|
Fuchs Péter |
|
Valami nem stimmel a harmadik berlini kortárs művészeti biennálé körül.
A kiállítás nem működik. Sőt, rossz. De miért?
Kétféleképpen zarándokolhatunk el egy ilyen, magas rangú kulturális eseményre. Vagy a művészet iránt érzett naiv tisztelet és rajongás vezérli a kedves befogadót, és akkor egy jelentős európai főváros neve által fémjelzett – összefoglaló jellegű; periodikus, hiszen harmadszorra megrendezett – kiállítást látogat meg, vagy pedig felfigyel a kiállítás címére, illetve valamilyen homályos okból érdekli az a koncepciós elv, amely köré a kiállítás épül, és „A berlini biennáléra” megy el. Nagy valószínűséggel mindkét esetben csalódni fog. Mint egyszerű kortárs művészeti kiállítás, a rendezvény sajnos csapnivaló minőségű. A két hatalmas alapterületű épületben – a belvárosban található KWI-ben (Kunst-Werke Berlin), illetve a Martin Gropius-házban, amelyet pár éve állítottak helyre –, több ezer négyzetméteren ötven művész több mint száz munkájával találkozhat a zarándok. Az épületek, amelyekben a kiállítást megrendezték, különleges jelentőségűek, az Auguststrasse-én álló KW institute for contemporary art a berlini Sohónak is kikiáltott utca legnagyobb kiállítóterme, négy emeleten fogadja a látogatókat. A Martin-Gropius-ház, az épület1982-es felújítása óta biztosít helyet kortárs művészeti kiállításoknak, korábban iparművészeti múzeumként funkcionált, de mivel a berlini fal szinte kettévágta az épületet, nagyon nehéz volt renoválni. Az épület elején őrködő két oroszlán, vagy múzsa megmaradt eredeti állapotában, a harcok által a felismerhetetlenségig megrongálva, szinte egyedüli példájaként annak, hogy Berlinben valaha is folytak harci cselekmények. A kiállítás maga látszólag mindenféle rendezőelvet nélkülöz. A különböző művészek munkái tematikus kategóriáktól és műfajtól függetlenül vannak szétszórva a két épület területén. Még a kiállítás alcímeinek ismeretében is elég nehéz rendet tenni a káoszban, ha egyáltalán lehetséges. Úgy tűnik, minden oda lett elhelyezve, ahová éppen befért.
| ||
| ||
A beadott vagy kiválogatott művek színvonala átlagos, vagy éppen átlag alatti, egy nemzetközi rangú kiállításnak semmiképp sem megfelelő. A művek nagy részét már máshol bemutatták, vagy láthatóan kényszerűségből válogatták be a kiállításra. És bár tény, hogy a kortárs művészeti intézmények a világon mindenhol alapvető megélhetési problémákkal küzdenek, ez még nem magyarázat arra, hogy miért kell mindenképpen megtölteni ilyen hatalmas tereket olyan műalkotásokkal, amelyek legjobb esetben is csak utánérzéseik húsz, harminc évvel ezelőtti műveknek vagy rég elfeledett művészeti divathullámoknak. Ugyan a kiállító művészek jelentős része hosszabb-rövidebb ideig dolgozott Berlinben, mégsem teljesen érthető, hogy ha nem állt rendelkezésre elég, magas színvonalú kiállítási tárgy, miért nem fordultak a helyi galériákhoz, művészekhez, akik bizonyára szívesen megjelentek volna a biennálén. A berlini biennálé meglehetősen fiatal intézmény, az egyik legfiatalabb az európai kortárs kiállítások között. Először 1998-ban került megrendezésre, majd második alkalommal 2001-ben. A mostani téma, cím, vagy rendező elv maga Berlin lenne. Berlin Complex. A öt alcím pedig, vagy ahogy a rendezők elnevezték, hub, csomópont: Migration, Urban Conditions, Sonic Scapes, Faschion and Scenes, Other Cinema. A művek, műcsoportok elvileg a „hubok” köré épülnek fel, csakhogy ezek a csomópontok, kikerülhetőek, illetve elhagyhatóak, nem szükséges egyen se áthaladnunk, hogy végigjárjuk a kiállítás terének jelenetős részét. Fizikailag ugyan megkerülhetetlenek, de a látogató nem veszi észre, amikor a kiállítás – a kiállított tárgyak csoportja – egyik témából a másikra vált. Több olyan mű van, amely tematikus besorolását tekintve egy csoportba tartozik, mégis két külön épületben került elhelyezésre, egymástól minden értelemben hatalmas távolságra. A kiállítás felépítését meghatározó alapkoncepció maga Berlin, a Város, a Komplexum. A kiállítás művészeti vezetője, a XI. kasseli Documentát is rendező UTE META BAUER megpróbálta megtalálni Berlint magát a kortárs művészetek segítségével. Nem a XIX. század végén divatos óriási makettek és panorámaképek felületes modorában kívánta prezentálni a várost, hiszen ma már tudjuk, nem ez egy város autentikus képe. Berlint, a kulturális fővárost próbálja megjeleníteni, megteremteni. A kortárs és avantgarde képzőművészet szempontjából az elmúlt negyven évben Kassel városa számított igazi központnak, a négyévente megrendezésre kerülő Documenta révén, amely Európa egyik legjelentősebb kortárs művészeti eseményévé vált. Az újraegyesítés után éppen a berlini biennálé és más hasonló kezdeményezések segítségével próbálja az újdonsült főváros visszavenni a központi szerepet. Jelen esetben nagy lelkesedéssel, de sikertelenül.
