||
Önarckép-szeletek Mint a csokoládétábla, a tortaszeletek vagy egyéb örömet és kellemet hozó édes ízek, finom aromák és rafinált illatok élvezete — bizonyos vágyak mámora talán valóban ehhez fogható. Ilyen vágyakkal átitatott és gondtalanul odavetett örömreflexiók nőfigurái jelennek meg a Karton Galéria áprilisi kiállításán. Itt is nagyméretű képekkel és alattuk alumíniumtáblán az értelmező gondolattöredékekkel találkozunk. Számomra ezek a művek nagyon érdekesek, mert „a nő” immár nem a férfire veti tekintetét, hanem a számára legfontosabbra: önmagára. Ez a nő saját vágyképe „előtt áll”, ami olyan, amilyennek magát látni szereti. Két hangsúlyos művet emelnék ki ismét. „Nem ülök fel a média nyomásának. Egyszerűen minden elvárásnak megfelelek” — szólítja meg önmagát egy fiatal, félmeztelen, csipkés alsóban pózoló nő. „Nem véletlen, hogy érzékenységem megtalálja a művészi kifejezés lehetőségeit” — mondja egy vörös köröm, vörös száj, kifestett kék szemek kompozícióban díszelgő arc. Az üzenet olvasata akár ironikus is lehet, de ez lenne a könnyebb megoldás. Amit itt megérteni kell a kívülállónak, az a (női) lét egyik specialitása, a pillanat könnyed szépsége. A fényképről ismert „elkapott pillanat”, vagy a „jól mutatok a képen” illúziója tér itt vissza. Képmutatás, imagológia?4 Az a furcsa, hogy a képmutatás egy-egy pillanata akár igaz is lehet. Pontosabban az sem biztosan eldönthető, hogy a képmutatás mikor igaz és mikor hamis. Valószínűleg értelmező stratégia kérdése az egész. Van, aki becsapja magát vele, és van, aki élni tud hatalmával. Ez lenne az egyik, imagológiai megközelítés, abban az esetben, ha inkább a képeknek és kevésbé a szavaknak hiszünk. Ám ha a képeket összehasonlítjuk a mondatokkal, ez utóbbiak talányosak, gyanút keltők lesznek. Talán a képmutatás gondjaival van dolgunk. Szándékos és apró csúsztatást vélek felfedezni bennük, ami megkülönbözteti őket a reklámok egyértelmű szlogenjeitől. Itt ugyanis a vágyak realizálásának valódi kétségeiről tudósítanak a feliratok. Míg a képek kiemelni és csábítóvá tenni, addig a szövegek belülről árnyalni, értelmezni kívánják hősnőjüket. Ezek a talányos, dekoratív táblaképek már messze kerültek a piktogramok és a közönséges használati utasítások egyszerű rezervátumától. Családi fotóalbum A szöveg és a kép által megjelenített én-identitás további variációja a Családi fotóalbum, melyet az Önarckép-szeletekkel együtt mutatott be Karton Galéria. Eperjesi Ágnes legutóbbi munkája saját családjának (?) történetét meséli el. A képek változatlanul az ominózus piktogramok közül kerülnek ki. A mintegy 50-60 grafikát magába foglaló sorozat bukolikus családregénynek indul. Az első villanások a nagyszülőket ábrázolják a mezőn, a paraszti munka sarló–ásó-tejeskanna attribútumaival. Őket a szülök, majd az elbeszélő saját életének mozzanatai követik. Csupa olyan esemény, ami valóban családi fotóalbumokba való: tájképek: ahol laktunk vagy nyaraltunk; homokozó gyerekek: szüleim gyerekkori ismeretsége; fiúk, férfiak, nők és lányok arcképei: én és a család többi tagja; pelenkában forgolódó csecsemő: anyu és apu szemefénye… és így tovább. Ám ha nem egy konstruált történet illusztrációinak véljük a képeket, akkor sokkal inkább témakatalógusnak tűnnek. A Családi fotóalbum képei önmagukban semmilyen történetet nem mesélnek el, ellenben az imént felsorolt mintákat követve jó néhány ikontípust foglalnak magukba. Ezekbe már könnyedén beilleszthetők rengeteg más történet képei. A képek alatt elhelyezett feliratok következetesen