|
Nagy Edina |
|
A Goethe Intézet és a Dorottya Galéria szervezésében április elején került sor az NBK, vagyis a Neuer Berliner Kunstverein videófórumának bemutatkozására. A kétestés vetítésen két válogatást láthattunk. Az NBK-t igazgatója, DR. ALEXANDER TOLNAY mutatta be, a filmeket KATHRIN BECKER, a videófórum vezetője válogatta és kommentálta.
Az első este anyagát a berlini kortárs videóművészet, a városban élő és alkotó művészek munkái képezték. A második vetítésen, a Dorottya Galériában a videófórum teljes anyagából láthattunk egy reprezentatív válogatást. Hogy ez utóbbi mennyire tekinthető reprezentatívnak, előbbi pedig aktuálisnak, ez a következőkben talán kiderül majd. Az 1969-ben alapított NBK azzal a szándékkal jött létre, hogy a kortárs művészetet közelebb hozza a „nagyközönséghez”. Profiljához a kiállítások szervezése, előadások, vitaestek megrendezése ugyanúgy hozzátartozik, mint az úgynevezett Artothek működtetése. Ez utóbbi lényege, hogy a berlini lakosok (nemcsak intézmények) egy fél évre ingyen kikölcsönözhetnek egy műtárgyat az NBK gyűjteményéből, amit aztán tetszés szerint egy másikra cserélhetnek. Nagyszerű ötlet. Rebecca Horn a nappaliba, Sigmar Polke a hálóba… De ne kalandozzunk messzire; a két estén csak érintőlegesen esett szó az Artothek működéséről. Tehát: a Kunstverein keretein belül 1972-ben jött létre a Video-Forum, melynek gyűjteménye több mint 800 munkát foglal magába – köztük Bódy Gábor, Hámos Gusztáv és Németh Hajnal műveit is – a hatvanas évektől napjainkig. Az első vetítésen, Az Aktuális videóművészet Berlinből címmel bemutatott filmek tematikusan nem kapcsolódtak egymáshoz: meglehetősen heterogén anyagot láthattunk, amelyben az amerikai talkshow-k és vallási műsorok által inspirált futurisztikus filmrészlet ugyanúgy helyet kapott, mint az animáció és mozifilm különös keverékéből megalkotott mixek, vagy a játékos számítógépes animációk. BJØRN MELHUS filmje, a The Oral Thing (2001), és PASH BUZARI Crash (2001) című munkája mindkét estén látható volt. Nagy valószínűséggel azért, mert a két alkotó témái, egyfelől a Melhust foglalkoztató amerikai népbutító talkshow-k, tévéprédikátorok világa, másfelől a Buzari által létrehozott film-keverék, amit az animációs- és a mozifilm egyes jeleneteinek keresztezésével hozott létre, Kathrin Becker, a fórum vezetője szerint olyan témák, melyek jelentőségét kiszélesítve általános alapul szolgálnak számos kortárs videómunka számára. Melyek ezek az alapok? A média világának kritikus-szatirikus bírálata, a szociális-társadalmi sztereotípiák analízise (ANT FARM, Bjørn Melhus munkái), az egyén manipulálhatósága, észrevétlen, de állandóan jelen lévő felügyeletének tematizálása (DENIS BEUBOIS), a génmanipuláció eredményeivel való szembesülés szorongató kényszere (újból Melhus)… súlyos, mondhatni, kafkai témák. Ezeken kívül felbukkantak még a női identitás kérdését tulajdonképpen nem feszegető, de a témára fókuszáló munkák (UNDINE GOLDBERG Lady d’Arbanville, 2001; MATHILDE TER HEIJNE Mathilde, Mathilde, 2000) is. Ezek közül a legérdekesebb – legalábbis számomra – a Crash-hez hasonlóan egy mozifilm jeleneteit felhasználó Sodom und Gomorrha (1997) volt, ASSAF (SAFY) ETIEL filmje. A munka alapja Paul Verhoeven Showgirls című filmjének egy jelenete, amelyben a hősnő bosszút áll barátnője megerőszakolásáért. Etiel az akciófilm-jelenetet lassítva, meg-megszakítva, kimerevítve, újraritmizálva, végtelenítve mutatja be, ami próbára teszi a néző idegeit. Bár a jelenet szereplői (a hősnő és áldozata) mindvégig ugyanazok, egy idő után mégis az az érzésünk támad, hogy számítógépes játékot látunk. A színésznő, ha nem is Lara Crofthoz, de valamelyik vele rokon virtuális akcióhőshöz hasonul, a (képi) valóság és fikció elemei egymásbafolynak, keverednek, s az egész jelenet egyre valószerűtlenebbé válik, egyre távolodik tőlünk. Ebben nem kis szerepe van a zenének, az egyre meghatározóbbá váló ritmusnak. A film végén azonban újból visszazuhanunk a valóságba, a hősnő elégedettséget, kielégültséget tükröző arckifejezését látva (a jól végzett munka öröme…) ráeszmélünk, hogy itt is a nemi szerepek-hatalmi viszonyok birodalmába tett kirándulásról van szó.