| ||
A biennále anyaga nagyon nehezen érthető Berlin értelmezése, ismerete nélkül. Én nem állítom magamról, hogy ismerném a várost. Odaszállítottak, kiraktak, ténferegtem a város oroszosan kihalt tereiben és visszavittek, de mégis sokkal többet tudtam meg róla, mintha mondjuk egy itthoni múzeumban találkoztam volna a biennálé anyagával; egy olyan kiállítás anyagával, ami elvben Berlinről és Berlinből szól… Bár itt egy új kérdés is felmerül, lehetséges-e a kiállított tárgyakat úgy elrendezni, hogy mégis önmagában megálló narratívájuk legyen? Vagy olyan gyenge minőségűek a művek hogy ez nem is lehetséges? A legtisztábban érthető és felfogható „hub”, amely a leginkább köthető Berlin városához, az Urban Conditions, amely a város fogalmának keresésével, újradefiniálásával foglalkozik. Magát a „hubot”, a csomópont szobáját két rendkívül tehetséges német művész munkái uralják. JESKO FEZER és AXEL JOHN WIEDER térbeli grafikonokat készített a városról, a városban élő emberek tevékenységéről. Az elsőnek furcsának tűnő szobrok zseniálisan kivitelezett és meglepő lenyomatai egy nagyváros életének. Sajnos az összes többi mű, amelyet a katalógus még e téma köré rendez – és még egyszer felhívnám arra a figyelmet, hogy más rendezési elv nem lehetséges, hiszen nem mondhatjuk azt, hogy például minden olyan művet e kategóriába tartozónak tekinthetünk, amelyen látszik egy épület vagy városrészlet – korántsem ilyen érthető, sőt a legtöbbet még a sokat tapasztalt kiállítás-látogató se tudja hova tenni. A Migration hub anyaga egy egyébként nagyon jól elkészített, szociálisan és politikailag egyaránt nagyon érzékeny témával foglakozó videóinstalláció, HITO STEYERL munkája, a Sanghaj-Novi Sad is. A hat képernyőn loopolva futó filmben nincstelenné vált újvidéki romák beszélnek magukról és a háborúról, amely gyakorlatilag elpusztította Novi Sad Sanghaj nevű negyedét (egy kínai kávézóról kapta a nevét), miközben a videón Sanghaj városáról és kínai emigránsokról láthatunk képeket. Sajnos a terem több tárgya még dekorációként is elviselhetetlen, illetve az se segít, hogy nincs hova leülnünk, hogy a filmeket végignézhessük, amit nem értek, hiszen minden más képernyő vagy vetítővászon előtt székek tucatjai álltak. Azt, hogy a migráció mit befolyásol, és hogyan hat bármire, ami e világon vagy éppen Berlinben létezik, az nem derül ki az adott művek alapján.