tudatják velünk, hogy éppen hol, kinek az életéből vett jelenetnél tartunk az album lapozgatása közben. Ezek az értelmező feliratok biztosítják a történeti konstrukciót. De a történet valóban magát az életet követi? Nem kell elbizonytalanodnunk. Az elbeszélés, a szavakba foglalt mese szintén megkomponált és véletlenül sem azonos a „való élet” eseményeivel. Pierre Bourdieu az önéletrajzról mint önmagunk történetének egyik szerkesztő programjáról megállapítja, hogy az meghatározza a történetalkotás elemeit. Életrajzunk összevarrásakor mindig értelemmel bíró mozzanatokat keresünk – és ha más magyarázat nincs, akkor jöhet a fátum vagy mások bosszúja.5 Valóban. Értelmetlen és mellékes dolgokból ritkán írunk curriculum vitae-t. Pedig milyen jó lenne. A megkülönböztető vonások, a véletlenek egyedi varázsa jön le Eperjesi Ágnes Családi fotóalbumának képeiről is, hasonlóan a valódi fotográfiákhoz. De mint látjuk, egy család története is az elbeszélő, képi megjelenítő sémákhoz igazodik. A történet, a kép maga is alkotás, olyan értelmező konstrukció, amiből kilépni nemigen tudunk. Legfeljebb egy másik kontextusba, egy másik paradigmába, egy másik szerző — egy másik nő — világába. Eperjesi Ágnes a Családi fotóalbum megalkotásával nyilvánvalóvá teszi, hogy a bensőséges családi elbeszélés, egy eleve adott téma éppúgy kisajátítható, fikcióként kezelhető és szabadon újrafelhasználható, mint a piktogramokon alapuló vizuális sémák.
| ||
Recycling Eperjesi Ágnes egy sajátos képközvetítő felület, egy mediális ready-made birtokába jutott, amikor a csomagolófólia piktogramjait gyűjteni kezdte. A valóságkezelés egy újabb szintjét jelzi, amikor a fotónegatív piktogramról nagyméretű képfelületre vált. Ezzel percepciós többlethez jut, és a képek érzéki felületét mint jelentésalkotó tényezőt is megnöveli. A nagyításokkal olyan folt- és raszterfestészet jön létre, amely az eredeti kép silány nyomdai kivitelét esztétikai erénnyé avatja.6 Az egyszerű grafikus séma mögött festői kvalitások bukkannak fel, előtűnik a mechanikus nyomószerkezet dinamikája, a raszterfoltok ritmusa, a vonalak plasztikus koloritja és a festék áttetszősége, sűrűsége, hígulása. A pop-art tökéletes illúzióra törekvésével szemben ezek a művek minimális jelfelületből válnak egzisztenciális és esztétikai tulajdonságokat mutató gazdag, érzéki alkotásokká. A valóság indulószintje piktogramok formájában és azok jelentésvonzataiban már adva volt. A recycling sorozat képei abban az értelemben is újrahasznosítottak, hogy Eperjesi Ágnes mind a kép, mind a hozzá rendelt szöveg jelentését szabadon megváltoztatja. A művelet rafinált, ugyanis formális átalakítás nélkül csupán a hely, a lépték, a funkció módosul, de ezzel parttalanná válik az oda kötő viszony, az idő is. Tudjuk, hogy a képek és szövegek könnyen elvesztik korábbi jelentésüket, és újakat vesznek fel, ha kiragadjuk őket eredeti környezetükből — tegyük hozzá, ezáltal válnak ismételten felhasználhatóvá. Ezzel egy újabb, szabadon lebegő valóságszintre léphetünk. Eperjesi Ágnes művészi újrafeldolgozása olyan eset, aminél a másodlagos valóságképzés izgalmasabb és őszintébb, mint amilyen az eredeti volt, és ez egyben az eredet „természetességét” leleplező alkotást eredményez. Vonatkozik ez a piktogramként talált jelképekre, valamit a kvázi reklámokat formázó komplett, kép-szöveg modellállásra is, melyek a reklámok hatásteremtő mechanizmusát értelmezik át „újrafelhasznált kontextus” módjára. |
||
|
|
||
|
1 Eperjesi Ágnes e-mail közlése a recycling projektről:
|