| ||||
| ||||
Az első estén további olyan, Berlinben élő, kevéssé ismert művészek kilencvenes években készült filmjeit mutatták be, mint például a NINA FISCHER / MAROAN EL SANI szerzőpáros Be supernatural (1995) című munkáját. A film a Németországban ezidőtájt virágkorát élő ezoterika ironikus kommentárjának is tekinthető: a telepatikus kommunikáció egy új technikájának térhódítását olyan szlogenek segítik, mint a „Balance your brain”, „Concentrate your energie” és hasonlók. Talán kicsit túl hosszúra sikerült a mű – egy rövidebb változata több energiakoncentrációt eredményezett volna. Egy másik, a kilencvenes években népszerű téma, az NDK-propagandafilmek anyaga sem maradhatott ki a válogatásból. GUNTER KRÜGER Die Kybernetik der POIW (1999) című filmje 1968-as propagandaanyagot dolgoz fel, lovasrendőrök parádéját „manipulálva”. A gyorsítások, lassítások, tükrözések, egymásba vágott snittek a népünnepély harmóniáját megbontva egymásra támadó ütegeket csinálnak a békésen kocogó rendőrosztagokból, majd egy német népdal alapozza meg a koreográfiát. Talán ez volt az este leghosszabb filmje, ám az egyre ismétlődő képsorok egy idő után meglehetősen unalmassá váltak, s tulajdonképpen kérdéses, hogy a munka Németország határain túl mennyire tekinthető reprezentatívnak. A Dorottya Galériában bemutatott Strange Places című válogatásban a „kurátori” elképzelés szerint a következő szempont dominált: a felvonultatott művek konstruáló vagy épp de-konstruáló elve a „strangeness”, a különösség. A bemutatott munkák többsége, az Ant Farm produkciójának kivételével szintén kortárs alkotás volt. Az este első felében a kurátor Amerikát fókuszba helyező, pontosabban, az „amerikai strangeness”-t reprezentáló filmeket mutatott be, mint pl. az ANT FARM 1974-es The Cadillac Ranch Show-ját, ERIC SCHEFTER Homecoming-ját (ez utóbbi egy amerikai vallási szektáról, a Snake Handlers-ről készített alkotás (2003) volt a két este egyetlen dokumentarista munkája), vagy a fentebb említett Bjørn Melhus The Oral Thing-jét (2001). Ez utóbbi az amerikai tévéprédikátorok stílusában, az Űrodüsszeiát idéző díszletek között közönség és szónok (igehirdető), manipuláló és manipulált viszonyát tárta elénk a vallási ceremóniákra emlékeztető koreográfiával. Médiakritika Melhus módra. A második részben vetített Crash PASH BUZARI munkája, szintén egy mozifilmet, mégpedig David Cronenberg azonos című filmjét vette alapul. A néző egy virtuális versenyautó volánjánál ülve száguldhat át egy kihalt éjszakai nagyváros utcáin, ámokfutását csak a Cronenberg-filmből átemelt üldözési jelenetek szakítják meg. A művész a virtuális és a valós terek keresztezésével teremt egy harmadik, mesterséges világot, ahonnan csak a mozifilm jelenetébe való belépés jelent „kiutat”. Az este legjobb filmje (szerintem) DENIS BEABUOIS In the Event of Amnesia the City will Recall (1997) című munkája volt. Az ausztrál művész 12 térfigyelő kamerát használt fel akciójához. Három napon keresztül állt Sidney-ben különböző köztéri kamerák előtt, melyekkel – mintegy közönségének tekintve azokat – időnként párbeszédet kezdeményezett. A „dialógusokba” aztán előbb-utóbb természetesen a járókelők, a biztonsági őrök is bevonódtak – a véletlenül arra járó idegenek így önkéntelenül is katalizátor-szerepet töltöttek be a performance folyamán. A „megfigyelt személy” visszanéz, s magát az állandó, láthatatlan kontrollt teszi analízise tárgyává. A második vetítés szlogenjéül választott Strange Places gyűjtőcím elég tág ahhoz, hogy a fentebbi filmek mindegyike bekerülhetett a válogatásba, ugyanakkor nem vált világossá, hogy miért pont ezekre a filmekre esett a választás a meglévő nyolcszázból? A „reprezentatív” válogatás itt is elsősorban kortárs, kevéssé ismert művészek munkáit helyezte a középpontba, amelyek a Strange Places cím alá éppúgy besorolhatóak, mint bármely más, hasonló fogalom alá. A mindkét estén jelenlévő néző valószínűleg csalódottan távozott, mert többet vár esetleg a kortárs berlini szcénától és az átfogó válogatástól. Ha ismerte a gyűjtemény anyagát, akkor biztosan így történt. Nézzük csak: A mint Abramovic, Acconci, Appelt; B mint Baldessari, Beuys, Birnbaum, Bódy… a listát folytathatnánk (kifinomult ízlésű sznobok módjára) Gary Hill-el, Valie Exporttal, Bruce Naumannal, Nam June Paik-al, Wolf Vostell-el, stb., stb., stb. De minek is? Hisz őket látjuk minden jelentős nemzetközi kiállításon, videóarchívumban. Assaf (Safy) Etielt és Denis Beabuois-t (még) nem. Már megérte. |
||||
|
|
||||
|
|