| ||
A Sonic Spaces rendkívül jó címnek tűnik elsőre, a tér és hangzás kapcsolatát nemcsak kortárs képzőművészek kutatják, hanem a zenei világban is évtizedek óta kísérleteznek vele. Ehhez képest semmilyen új megállapítást nem sikerült tenni a témában, sőt mintha elfelejtették volna a kedves művészek, hogy kollegáik százai már az ötvenes évek óta kísérleteznek a hangokkal, zajokkal. Az utca zajait felvenni, és egy múzeumban lejátszani, nem akkora trouvaille 2004-ben. NOMEDA és GEDIMINAS URBONAS munkája az egyetlen kivétel: az árnyékok mélységét és a környezet fényviszonyait érzékelő zeneszerszámot nemcsak nagy leleménnyel, hanem kivételes technikai műgonddal oldották meg. Igaz, hogy nem a biennáléra készült, már sok helyen kiállították Európában, méltán nagy sikert aratva. Az Auguststrasse-én álló épület legfelső emeletén meglepő módon, üdítő rendezettségben ismerkedhetünk meg az elmúlt évek női elektronikus zenéjével, hiszen ide már csak a nagyon lelkes kiállítás-látogatók tévednek fel. MARIA BUSTNES Girl Band Projectje nagyon érdekes és felettébb eredeti zenei kísérlet. (http://www.norway.org.uk/culture/contemporaryart/mariabustnes.htm.) A Faschion and Scenes témakört dolgozták ki legigényesebben. Napjaink divattervezése és kortárs művészete itt tényleg találkozik. A viselhető feminista protest zászlóktól a mindennapok berlini ruházatáig viszonylag széles körű betekintést nyerhetünk a berliniek, vagy legalábbis a berlini művészek öltözékeibe. A divat és a ruha szerepét fejtették ki talán egyedül a kiállítási anyagban. E kategóriába esnek a színházi produktumok is, amelyeknek a dokumentálása hagy némi kívánnivalót maga után. A gondolati sík végigvitele azonban nem elég, sajnos egyik videó vagy szöveg sem állja meg a helyét egy biennálé anyagában. Az pedig már egyenesen rejtély, hogy ISAAC JULIEN Baltimore című, egyébként színvonalas videóinstallációja, amely a hetvenes években a kizárólag feketék által készített és feketék által látogatott filmszínházakban játszott BaadAsssss mozijának mai interpretációja, összefoglalója mit keres Berlinben. A kiállítással párhuzamosan filmvetítéseket is tartanak az Arzenal filmszínházban, az ötödik témakör, az Other Cinema ehhez kapcsolódik. Műsorán olyan filmeket szerepeltet, amelyek Berlin „másik” arcával foglalkoznak. Ennek műsora fellelhető a kiállítás web-site-ján.
| ||
Nem besorolható művek százai szerepelnek a kiállításon, amelyek vagy azért nem kategorizálhatóak, mert megfejthetetlenek, vagy azért, mert nem kapcsolódnak az eredeti koncepcióhoz. A biennálé konkrét politikai, szociológia, urbanisztikai elvek köré szervezi a művészeket, a kiállított tárgyak nagy része azonban egyértelműen a hatvanas-hetvenes évek politizáló és/vagy concept art irányzatát tekinti elődjének, gyakran egész egyszerűen – tudatosan, vagy tudattalanul – leutánozva annak produktumait,. Rosszabb esetben a mű egyszerűen nem működik, formája üres, tartalma hatástalan És nincs az a rendezői koncepció, amely rossz művekből jó és reprezentatív kiállítást rakna össze. A kiállítás katalógusa sokat segít a látogatónak az eligazodásban, de mintha egy másik kiállításról szólna. Az elmaradhatatlan website segíti ugyan a megértést, de hiányos dokumentációja néha zavarólag hat, így összességében az egész kiállítás csak a hiányról és a problémafelvetésről szól, de megoldást nem kínál: Berlin, a fiatal német főváros, és újra éledő világváros a helyét keresi a huszonegyedik század elején. A kérdés, hogy vajon képes lesz e visszanyerni azt a rangot Európa kulturális életében, amelyet az 1933-as fordulat és a háborút követő kettéosztottság következtében elveszett? Ha igen, akkor hogyan és mikor? A kiállított művek alig értékelhető, vagy csak részleges válaszokat adtak. Ha tényleg „Complex Berlin”, amit látnunk kéne, akkor hol van az összkép, a város, a gépezet? Hol van annak a metropolisnak az utódja, amely száz évvel ezelőtt oly pezsgő kulturális életet élt, amelynek kiállítóterei, színházai és kávéházai szülték a Der Sturm vagy a Die Aktion folyóiratokat, és ahol majdnem száz éve tizenkét ország nyolcvanöt expresszionista festője mutatkozhatott be egy világhírű kiállításon? Mert a két kiállító-teremben nem található. Vagy ha igen, akkor ez a kiállítás önmagában kevés. A zajtól alig hallható hangok, a titkos divatirányzatok, az átfestett városi tájképek, a titkos, láthatatlan áramlások és mozgások, az átlagember számára nehezen észrevehető együtthatók megmutatását ígéri a kiállítás. Most meglátjuk, mi van Berlin a nagyváros mögött… De nem, a biennále termeiben csak még tanácstalanabb lesz a látogató. A válaszok (még?) nem itt vannak. Vagy lehet hogy Berlin is csak a Térképészek összeesküvése?
| ||
|
|
||
|
|
